1526-Hadikrónika

1526

 

04.23.
ISZTAMBUL:

 

A török sereg megindult Magyarország ellen II. Szulejmán szultán személyes vezetésével.

 

 
 
04.24.
BUDA:

Megnyitotta ülését az 1526. évi országgyűlés.

 

04.27.

Werbőczy István lemondott a nádorságról, majd elszökött Budáról. A nádor ismét Báthori lett, akit most életfogytiglan neveztek ki. Az országgyűlés határozatot hozott arról, hogy a török ellen a nemesség nagy része és a jobbágyság egyharmada felkel.

 

06.02.

Az országgyűlés csak 2-án hozott határozatot arról, hogy az ország hadereje július 2-ra vonuljon fel Tolna mezővárosánál, illetve a csapatok egy része induljon az eszéki Dráva átkelő védelmére.

06.19.

A mindinkább fenyegető török hódítás ellen az országtanács elhatározta, hogy véres kardot hordoztat körül az országban.

 

06.22.
BUDA→GYULA:

E napon indult el Szegedi Deák Gergely s hozta Békés és Bihar vármegyékhez a királyi rendeletet, hogy a nemesi felkelő hadak, a megyék és főurak bandériumai július 22-én Tolnán legyenek.

A gyulai uradalomra – ezer kaput számolva – a törvény értelmében száz lovast kitevő sereg kiállítása esett. Az 1525. évi rákosi országgyűlés után ehelyett félszázat fogadtak fel időlegesen. 1526-ban pedig a királyi táborba 44 zsoldost küldtek Susalics István alvárnagy és Serjény László vezetésével. Számítottak arra is, hogy megérkezik Brandenburgi György őrgróf – a gyulai uradalom birtokosa, Békés vármegyei főispánja 1510 óta – és személyesen innen indul hadba. Az ezzel kapcsolatos teendők megtudakolódása ügyében június 21-én udvari káplánját, Ferber Jánost, július 3-án pedig Békési Vajda Jánost küldték hozzá. Az őrgróf azonban nem jött, pedig a gyulaiak jártatták harci paripáját, gyűjtötték a sereg ellátásához a készleteket: két ökröt felfüstöltek, ecetet és mézet vettek, élelmiszerrel megtöltöttek egy szekeret.

 

06. 30.
BELGRÁD:

II. Szulejmán szultán már Belgrádnál táborozott. A magyar király a tolnai tábor helyett még Budán volt.

 

07.02.
TOLNA:

A Tolnára rendelt seregszemlén senki sem jelent meg.

 

07.02. körül
FUTAK[1] (Futog):

A pécsi püspökség négyszáz lovasa ezekben a napokban a Pétervárad közelében levő Futakon (Futog) összpontosult Tomori Pál kalocsai érsek és az ország déli részeinek főkapitánya parancsnoksága alatt.

 

07.02. körül
ESZÉK (osijek):

Az eszéki átkelőhöz csak az esztergomi érsek kétszáz, a szekszárdi apát száz és a pécsi püspök nyolcvanhét lovasa vonult, ahol ekkor Ráskay Gáspár és enyingi Török Bálint ismeretlen létszámú csapatteste táborozott. Nem tudjuk, hogy környező vármegyék csapatai milyen erőkkel rendelkeztek, de Baranya vármegye katonasága (mintegy) kétezer íjász), valamint a pécsváradi apátság kétszáz lovasa ebben az időben a szervezés kezdetén állhatott, mert csak augusztus 26-án, vasárnap érkezett meg a Mohács alatti táborba.

 

06.30.-07.05
BELGRÁD:

Erős híd építtetett a Száván való átkelés céljából. A sereg átkelt a sebtében összeállított hídon és felsereglett a szerémségi várak meghódítására.

 

?. ?.
ZIMONY (Zemun):

II. Szulejmán szultán seregszemlét tartott e Belgrád közeli település alatt.

 

07.07.
SZALÁNKEMÉN[2] (stari Slankamen):

Tábort vertek a vár közelében. A vár és a település 1521-óta lényegében elhagyatott volt.

 

07.09.
?:

A török sereg július 9-i hírszerzési értesülése szerint a magyar uralkodó még székhelyén tartózkodik, de számottevő katonai mozgás nincs.

 

07.13-07.27.
PÉTERVÁRAD[3] (Petrovaradin):

Alapi György kapitány védte ezt a várat. Tomori Pál kalocsai érsek és csapata a Duna túlpartján állomásozott, készen az utánpótlásra, illetve a török naszádosok megállítására. A szultán 800 hajójával megtámadta a várat védő naszádosokat és ágyúzásukkal sikerült elválasztani őket a vár alól, illetve megsemmisítették őket, valamint az érsek csapatát is elűzték a vár közeléből. Közben a vár külvárosát is megtámadták a szárazföldi csapatok, és el is foglalták azt.

