A mohácsi csata (1)

A mohácsi csata (1526. augusztus 29.)

1. rész

A mohácsi csata - közhely - a magyar történelem fordulópontja, de a vereség nem elsősorban önmagában tekinthető sorsdöntő eseménynek, hanem mindazokkal a politikai, gazdasági és katonai eseményekkel, amelyek hozzá vezettek és belőle ki.

 

Előzmények:

A fiatal I. Szulejmán szultán 1520 szeptemberében lépett trónra, s ezzel fordulat állt be az Oszmán Birodalom külpolitikájában. Míg Szulejmán apja, Szelim a Keleten a perzsák ellen folytatandó hódítást tekintette fő céljának, addig Szulejmán belátta, hogy a kietlen hegyek között vívott háború számára már nem sok eredményt hozhat. Váltásra ösztönözték a hadsereg vezetői, hiszen Keleten már nem volt kilátás a zsákmányszerzésre, és az ugyancsak muszlim perzsák elleni testvérharcnak is egyre több ellenzője akadt.

 

Szulejmánnak az európai hadszíntér újbóli megnyitása mellett még egy választási lehetősége adódott. Miután a birodalom 1517-ben bekebelezte Egyiptomot, szabaddá vált az út a Vörös-tenger mentén dél - az Indiai-óceán - felé, ahol fontos kereskedelmi utak húzódtak. Azonban az Oszmán Birodalom ebben az időben elsősorban szárazföldi hatalom volt, s csak a következő évtizedekben építette ki földközi-tengeri flottáját, amely oly sok gondot okoz majd a spanyoloknak. Ezért tehát e területen egyelőre nem sok esély mutatkozott a tengeri kereskedelmet kezükben tartó portugálok elleni fellépésre, sem pedig jelentősebb területek meghódítására.

 

Ám nem csupán a belső folyamatok késztették Szulejmánt Magyarország megtámadására. Az okok megértéséhez időben és térben kissé el kell távolodnunk a mohácsi csatasíktól. Az európai nagypolitikát ekkor már hosszú évtizedek óta az Észak-Itália megszerzéséért folytatott francia-Habsburg konfliktus határozta meg. A két fél közül a Habsburgok voltak előnyben. Az övék volt Spanyolország, annak összes tengerentúli birtokával együtt, Németalföld, Dél-Itália, a német császári korona (bár ez ekkor már alig jelentett tényleges hatalmat), az osztrák örökös tartományok, és később az övék lett a cseh és a magyar korona is. Az ekkor még teljesen nyugat-európai súlypontú, hatalmas kiterjedésű birodalom felett egyetlen akarat uralkodott, a családfőé, V Károly német-római császáré. Öccse, Ferdinánd ugyan a családi szerződés értelmében megkapta a kevésbé fontosnak tartott osztrák örökös tartományokat (1522), s ehhez később megszerezte a cseh és magyar koronát is (1526 és 1527), ám bátyja beleegyezése és főként segítsége nélkül mozgástere igen csekély maradt. Magyarországnak éppen ez jelentette a legnagyobb problémát. V Károlyt ugyanis sokkal jobban érdekelte a franciákkal vívott háború, mint a Ferdinándot jóval közvetlenebbül érintő török kérdés. Amikor mégis figyelmet szentelt e problémának, számára a két lehetséges hadszíntér közül az észak-afrikai számított elsődlegesnek, ahol az Oszmán Birodalom vazallusaivá lett és a Földközi-tenger partjait és kereskedelmét veszélyeztető kalózok ellen folyt a harc. Az olyan kérdések, mint Ferdinánd magyar trónigényének támogatása, vagy 1526 után Szapolyai János királlyal és a mögötte álló Portával Magyarországon vívott háborúja, másodlagosnak minősültek. Ennek ellenére a két birodalom összeütközése elkerülhetetlenné vált, mivel mindkettő terjeszkedőben volt. Az ütközőzóna pedig részben éppen Magyarország területén helyezkedett el.

 

 

 

A mondott konfliktus másik szereplője, I. Ferenc francia király, minden erővel arra törekedett, hogy széttörje az országát körülvevő Habsburg-gyűrűt. A kontinens átellenes végén fekvő Franciaországot lényegesen kevésbé zavarta a oszmán hódítás, mint a Habsburgokat. Olyannyira nem, hogy amikor az Észak-Itáliáért folyó háborúskodásban fordulat állt be, és a kezdeti francia sikerek után a Habsburgok egyre inkább fölénybe kerültek, a francia külpolitika mindinkább hajlott arra, hogy a Portában egyfajta szövetségest lásson. Amikor pedig 1525-ben a paviai csatában a spanyol muskétások szétlőtték a francia lovagok rohamát, és maga I. Ferenc is fogságba került, már természetszerűleg bekövetkezett a kezdetben persze burkolt kapcsolatfelvétel. Nyilván nem arról van szó, hogy Szulejmán francia biztatásra támadta volna meg Magyarországot és rajta keresztül a Habsburgokat, csupán az "ellenségem ellensége a szövetségesem" elv érvényesült.

 

És a többi európai hatalom? Velence minden erővel igyekezett amúgy már hanyatlásnak indult levantei kereskedelmét elősegítő, az oszmánoktól az idők folyamán megszerzett kiváltságait biztosítani, tehát pillanatnyi érdekei szerint viszonyult a török kérdéshez. Lengyelország, amely elsősorban az oszmán va­zallus krími tatárokkal hadakozott, 1525-ben békét kötött a Portával, de így is számos ellensége maradt: Oroszország, Dánia, a német lovagrend stb.

