1664 - Zrínyi Miklós és a vasvári béke

„Elől tűz, Hátúl űz S kerget az víz, mint a szél; Mert nem méz Az mit neked Hátad megett Barátod beszél. (...)"

 Zrínyi Miklós, a franciák és a vasvári gyalázatos béke…

1664. augusztus 10-én írták alá a vasvári békeszerződést, amely a szentgotthárdi diadal ellenére a török hatalom minden előzőekben tett magyarországi foglalását a kezükön meghagyta…

Augusztus 10-én a császár követei a nagyvezér táborában Vasváron megkötötték a 20 évre szóló békét. Esterházy így írt az általános elkeseredettségről, amely a titkon megkötött béke hírére eluralkodott a győzteseken: "…a végzet arca nézett velünk szembe, s olyanok voltunk, mint akiket Isten valóban eltaszított."

A vasvári béke szinte példanélküli volt: a törökök súlyos vereséget szenvedetek a nemzetközi koalíciótól, mégis előző foglalásaikat, úgy a stratégiai fontosságú Váradot, mind Érsekújvárt megtarthatták. Az ország felszabadításának reménye semmivé foszlott. A magyar rendeket a béke megkötése után fogadták Bécsben, de csak a száraz és fájdalmas tényeket közölték velük, véleményükre nem voltak kíváncsiak. Országos és óriási volt a felháborodás.

Tíz nappal a szentgotthárdi diadal után a török és a császári megbízottak már a kézjegyükkel látták el a Vasváron megkötött békeokmányt. Az uralkodó megbízottja, Reninger a vesztes nagyvezér táborába utazott, akivel az előkészített békeokmányra rámondatta az áment. Micsoda béke volt? A "frigy" húsz esztendőre kötettett meg, a vesztesek – a török kezén – hagyta a stratégiai fontosságú foglalásait, Váradot és Érsekújvárt, elrendelték Székelyhíd erősségének lerombolását Bihar vármegyében – amely hasonlóan a Mura menti Zrínyi-újvárhoz – szálka volt a törökök szemében, hiszen állandó portyáik meggátolására épült; az erdélyi státuszt változatlanul hagyta, csupán mindkét fél katonaságának kivonását rendelte el. Tudjuk, hogy a magyar rendek folyamatosan tiltakoztak az Udvarnál a vasvári béke ellen, de panaszuk nem talált meghallgatásra.

Mivel a vasvári béke olyan kulcsfontosságú esemény volt a későbbi események menetének alakításában, ezért részletesebben kell vizsgálnunk okait. A háttérben természetesen külpolitikai versengés állt.

A Habsburg-dinasztia legnagyobb ellenfele ekkor is, akárcsak egy századévvel korábban, Franciaország volt, amely élén a francia történelem legenergikusabb és legnagyravágyóbb, agresszív külpolitikát folytató királya, XIV. Lajos állt. A francia király európai hegemóniára tört, s mindenütt konfliktusokat élezett ki a Habsburgok ellenében, akár Spanyolországról, akár a Német-Római Birodalomról volt szó (amely az 1648-as vesztfáliai béke óta teljesen megosztott volt).

1664-ben a "Napkirály" is küldött néhány ezrednyi francia katonát a törökellenes nemzetközi szövetségbe. A francia katonák a szentgotthárdi csatában vitézül helytálltak, sőt a francia propaganda a győzelem hírét is úgy tálalta, mintha az, XIV. Lajos érdeme lenne; ennek ellenére a francia uralkodónak érdekében állt, hogy a hatalmas ellenféllel, az Oszmán Birodalommal kelet felől sakkban tartsa Bécset. A Rajna mentén újabb háború készült, a francia király most a gazdag Németalföld, és Hollandia megszerzését tervezte, ezentúl pedig a francia-párti Rajnai Szövetség révén, már a "Szent Birodalom"-ba is betette a lábát, I. Lipót császár pedig igencsak veszélyben érezhette hatalmának szilárdságát a német területek felett. A török pedig túl közel volt és még mindig hatalmas ellenfélnek számított. Ez késztette a Habsburgokat, hogy a gyalázatos vasvári békeokmányt aláírják.

A magyar társadalom ebből nem sokat tudott, vagy ha jól ismerte is a nemzetközi politikai konstellációt, az sem vigasztalhatta, hiszen naponta látta szülőföldje pusztulását. Már az 1661-ben szerkesztett, és a bécsi Udvar elé tárt Opinio felpanaszolja, inkább meghódol Magyarország, és adót fizet a töröknek (úgy, mint Erdély), de ezt a súlyos állapotot tovább nem viselheti. Láttuk ez a gondolat már többször felmerült a magyar vezető politikusok fejében, de soha meg nem fontolták, hiszen ez a "haza gyalázatára" vált volna, amiként ezt Esterházy Miklós nádor, valamikor az 1620-as évek végén is megfogalmazta. De mégis valami új keserves hang érződik ki ebből a dokumentumból, a kényszerpályára sodort, "tűz és víz között megütközött", "két pogány között elepedt" ország végső siráma:

"Hát vajon nem jobb-e ezt a feltételt elfogadni semmint nyomorúságos és iszonyatos öldöklésben meghalni és elpusztulni? Ha egyszer mindenütt el kell már fogadnunk a török igát, miért kellene egyidejűleg a német szolgaságot is felvállalnunk, ha egyszer nem akarnak, vagy nem tudnak bennünket megvédelmezni, pedig kizárólag emiatt hajtottuk magunkat igájukba?! Ha megszűnik az ok, megszűnik az okozat is. Senki sem képes két úrnak szolgálni."