07.14. és 16.

A várat ágyúzni kezdték, majd 14-én, illetve 16-án eredménytelenül megrohamozták. Ezután szüntelen ágyúzás és aknázás következett.

07.15.

A várost elfoglalták a törökök, de a vár elfoglalása még nem sikerült.

 

07.20.
BUDA:

 

II. Lajos király Budáról elindult Tolna felé háromezer főnyi királyi bandériumával.

 

07.20.
ERCSI:

Buda alatt Ercsinél a király és bandériuma rögtön táborba szállt, s ott időztek mintegy tíz napig.

 

07.27.
PÉTERVÁRAD (Petrovaradin):

Aztán 27-én berobbantották az aknákat és a bástyák, illetve a szétlőtt várfalak összeomlottak, a törökök benyomultak a várba és a védőket lekaszabolták. Néhány fontosabb ember bemenekült az egyik épen maradt bástyába, de nemsokára ők is megadták magukat.

07.30.

Ibrahim nagyvezír a győzelem után három nappal, 932. Sevvál 20-án (1526. július 30.) megjutalmazta a péterváradi ostromban résztvevőket, akik között volt Juszuf topcsibasi, Hidir a tüzérség kethüdájá, Musztafa ágyúszekerész és az ágyúszekerészek kethüdájá. Nekik különleges díszöltönyöket adtak.

07.31.

Diván: II. Szulejmán szultán naplója szerint „a padisah őfelsége elhatározta, hogy Buda városa ellen megy”. Ez mindenképpen hivatalos adat arra mutat, hogy az eredeti haditervben nem szerepelt Budavár bevétele. Mint másik hadjáratnál is előfordul még, a szultán most is bizonytalankodik, csak utolsó pillanatban dönt. A Szerémségnek, az ország déli kapujának könnyűszerrel való meghódítása, a déli végvárvonal átszakítása nyomán a török hadvezetés kedvezőnek ítéli meg a helyzetet. A döntést bizonnyal befolyásolja július 9-i értesülésük, mely szerint a magyar uralkodó még székhelyén tartózkodik, de számottevő katonai mozgás nincs.

 

 
08.06.
TOLNA:

II. Lajos király és kísérete a tolnai táborba érkezett.

 

08.01.-08.08.
ÚJLAK[4] (ilok):

A szultán szárazföldről is, és hajókról is lövette a várat annak teljes körülzárása mellett. A folyamatos ágyúzás miatt a várat feladták a védők.

08.13.

A szultán 08. 13.-án érkezett ide. A török hadak Újlak alól megkezdték előnyomulásukat Eszék felé. Sorban foglalták el a kisebb várakat.

 

 
08.13.
TOLNA:

13-án az uralkodó parancsot adott ki az eszéki átkelő védelmére. Mint Burgio pápai követ írta augusztus 13-i jelentésében: „Őfelsége most Tolnán van, de számtalan parancsaival sem tudta egész mostanáig táborba gyűjteni az ország nemességét. Igaz, hogy egyesek eljöttek, és most ott vannak Tolna körül, de minden katonai rend nélkül, egyik az egyik, másik a másik szomszédos faluban tartózkodik. Tolna Eszéktől csak 8-10 magyar mérföldnyire van. (Ez kb. 70 km, valójában a távolság 105 km.) Eszéknek van vára is a Dráván túl, de olyan gyenge, hogy nem bírja ki az ostromot két napnál tovább. Őfelsége Tolnáról Sárkány Ambrust küldte le Eszékre, hogy a várat védje meg, s akadályozza meg, hogy a török a Dráván hidat verjen; katonaságul a pápai (azaz a pápai segélypénzen fogadott) gyalogosok egy részét rendelte melléje. Leküldte Őfelsége Báthori István nádort is egypár úrral, bandériumaikkal s megyei katonasággal, míg a kalocsai érsek (Tomori Pál), aki most Bácsott van, át fog kelni a Dunán s szintén csatlakozik Sárkányhoz és Báthorihoz. Parancsok küldtek a szlavóniai megyékhez is, hogy gyűljön hadinépük szintén Eszék alá, s úgy mondják, hogy ez a had megvan tízezer ember. Szép és fontos tervek ezek, szükség is van rájuk, de hogy festenek a valóságban? Azok az urak, akiknek Báthorival kellett volna menniük, szemében mondták Őfelségének, hogy nem hajlandók lemenni. Egyik ezzel, a másik azzal az ürüggyel mentette ki magát, a király meg egyáltalán nem törődik vele, hogy lemennek-e vagy sem. Azt sem tudom, hogy a nádor rá tudja-e venni a megyei nemesi katonaságot, hogy vele menjenek a Drávához, mert mind azt mondja, hogy nem akar menni, s ami még rosszabb, máris kezdenek hazaszállingózni.”