 

Ilyen külpolitikai konstelláció közepette Magyarország tehát külső segítségre nem igazán számíthatott. Egyetlen tényező tudta volna tehermentesíteni az országot, a perzsa háború, ám amióta a harcias Iszmáil sah 1514-ben Csaldiránnál döntő vereséget szenvedett I. Szelimtől, ennek lehetősége is megszűnt. Az oszmánok keleti lekötöttségének megszűnése ellenére II. Lajos magyar király 1519 áprilisában, elismerve területi veszteségeit, békét köthetett Szelimmel, mert a szultán ekkor még Rhodosz ellen készült. A trónra lépő Szulejmán először követe útján szintúgy e béke fenntartására tett javaslatot, ám a magyar kormányzat a Behrám csauszt börtönbe vetette, jelezvén az új szultánnak, hogy a politikai ellentéteket fegyverrel kívánja rendezni.

 

 II. Lajos Magyarország királya

 

Annyira vak lett volna a magyar kormányzat, hogy ne látta volna rossz külpolitikai helyzetét és a két ország közötti erőkülönbséget? A később elkövetett számos hiba ellenére sem valószínű. E döntés más okok mellett leginkább talán azzal magyarázható, hogy II. Lajos eddigre már pontosan felmérhette, hogy jelen esetben még a deklarált háború is jobb a törökök békéjénél. Míg ugyanis az oszmánok béke idején sem hagytak fel a támadásokkal, és sok várat, nagy területeket foglaltak el, és félő volt, hogy az egyre inkább hátország nélkül maradó végvárrendszer összeomlik, addig háború esetén maradt egy halvány reménysugár, egy döntő győzelem kicsikarása.

 

A csausz elfogása tehát felért egy nyílt hadüzenettel. A magyar vezetésnek ezután értelemszerűen megfelelő ellenlépéseket kellett volna tenni a várható támadás elhárítására: megerősíteni, felszerelni a végvárakat, megszervezni a mezei sereget, javítani a sereg ellátását. Mindebből azonban semmi sem történt meg.

 

Magyarországot dél felől egy kettős végvári vonal védelmezte az oszmán hódítással szemben. Az első Szörénytől kiindulva, a Duna mentén Nándorfehérvárig, majd onnan Szabácson és Jajcán át az Adriai-tenger partján álló Klisszáig ért. A második vonal Karánsebesnél kezdődött, és Lugoson, Temesváron, Péterváradon, Bihácson át az ugyancsak Adria-parti Zenggig húzódott. E védelmi rendszer évszázados fejlődés eredményeként alakult ki, kezdetei Nagy Lajos és Zsigmond király uralkodásának idejére nyúlnak vissza, és az egész középkori magyar királyság területét védelmezte. E végvárak kettős feladatot láttak el. Egyrészt megkísérelték elhárítani a török betöréseket, amit persze, elegendő erő híján sosem tudtak száz százalékosan megvalósítani. Másrészt éppen ezért őrségeik igyekeztek a háborút ellenséges területre átvinni, vagyis minél gyakrabban és minél nagyobb erőkkel betörni oda. Tehették ezt annál is könnyebben, mert a török területen, a Duna-Száva vonalától délre nemigen találtak már magyar ajkú lakosságot, az ott élők pedig, a két nagyobb ellenfél közé szorulva, annak engedelmeskedtek, aki nagyobb erőt tudott felvonultatni. Ebben az értelemben a végvárak a külpolitika eszközeként is szolgáltak. A 16. század második felében az ország belsejében létrejött végvári rendszer esetében ez már másként működött, hiszen a magyar portyázók akkor már a másik oldalon is magyar parasztokat találtak.

 

Ez a déli végvárrendszer, miként a hódoltságkori is, csak abban az esetben láthatta el feladatát, ha megfelelő erejű mezei sereg támogatta, amely ostrom esetén segítséget tudott vinni, vagy fel tudta menteni. Enélkül ugyanis, kevés kivételtől eltekintve, a megtámadott erősség szinte biztosan bukásra volt ítélve. Épp ezért a védvonal mögött bánságokat szerveztek, s azokat a végvárakban parancsnokló, olykor igen magas rangú főurak alá rendelték. Ezért kapcsolta például Zsigmond király a macsói bánsághoz Nándorfehérvárt, mivel így viszonylag nagy terület katonaságát lehetett a védelemre mozgósítani. Mátyás király viszont, hogy a túl nagy hatalmú macsói bánt gyengítse, kivette annak kezéből a várat. Igaz ugyan, hogy Kinizsi vezetésével létrehozta a temesi bánságot, valamint az egyesített horvát-szlavón bánságot, hogy ezek mintegy hátországként támogassák a végvárakat, csakhogy ezen várak kapitányai így már nem rendelkeztek a mögöttes terület katonaságával, hanem az idő múlásával egyre gyérebben csordogáló központi juttatásoktól függtek. Ez Mátyás uralkodása idején, az állandó zsoldos hadsereg támogatásával még nem jelentett gondot, de ez utóbbi felbomlása után katasztrofális következményekkel járt. Mert ami az állandó zsoldos hadsereg eltűnése után a középkori magyar hadszervezetből megmaradt, az kevés kivételtől eltekintve, alkalmatlannak bizonyult az oszmán invázióval szembeni harcra.

 

forrás