1514 - Dózsa parasztlázadása

A földesurak lefelé egyenlősítő törekvését váratlan győzelemhez juttatta a parasztok lázadása. Akaratlan kirobbantója ennek Bakócz Tamás volt, aki renaissance-korlátlanságában régóta vágyott a pápaságra és Velence meg Miksa császár politikáját is azért képviselte az udvarnál, mert tőlük várta a bíbornoki kollégium befolyásolását. De bár Bakócz személyesen ott volt Rómában és pompakifejtésével mindenkit bámulatba ejtett, II. Julius halálával a konklave 1513-ban nem őt, hanem Medici Jánost, X. Leót választotta pápává. Ez a nagy renaissance-pápa Aeneas Sylviust akarta követni a török elleni harcban és a hazatérő esztergomi érseket megbízta Magyar- és Lengyelország, valamint Svédország és Dánia területén kereszteshadjárat hirdetésével.

A keresztény szolidaritás érzése ekkor már rég kihalt a művelt osztályok szívéből, hiszen már Podjebrád ellen is csak parasztok vették fel a keresztet Német- és Csehországban. Nálunk is így történt; jobbágyok, egytelkes nemesek és a mezővárosok lakói gyűltek össze papjaik és bíráik vezetésével Bakócz hívására és felvéve a keresztet, cruciati lettek. Az egész, 100.000 főre becsült tömeg oly rendezetlen sereg volt, hogy nem is állott élére előkelőbb ember; Bakócz egy székely lófő vitézt, Dózsa Györgyöt tette vezérévé, aki korábban a végeken a török ellen harcolt. Ekkora tömegek vezetésére természetesen alkalmatlan volt az egyszerű székely vitéz, de mikor a keresztesek rakoncátlansága miatt Bakócz feloszlatta a sereget, a rákosi táborból Dózsa neki indult az ország meghódításának.

Proklamációjában a király és nem az urak alattvalójának nevezte magát és Cegléd városába hívta a mezővárosok és falvak lakóit egyesülésre a gonosz nemesek ellen. A harc a parasztlázadás ősi formáit öltötte magára: elnyomottak rabolják, égetik, gyilkolják, karóba húzzák elnyomóikat, s a mindenében, vagyonában, családjában, életében fenyegetett nemesség hasonló kegyetlenséggel iparkodik a lázadást elnyomni. A Dózsától az udvar megfigyelésére Pest mellett, a gubacsszentlőrinci táborban hagyott pesti polgár, Száleresi Ambrus seregét ugyan Bornemissza János, Tomori Pál, Batthyány Ferenc és Moré László megsemmisítették, de a főhaddal, 30–40.000-nyivel Dózsa akadály nélkül vonult végig az Alföldön, ahol a nagy mezővárosok népére biztosan számíthatott, hiszen ezeket csak néhány éve fosztotta meg privilégiumaiktól a nagyurak és nemesek országgyűlése.

A Maros balpartján, Gyula és Csanád közt útjába álltak Báthory István és Csáky Miklós Csanádi püspök hadai, de megverettek, az elfogott püspököt Telegdy Istvánnal, az ország kincstárnokával és más néhány úrral együtt Dózsa válogatott kínzások közt végeztette ki Apátfalván. A jobbágyokkal keményen bánó Brandenburgi György uradalmain át, Világos, Arad, Solymos, Lippa felé vitt Dózsa útja, a Temesköz várait már az útközben elfoglalt kastélyok ágyúival törette, s magát a temesi grófot, Báthory Istvánt is ostrom alá fogta Temesvárban.

A parasztok táborában sok „deák”, külföldi egyetemet végzett ember volt, nem csoda tehát, hogy Temesvárnál a vizek elvezetéséhez fognak és a várat el is foglalják, ha Zápolyai István erdélyi vajda meg nem érkezik Báthory segítségére. A harcban Dózsa rác hajdúi – marhahajtókból lett katonák – átpártolnak, a parasztság szétszalad, a vezér Zápolyai rác atyjafiának, Petrovics Péternek lesz foglya, s a vajda rettenetes bosszút vesz: a parasztkirályt tüzes vasszékbe ülteti és hajdúlegényeit kényszeríti, hogy égett húsába harapjanak. Testvérét, Gergelyt kivégezték, a többi vezért, nemes Nagy Antalt, Mészáros Lőrinc ceglédi plébánost, Pogány Benedeket, Barabás papot nagyrészt ugyanez a sors érte kisebb csapataik élén. A lázadás főként az Alföldön, fel Heves vidékéig dúlt, a Dunántúlra aránylag kevés jutott, Erdély pedig Zápolyai vaskormánya alatt mozdulni sem mert.

Ugyanezen időben, egy évvel később és utóbb, Németország különböző vidékein hasonló parasztlázadások voltak, Württembergben az „armer Konrad”, Krajnában és Dél-Stiriában a vend parasztok felkelése; mindegyiknek motívumai a helyi elnyomás formáiból adódtak, de abban mind megegyeztek, hogy magasabb vallási vagy tudatosabb szociális célok nélkül helyzetük javítására törekedtek bennük az elnyomottak, parasztok, kisiparosok, kispolgárok, köznemesek. Mindnyájan jelei voltak a szegény nép vonakodásának, hogy a rákényszerített újkori jobbágyságot magára vállalja, és mindnyájan leveretvén, alkalmat adtak ez új jobbágyság kiépítésére.

Ez történt nálunk is. A nemesség a véres bosszú után az 1514. évi országgyűlésen meghozta a törvényeket, melyek felállították az 1848-ig tartó vas választófalat magyar és magyar között. E törvényekben nem is a jobbágyszolgáltatások szabályozása a legsúlyosabb, hanem az, hogy minden jobbágyot ugyanazon, lerázhatatlan igába fogtak, s így a középkor különböző szabadságait végre redukálták egyetlen, teljes szabadsághiányra.

A 4. artikulus az ország minden parasztját, kivéve a királyi városok lakóit, szabadságvesztéssel bünteti és azzal, hogy valódi és örök szolgaságban éljenek, a szabad költözés jogát elvesztve. A magyar jobbágy azóta lett „röghöz kötött”, azóta él „perpetua rusticitas” bélyegével homlokán, ezóta tartozik minden földért, melyet a nemes művelni enged, robottal, egy forint cenzussal, kilenceddel és pontosan körülírt ajándékokkal. A heti egy nap robot, amennyit a törvény megszab, később, a XVII. és XVIII. században még szelid, emberséges szolgáltatásnak tűnt fel a jobbágymunka erősebb kihasználása idején, behozatalakor azonban az örök szolgaság jele volt nagy tömegek számára, akik előbb még szabadabb viszonyok közt, bérlet, sommás pénzbeli fizetés fejében, mezővárosok szabadságai birtokában művelhették az urak földjeit, sőt maguknak is lehettek, voltak is birtokaik.

forrás

1514-es Dózsa parasztfelkelés területei