 

08.?.
DIMITROFCSA:

(török elnevezés), talán Szávaszentdemeter, a mai Mitrovica. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
CSERÖG[5] azaz Cservik (Čerević):

Cser, vagy Cserög az ősi magyar neve, de ma is Cserögnek nevezik a magyarok. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
RACSA[6] (Sremska Rača):

A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08. ?.
BERKASZ(?):

Bizonytalan helységnév beazonítás. Lehet, hogy Barka. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08. ?.
GURGURICSA(?):

Azóta már elpusztult helység. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
NOGAJ(?):

Bizonytalan helységnév beazonosítás. Más szerzőknél Logaj, vagy Lükej. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
Dunabökény azaz DUKIN (Mladenovo):

Más szerzőknél Vukin, illetve Vekin. Akkori szerb neve Bukin, magyar neve Böki. Jelenlegi magyar neve Dunabökény. A Duna bal partján fekszik. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
SZATA[7] (sotin):

A törököknél Szotin. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
Vukovár (Vukovar):

Valkó vagy Valkóvár (törököknél Vulkovár). Vukovár régi neve. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
BOROVÓ (borovo):

Törököknél Burah, akkori magyar neve Boró. A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
IREG(?):

Törökül Erik, azóta elpusztult helység Erdődtől délre a Duna mellett volt (K. G.). A török túlerő miatt elhagyták a várat.

 

08.?.
ERDŐD (erdut):

A török túlerő miatt elhagyták a várat. Két ilyen nevű helységről tudok a korabeli Magyarország területén. Az egyik – amelyikről itt van szó – Horvátországban van Eszéktől 40 km-re keletre a Duna mellett, a szerb határnál. Akkoriban Valkó vármegye egyik jelentősebb települése. A másik Szatmár vármegyében. Ennek neve ma Ardud és Romániában van.

 

08.14.
ESZÉK (osijek):

A török hadak előrevetett csapatai Eszéknél elérték a Drávát. A túlerő miatt védői elhagyták a várat.

A szultán is megérkezett. A szuláni napló szót sem ejtett arról, hogy Eszék várában valaki védekezett-e, illetve arról sem tett említést, hogy az első napon észrevették-e a magyar csapatokat a Dráva északi partvonalán.

 

08.14.
TOLNA:

Burgio augusztus 15-i jelentése szerint: az előző napon Tomori Pál délvidéki főkapitány csapatai az Alföldről Bezdán és Kiskőszeg között átkeltek a Dunántúlra, s Dárdán át az eszéki átkelőpont védelmére vonultak. Egyidejűleg a tolnai táborból is elindultak csapatok a Dráva védelmére.

08.15.

15-én a királyi tábor is felkerekedett, és Bátán szállt újra táborba, ahol augusztus 23-ig vesztegelt.

 

08.15.
ESZÉK (osijek):

A szultán parancsára reggel elkezdték a drávai híd elkészítését. Ekkor „a túlsó félen a víz partjára húsz-harminc gyaur jött, de ismét elmentek”.

08.16.

Miközben a szultán és a nagyvezír a Dráva partjáról személyesen ellenőrizte a híd építését, egy kisebb török csapat átkelt a folyó északi partjára és ott megtelepedett.

 

 

08.16. [8]
BÁTASZÉK:

II. Lajos király Bátára érkezett, s a sereg fővezérévé nevezte ki Tomori Pált és Szapolyai János erdélyi vajdát, akit testvéröccse, Szapolyi György helyettesített.

 

08.17.
ESZÉK (osijek):

17-én újabb török csapatok keltek át a túlpartra, s „ott bejejezték a hídfő építését, úgy hogy csak már a hajók felállítása volt hátra.”

08.19.

19-ére már elkészült a híd, melynek a hossza 284 rőf (199 méter), szélessége pedig 2 rőf (1,5 méter) volt. „A híd elkészülte után a pasa összehívta az összes bégeket és lóháton tanácskoztak. Budáról egy pribék (azaz magyar szökevény) jött ide és azt hoztra hírül: Amint a Dráván átkeltek, az ötödik állomáson találkozni fogtok a gonosz királlyal!”

08.20.

20-án Jahjapasa-oglu Báli szendrői szandzsákbég vojvodái közül Kurd belgrádi vojvoda, a maga bajtársaiból és más vitézekből 150 emberrel átkelt a hídon.