1664 novemberében magas rangú urakból álló magyar küldöttség járt Bécsben, a nádor, gróf Wesselényi Ferenc vezetésével, a király hívására érkeztek, de mindannyian tiltakoztak a vasvári béke ellen, noha érveiket és könyörgéseiket meg sem hallgatták, velük volt Esterházy Pál is, aki ezt írta:

"Bécsben lévén tehát a nádorral és a többi előkelő úrral, a császári udvarba mentük. Ahol felolvasták és írásban is átadták nekünk a királyi előterjesztéseket és a békefeltételeket; amelyek tartalma a következő volt: Ő szentséges császári és királyi felsége megparancsolta, hogy az itt jelenlevő mágnás tanácsos urakkal közöljék a húsz évre meghosszabbított békének cikkelyeit, amelyeket Renigen rezidens a Goes szabad báró távozása után ráruházott teljhatalom alapján olyan szövegezéssel készített el, ahogyan 1662. Július 25.-én a pozsonyi országgyűlésen elhatározták, csak kevés eltéréssel, amely átalakítást magának a közben eltelt időnek változásai okozták."

Igaz, hogy ezek nagyon is jelentős változások voltak, mert a törököké lett Érsekújvár, s olyan nagy pusztításokat tettek, hogy arra a 15-éves háború óta nem volt példa, de egyszersmind nagy vereséget is szenvedett a nagyvezér által vezetett sereg, mégis minden hódítását megtarthatta. Valószínű, hogy a vesztes nagyvezér, Köprülü Ahmed pasa így kerülhette el a szultáni kegyet, az ekkor szokásos ajándékot, a selyemzsinórt, noha háborús vereségből fogant győztes békéjét, nem a maga tehetségének, hanem Bécs rettegésének köszönhette.

Hiába tiltakozott újólag a nádor a magyar rendek nevében a vasvári szerződés ellen, személyes jelenlétével adva nyomatékot a követelésének, mikor 1665. január 5-én Vasvárra utazott, a császári és a szultáni követek még az évfolyamán kicserélték a békeokmányokat, amely immár szentesítette a békét.

A politizáló magyar nemesi társadalom (s természetesen ez nagyon is hatással volt az egész társadalomra) egészében az a kép rajzolódott ki és erősödött meg, hogy a Habsburgok e békekötéssel a magyarok pusztulását kívánták. Érdemes ennek illusztrálására felidéznünk Teleki Mihály erdélyi főúr Bornemissza Annához, Apaffy Mihály erdélyi fejedelem feleségéhez írott, 1667. február 27-én keltezett levelét, amelyben így szólt:

"Az bizonyos, az német az törökkel igen öszve alkudott az magyar veszedelmivel; érezzük is; szintén azt sajnálja az magyar nemzet. Azt Nagyságod bátran elhiheti, az minapi szemlátomás is azt bizonyítja, hogy az török soha senkinek nem oly barátja, hogy az maga hasznát látván, örömest ellensége ne legyen. Ötszáz esztendeje, hogy az török azon igyekszik behódoltassa Magyarországot. Bizonnyal merem írni, mihelyt megérthetné azt, hogy Magyarország Horvátországgal együtt behódol, jó szívvel kapja."

Az általános elkeseredésről kiválóan tudósít az a gyönyörű, hosszú költemény, amely Magyarország romlásáról címet viseli, s melynek szerzője nem ismert, de a keletkezésének dátumát jól ismerjük, "1670. april 28.", s melyről azt is tudatja velünk, hogy mely korabeli ének dallamára íródott volt: Ad notam: Gyenge szavú, Te víg kedvű…

"Tűz-víz között
Megütközött
Kis Magyarország,
Végromlásra
S hervadásra
Jutott szép virág;
Jaj, mire jutál,
Hogy el nem futál!…
Kívül belűl
Mint egy asszu ág.

Mert immár
Érted jár
Mindenfelől nagy veszély,
Elől tűz
Hátúl űz
S kerget az víz, mint a szél;
Mert nem méz
Az mit neked
Hátad megett
Barátod beszél. (...)"

Zrínyi Miklós által 1663-ban kötött szövetséglevélben, a nádor, az országbíró és a horvát bán, az ország rangban egymást követő leghatalmasabb zászlósurai és bárói, arra esküdtek fel, hogy a haza romlását minden áron meggátolják. A kiépített széles szövetségi rendszer jó része az ő munkájuk volt és az uralkodó nem nézte jó szemmel, később pedig szinte tiltotta önálló politikai akcióikat.