A Dráván való török átkelést Tomori Pál meg akarta akadályozni. Tehát miután Pétervárad felmentésével felhagyott Bácson és Bezdánon keresztül Ény-nak vonult, átkelt a Dunán és észak felé vonult a Dráva védelmére. (Eszék a Dráva déli partján fekszik, Tomori Pál pedig a túlsó part felől közelített). Sajnos azonban elkésett. Augusztus 20-én Kurd belgrádi vajda már átkelt a sebtében felállított hídon, – tehát a törökök addigra hídfőállást építettek ki az északi parton – és megtámadta Tomori Pál előőrseit. „…hét gyaurt elfogott és a szultán elé hozta őket.”

Tomori Pál ezután a Karasica patak jobb parti mocsarai közé vonult vissza és szekértábort épített. Innen folytatta a török seregek felvonulásának a zavarását, amíg a haditanács vissza nem rendelte Mohácshoz.

 

 
08.21.
BÁTASZÉK:

A magyar csapatok Bátáról megindultak a Mohácsnál kijelölt új tábor felé.

 

 

08.21.
ESZÉK (osijek):

21-én megindult a török hadak átkelése a hídon. „Ma reggel, még a reggeli ima előtt, Jahjapasa-oglu Báli (szendrői) bég és utána Khoszrev boszniai szandzsákbég szandzsákjok seregével átkeltek a hídon a túlsó partra és ott megszálltak.” Utánuk a ruméliai csapatok keltek át málhájukkal együtt, majd délután a nagyvezír az összes janicsár gyalogsággal.

Augusztus 21-én II. Szulejmán szultán is átkel a hídon nagy kíséretével együtt.

Ezek után már remény sem lehetett, hogy a magyar csapatok megvédelmezik a Dráva vonalát, s ott megkísérlik a török hadak feltartóztatását.

 

08.22.
MOHÁCS:

A királyi csapatok megérkeztek Mohácshoz, de a király még nem jött velük.

 

08.22.
LASKAFALU (Čeminac):

A Drávától északra álló magyar csapatok Laskafaluig vonultak vissza. Itt érte őket a királyi parancs, hogy ők is azonnal vonuljanak vissza a Mohács alatti táborba. A csapatok a parancsot megtagadták, s folytatták a harcot a hídfőnél előnyomuló szendrői és boszniai török lovassággal.

 

08.23. (csütörtök)
ESZÉK (osijek):

Miután a török hadak második lépcsője az anatóliai hadtest is befejezte átkelését valamint a teljes sereg elhagyta Eszéket, a szultán parancsot adott a hajóhíd és a város felégetésére. Tette ezt kettős cél érdekében. Elsőként azért, hogy a seregével megértesse, hogy a menekülés útja el van vágva, és így sarkallja őket derekasabb helytállásra. Másodszor pedig azért, mert tudta, hogy nyugat Horvátországból Magyarország felé tart Frangepán Kristóf és Eszéken át a török sereget hátulról megtámadhatta.

 

 
08.24.
Eszéktől (osijek) északra:

A török erők folytatták előnyomulásukat, mint a szultáni napló írja: „Minthogy éjjel és nappal nagyon sok eső esett, a győzelmes hadsereg nagy fáradalmakat állott ki és a menetoszlopot felbontva, rendetlenül folytatta útját. Néhány (ti. török) fogoly megszabadult a hitetlenektől és hírül hozta, hogy a gyaurok seregében nagy ijedelmet okozott a hír, hogy a török sereg megérkezett!”

 

08.24.
MOHÁCS:

Hajnalban II. Lajos király és kísérete Mohácsra érkezett. Mivel sátraikat még nem állították fel, a pécsi püspök Mohács melletti (barokk átépítésben ma is meglévő) kastélyában szálltak meg. A nap folyamán itt újra haditanácsot tartottak. A király bejelentette, hogy addig nem ütköznek meg a törökkel, amíg a cseh, német, erdélyi és horvát hadak meg nem érkeznek. A tanácskozáson Tomori Pál is jelen volt, és ő is azoknak oldalán állott, akik szerint mielőbb meg kell ütközni a törökökkel.

Mint Brodarics írta: „A király elcsudálkozott, hogy honnan meríti a bátorságát, és az egész gyűlés előtt megkérdeztette – már csak azért is, hogy szándékától eltérítse – először a saját, azután az ellenség száma felől.”

Tomori elmondotta, hogy a két magyar táborban együttesen nincs több húszezer embernél, a török had létszáma pedig mintegy háromszázezer katona. Látva azonban a bejelentését követő döbbenetet, sietve közölte, hogy „azért nem kell nagyon tartani tőlük!”, mert a sokaság nagy része fegyvertelen tömeg. Amikor a király újra megkérdezte, hogy a harcképes létszám mennyi, Tomori közölte, hogy mintegy hetvenezer. „Ez a szám is nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlta a mi hadseregünkét!” – írta Brodarics.

A tanácskozás kellős közepén követek érkeztek a törökökkel szemben álló csapatoktól. Először a királlyal tárgyaltak titokban, majd a tanácskozás elé álltak, s közölték, hogy a mohácsi tábor csapatai azonnal jöjjenek az ő harcvonalukba, a két sereg egyesüljön, s aztán közösen támadjanak rá a hídfőnél előnyomuló török hadakra. Amennyiben a királyi haditanács elutasítja ezt, úgy ők a királyi táborra támadnak. A fenyegetés hatására a haditanács a mielőbbi csata mellett döntött, bár a várt hadak még nagyon messze voltak. „Csak a horvát bán, Batthyány Ferenc, aki Pécstől nem messze volt a szlavón csapatokkal, nyújtott reményt, hogy két vagy három napon belül megjelenik, ami aztán így is lett.” (Brodarics). A haditanács után, az amúgy is rossz hangulat még tovább fokozódott a királyi táborban: „Voltak, akik a tanácsülés szétoszlása után nagyon átkozták a csata tervét – írta Brodarics –, melynek megvalósításába ilyen fejveszetten szándékoztak belefogni.”

 

08.24-25.
PÉLMONOSTOR (Beli Manastir) és BARANYAVÁR (Branjih Vrh) körzetében[9]:

Augusztus 24-25-én a török hadak a Báni hegység nyugati végénél gyülekeztek, s Pélmonostor és Baranyavár körzetében elérték a Karasicát, „melyet inkább mocsárnak, mint tónak, vagy folyónak lehet nevezni” (Brodarics). Ez a helyenként kilométernyi széles, lefolyástalan mocsár – amely 1806-1808 óta ásott mederben folyik le a Dunába –, ebben az időben Szederkény, Villány, Lapáncsa, Baranyavár, Kisfalud, Darázs faluk vonalán 15-18 km-es ívben vette körül nyugati és déli irányból a mohácsi síkságot, illetve a síkság felett húzódó fennsíkot.

 

 

08.25.
A MOHÁCS SÍKSÁG FELETTI FENNSÍK:

A török könnyűlovasság feltehetően Villány felé megkerülte a Karasicát, s megjelent a mohácsi síkság feletti fennsíkon, miközben felgyújtotta az ott lévő falvakat. Csak ezzel magyarázható II. Lajos király 25-én írott egyik levelének alábbi kitétele: „Az ellenség szemünk láttára több helyen lángba borítja az országot. Csak reátok várakozunk és mihelyt megérkeztek, Isten segítségével mindjárt megütközünk. Tehát a leggyorsabban siessetek. Sebesen, sebesen, sebesen!” A török főerők eközben Baranyavár körzetében gyülekeztek augusztus 24-25-én, hogy a Karasica ősi gázlóin át közelítsék meg a Mohácstól délre felvonuló magyar hadakat.

 

08.25.
IVÁNDÁRDA-SÁROK KÖRZETE:

Miután a magyar hadvezetés elszalasztotta Dráva-vonal védelmét, nem tett semmit az ugyancsak komoly természeti akadályt jelentő Karasica-vonal védelmére sem. Tomori Pál augusztus 25-én visszatért a Karasicától északra – Ivándárda, Sárok körzetében – összpontosított csapataihoz, s „itt nagy nehezen elérte övéinél – mint azt Brodarics írta –, hogy valamelyest hátrább vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek”.

 

 
08.26. (vasárnap)
MOHÁCSI KIRÁLYI TÁBOR:

26-án Tomori Pál csapatai több lépcsőben visszavonultak Ivándárda-Sárok körzetéből, s a Mohácstól fél magyar mérföldnyire (kb. 3,5 km-re) táborozó királyi sereg mellett ők is táborba szálltak.

Ezen a vasárnapon „érkeztek meg a hajók Budáról nagyobb és kisebb ágyúkkal, meg puskaporral”. Brodarics leírása szerint 85 darab ágyú érkezett a magyar hadakhoz. Ezen a napon megérkeztek a horvát bán csapatai is, „körülbelül háromezer lovassal és nem egészen ugyanannyi gyalogossal”.