Amíg Zrínyi sikeres védekezése (az 1663-as évben) és gyors és dinamikus diverziója (1664. január-februárjában) európai ismertségre emelte nevét, a bécsi Udvar intrikusai nem léphettek fel nyíltan ellen, de a kanizsai, majd a zrínyi-újvári kudarca után gyorsan tétlenségre kárhoztatták. Az eseményekbe eztán már semmiféle módon nem szólhatott bele: nem volt ott a szentgotthárdi diadalnál és maga is csak értesült a vasvári gyalázatról. Azonban a széles körben kiépítetett nemzetközi kapcsolatai révén a "magyar ügy" terítéken volt Velencétől Párizsig, Regensburgtól Rómáig.

A spanyol király az aranygyapjas lovagrend jelvényével tűntette ki Zrínyi Miklóst, az 1664-ben, Londonban kiadott angol dicsőítő beszéd szerzője – bár rosszul tudva, a magyarországi segélyhadak protestáns fővezérének nevezi a katolikus grófot – egyenesen a történelem nagy törökverő hősei, Szkander bég és Tarmelán (vagyis Timur Lenk) mellé helyezi; a francia király pedig 10-ezer tallér pénzsegélyt folyósított neki.

A francia kapcsolat kapcsán fontos, hogy megemlékezzünk arról Zrínyi nem volt túl jó véleménnyel a francia politikáról:

"Francuz nemzetrül van mit mondanunk. Ez a nemzet bizonyára hadakozó, dicsőséges, hatalmas, de az is nyilván vagyon, mikor nem magának keres s nem magának hadakozik, nem igen sok jót várhatni tüle. A mi magyar históriánk két példát mutat felőlök. Egyik mikor Nápoly alatt Zsigmond király a harcot a francuzok miatt elveszté, az másik a pápai árultatás /ti. Pápa 1600-ban történt átadása a töröknek/. Egyikbül sem csinálhatunk magunknak felőlök kévánatos emlékezetet. Ahhoz, a francuz ha győzedelmes eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmirekellő."

Bár kétségtelen, hogy látott benne fantáziát, különösen 1664-ben, amikor a Rajnai Szövetségen keresztül felélénkültek a kapcsolatok. Ezt írja egy 1664. július 19-én, Bécsben keltezett olasz nyelvű levelében XIV. Lajos királynak, miután adományát vette:

"Már jó ideje annak, hogy eme levél révén Felséged lábai elé kellett volna borulnom, hogy köszönetet mondjak a királyi bőkezűségről tanúskodó adományaiért, amelyet Béziers főtisztelendő püspöke juttatott el hozzám. (…) Tudja meg azonban Felséged, oly igen zavarba hozott, hogy engem, az arra érdemtelent ily nagy király halmoz el kegyeivel, hogy nem találván méltó szavakat lekötelezettségem kifejezésére, még most is megmaradnék a tisztes hallgatás mellett, ha nem kívánnám olyannyira Felséged tudtára adni, hogy a királyi jótétemény emléke mellett meg akarom őrizni lelkemben a dicső neve iránti örökös tiszteletet, s azonfelül nem vágynék oly erősen tettekkel bizonyítani Felségednek őszinte és alázatos érzéseimet, hogy méltasson engem arra, hogy királyi parancsai szerint szolgálatára állhassak."

Zrínyi Miklós még több levelében panaszkodik, hogy I. Lipót és Porcia herceg Bécsben várakozásra és semmittevésre kárhoztatják:

"…Én minden hajlandóságom ellenére még mindig az udvarba időzöm, bár nem tudom átlátni okait, mivel bizonyára túl magasak és titokzatosak…"

Ez a nagyszerű ember nem tudhatta, hogy a Sors, íme most rajta is beteljesül, és ahogyan jósolta, félbe hagyatja életművét.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Mars Hungaricus. In: ZK III.181.Vö. KÖPECZI. 1985. 11-32.
PERJÉS. 1989. 34.
Mars Hungaricus. In: ZK III. 187.
MLk I. 300.
Ismeretlen költő: Magyarország romlásáról. In: Régi magyar költészet I. 345-347. Lásd. Wesselényi, Nádasdy és Zrínyi Miklós szövetséglevele. In: ZMvl. 199-200.
Eredetiben így: "The Conduct and Character of Count Nicholas Serin, Protestant Generalissimo of the Auxiliaries in Hungary, The most Prudent and resolved Champion of Christendom. With his Parallels Scanderbeg & Tamberlain. Interwoven with the principal Passages of the Christians and Turks Discipline and Success, since the Infidels first Invasion of Europe, in the year 1313." Vö. PÉTER Katalin: Zrínyi Miklós angol rajongói. In: ZK II. 27-63.
Áfium. In: ZMHM. 316.
XIV. Lajosnak. In: ZMvl. 163.
Pierre de Bonsynak. Uo. 165.