 

 
08.26.
BARANYAVÁRTÓL ÉSZAKRA A KARASICA MOCSARAIBAN:

A török hadak – a szultáni napló szerint – folytatták átkelésüket Baranyavártól északra, a Karasica mocsarain: „Mikor ma kora reggel az egész győzelmes hadsereg teljes fegyverzetben megindult és egy darabig ment, sűrű köd ereszkedett , s mivel nem lehetett látni az utat, délig lóháton várakoztak, azután lassan-lassan ismét tovább mentek. Mert útközben tavak, mocsárok, hidak és folyók voltak, túlságos sok és nagy fáradalmakat kellett kiállnia. Az egész sereg málhája nem érkezett meg, hanem szétszóródva elmaradt a túlsó félen. Az alávaló hitetlenek (ti. vasárnap délelőtt még itt összpontosuló Tomori-Perényi vezette csapatok) táboruk előtt egy ideig csatarendben állottak, de aztán visszavonultak a táborba. Több ízben kihirdettetett, hogy senki ne menjen előre. Sok emberünknek lova és más igás jószága elveszett.”

 

 

08.27. (hétfő)
MOHÁCS:

Hétfőn – mint azt Brodarics feljegyezte – a magyarok már várták a támadást: „már a király is készülődött (mert úgy tartották, azon a napon fog az ellenség csatába bocsátkozni)”. A nap folyamán beérkezett még vagy ezer lovas, s „ugyanazon a napon estefelé megjött Szerecsen János, több mint kétezer gyalogost hozott magával azokból a Dráva menti lakosokból, akiket kitűnő íjászoknak tartanak, részben saját embereiből, részben a pécsi káptalan birtokairól toborozták őket. Még többen is jöttek ez alatt a három nap alatt, főleg azok akik közel laktak: így Móré Fülöp, a pécsi püspök, és fivére, Móré László.” Ez utóbbi a pécsváradi apát volt, s mint ismert, a pécsi püspök négyszáz, a káptalan és a pécsváradi apátság kétszáz-kétszáz lovassal volt köteles hadba vonulni.

 

08.27.
SZEGED:

27-én Szapolyai János erdélyi vajda seregei Szeged vidékére érkeztek. A királyi táborból érkező és egymásnak ellentmondó parancsok miatt a vajda nem vonult tovább, nem csatlakozott a királyi hadakhoz.

 

 
08.27-28.
IVÁNDÁRDA, SÁROK, LIPPÓ, BEZEDEK KÖRZETÉBEN:

A török sereg e két napon továbbra is Baranyavártól északra, a mai Ivándárda, Sárok, Lippó, Bezedek körzetében táborozott, hogy bevárja a Karasica mocsarain lassan átkelő csapatokat. Mint a szultáni napló feljegyezte: „18. hétfő (augusztus 27.) [10] Várakozás az említett helyen a hadsereg málhájára. A poggyász egész estig szünet nélkül jött át, mégis felénél több a túlsó részben maradt. 19. kedd (augusztus 28.) [11] Ma szintén pihenés. Reggel a táborban mindenütt kihirdették a kikiáltók: «Ma pihenés, de holnap csata lesz! Vigyázzatok és készüljetek! Kora reggel, amint a trombitákat megfújják, teljes fegyverzetben legyetek!» Egy fiatal embert lefejeztek, mert előre ment, s fejét körülhordozták a táborban.”

 

 

08.27-28.
MOHÁCS:

27-28-án a magyar haditanácsban tovább folytak a viták a felállítandó harcrendet illetően. A lengyel gyalogosok parancsnokának, Gnoienszky Leonardnak tanácsára olyan döntés született, hogy a csatasorok elé és szárnyaira a sereggel lévő mintegy ötezer szekérből torlaszokat állítanak a török lovasság rohamának feltartóztatására.

08.28. (kedd)

28-án, kedden este, Gnoienszky parancsot kapott a szekértorlaszok elkészítésére, azoban erre már nem került sor: „Ez a dolog is elmaradt, mint annyi más!” – állapította meg Brodarics.  A haditanácsban viták folytak a király szerepéről is. Egyesek azt ajánlották, hogy „a király helyett valaki öltse fel annak fegyverzetét”. Mivel ez felháborodást keltett volna a seregben, úgy döntöttek, hogy megbízható embereket állítanak a király védelmére, illetve gyors lovakat készítettek elő, hogy a király egy esetleges meneküléskor azokat használhassa.

08.28.

Miután augusztus 27-28-án a magyar hadak változatlanul a Mohácstól fél mérföldnyire (kb. 3,5 km) kiépített szekértáborban álltak, a török hadvezetés megkezdte azok több fokozatban tervezett bekerítését.

Első fokozatban a mintegy 800 hajóból álló és 6000 katonát számláló török hajóhad evezett fel a Dunán, s 28-án, kedden megtámadta a Mohácsnál veszteglő kétszáz hajóból és a magyar naszádos csapatokból álló erőket. Itt még nem fejeződött be a poggyász és a felszerelés kirakodása, valamint annak a csapatokhoz való szállítása. Így a csapatok 85 darab ágyújából 32 még a hajókon, illetve a mohácsi kikötőben volt. A közeledő török hajók támadást intéztek Mohács ellen, mint erről Dzselálzáde Musztafa török történetíró megemlékezett: „A muzulmánok hajóin levő és a velük szemben álló gyaurok ágyúinak dörgése reszkettette meg a levegőt.” Valójában ezzel a támadással már megindult a török sereg, s megkezdődött a mohácsi csata első mozzanata. A török főerők ekkor, még a mai Sárok, Bezedek, Lippó falvak körzetében összpontosultak, csak az előhadakat alkotó szendrői és boszniai szandzsákok lovassága volt az, amely a „padisah parancsából előre küldetett, hogy a győzelmes hadsereg előörse legyen” (Dzselalzade).

Ezek a győzelmes lovascsapatok 28-án – a hajóhad támadásával egyidejűleg – több irányból megközelítették a szekérsáncok közé zárt magyar tábort, s „a gyaurok elé erős védőfalat vontak”. A magyar lovasság kitört a táborból, s megtámadta az előrevetett török csapatokat: „A bátor hősök hajnal hasadtától az éj beálltáig tusakodtak az ellenséggel – jelentette utólag a szultán (győzelmi híradása) fethnáméja –, s miután mind a két részről sok fejet levágtak, sok vért kiontottak, sok keblet átszúrtak, és sok májat falhasítottak, a hit bajnokai mind táborba szálltak”, azaz az esti órákra az előrevetett török lovasság visszahúzódott a fősereghez.

 

08.28.
VALAHOL MOHÁCS TÉRSÉGÉBEN:

A mohácsi csata előtt való napon, 1526 augusztus 28-án Paxy Balázs győri püspök bandériumának egyik vitéz kapitánya, Thelekessy Imre, aki mint kiváló huszár és bajvívó akkor nagy hírben állott, egy portyázás alkalmával kihívást kapott a szemben álló török hadsereg egyik fiatal leventéjétől. Thelekessy elfogadta a kihívást és huszárjaival szembelovagolt a töröknek, aki szintén nagy kísérettel jelent meg. Az ellenfelek hevesen csaptak össze és sokáig küzdöttek, míg végül Thelekessy egy hatalmas kardvágással leterítette lováról a törököt s foglyul ejtve, diadalmasan hurcolta a magyar tábor felé. A törökök utána lőttek, de a neki szánt golyó véletlenségből a fiatal török leventét ölte meg. Forrás: B. G. H. E. H.: Thelekessy Imre győzelme 1526.

 

08.27-28.
SIKLÓS:

Zsámboki (Sambucus) János krónikája szerint a török csapatok még a mohácsi csata előtti napokban, augusztus 27-28-án elérték Siklós várát, de az őrség makacs védelme miatt elfoglalni nem tudták.

 

 

08.29. (szerda)
MOHÁCS TÉRSÉGÉBEN:

A 25 ezer főnyi magyar sereg parancsnokai Tomori Pál és Szapolyai György voltak. A II. Lajos király koronájához tartozó Cseh Királyság hadserege csak részben érkezett meg, s csapataik Győr és Székesfehérvár térségében vonultak, illetve táboroztak. A törökök serege ugyanakkor 50-60 ezer fős volt.

Kora reggel, öt-hat óra között a magyar királyi hadak – magyarok, horvátok, a beérkezett cseh és morva csapatok, a külföldi: német és lengyel zsoldosok – kivonultak a szekerekkel körülzárt táborból, ahol csak a sereggel jött szolganép, valamint kétezer gyalogos katona maradt védelemül.

 

TEREPLEÍRÁS:

Brodarics leírása szerint a csapatok a Mohács alatt mintegy fél mérföldnyire levő táborból további fél mérföldnyire nyomultak előre déli irányba, majd a Mohácstól számított egy mérföldnyire (kb. 7,5 km-re) és a Dunától (a mai Béda-Dunaágtól) számított fél mérföldnyire csatarendben álltak.

Amennyiben elfogadjuk Brodarics, az egyetlen szemtanú távolságadatait, további két szempontot kell figyelembe venni. Brodarics szerint ugyanis a magaslatokon felvonuló törökök a déli óráktól jól látták a síkságon álló magyar hadakat, s a magyarok is pontosan látták a dombokról leereszkedő török seregeket. Mindez képtelenség, ha a török csapatok a mohácsi síkságot délről – a Buziglica (Főherceglak-Knezevo) és Majs közötti vonalon – határoló tereplépcsőn leereszkedve érték el a síkságot. Ugyanis ebben az esetben a tereplépcső és a magyar csatarend között 6,5 km a távolság.

Brodarics nem tett említést arról, hogy ilyen messze távolodtak volna a hátukat biztosító táborból, melyet egyébként is közvetlenül fenyegettek a Mohácsot – minden valószínűség szerint – előző nap elfoglaló török hajóscsapatok. A tábort majd csak a délutáni órákban semmisítették meg a Mohács, majd pedig Bácsfalu (ma Bácsfa-puszta) felől támadó török hadak, melyek a magyarok déli-délnyugati irányú támadásakor bezárni igyekeztek a harapófogót.

Egyébként a török források egyértelműen leírták, hogy a síkságon felvonuló magyar csapatok mögött jól látták azok óriási táborát, amely a „sátrakkal félelem gerjesztő volt, mint a hegy” (Dzselalzáde). Azt, hogy a szekértábor a magyar csapatok hátvédelmét szolgálta, a csatából megmenekült egyik német zsoldos katona leírása bizonyítja: „És mindenki rohant (ti. a csata után) a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva, és a magyarok megnyitották és szétszaggatták, és ez a keresztényekre balul ütött ki, mert ha a szekértábor sértetlen maradt volna, és védhettük volna magunkat belőle, az ellenség nem árthatott volna nekünk.”

Megjegyzendő, hogy a Brodarics által Földvárnak nevezett falu elhelyezése Majstól délkeletre is problematikus. Az egymással is vitázó Papp László és Bende Lajos által említett Földvár vagy Merse falu ugyanis a teraszlépcső oldalában, illetve annak közvetlen tövében állt. Brodarics pedig azt írta, hogy az általa látott templomos falu és a domb (teraszlépcső) egymástól távol volt, mert a kettő között török csapatok, az anatóliai hadtest harcsorai álltak.

Revízió alá kell venni azt a Halmay Barna, Gyalókay Jenő, majd Papp László, Bende Lajos és Perjés Géza által hangoztatott nézetet, hogy a magyar csatavonal ennyire délre – a Borza-patak vonalába, sőt attól id délebbre – vonult volna fel. Már csak azért is, mert a magyar katonai vezetés amúgy is eltúlzott számadatokkal rendelkezett a török hadak számerejét illetően, s ilyen abszolút túlerővel szemben tudatosan aligha tették volna ki magukat a teljes bekerítésnek és az azt követő megsemmisítő támadásnak. Kétségtelen, hogy a Budán tartózkodó – és saját levele szerint is a csatavesztésről csak elnagyoltan értesült – Burgio pápai követ azt írta szeptember 5-én, hogy „A csatamező fekvése pedig olyan (volt), hogy onnan nem lehetett menekülni. Ezért veszett ott oly borzasztó sok ember!”

A csatában részt vevő és megmenekült Brodarics nem említette, hogy a menekülés különösebb nehézségekbe ütközött volna („Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott”), sőt, a törökök nem is üldözték őket. Ezek szerint viszonylag hamar és sokan áttörték a törökök északnyugati-északi bekerítő gyűrűjét.

Mindezeket figyelembe véve a tábornokból kivonuló magyar hadak csatarendje nem lehetett délebbre a mai Lajmér-major (akkor Lajmér falu), valamint a mai Sátorhely és Feketekapu (akkor nem létező települések) vonalától. Ettől a vonaltól mintegy három km-re nyugatra-délnyugatra, tehát még kölcsönösen látótávolban emelkednek a tereplépcső – Nagynyárád, Nyárád és Majs közti –magaslatai átlagosan 30-35 méteres relatív magasságba a mohácsi síkság fölé.

Ebből a csatasorból valóban jól látható volt Brodarics szerint is a „velünk szemben hosszan elnyúló domb”, amely úgy „feküdt, mint valami színpad. A domb alján egy kis falu, templommal”, melynek a „neve Földvár”. A harcvonalból azonban csak egy olyan falu volt látható mintegy 2 km távolságból, amely éppen a távolság miatt valóban úgy látszott, mintha a „domb legalján” lett volna, de amely valójában legalább 1-1,5 km-re terült el a magaslat keleti lábától. Ez, a mai Sátorhelytől ugyancsak 2 km-re délnyugatra fekvő település a XIII. századtól többször emlegetett Bátya vagy Bágya falu volt, mely a csata során véglegesen elpusztult, soha nem épült ujjá, s azóta is lakatlan, szántóföldnek használt területét a lakosság ma is „Batyim” dűlőnek hívja. Jellemző, hogy a környék mai (német telepes eredetű) lakossága, ismereteit nyilván a hódoltságot átvészelt magyar népességtől átvéve, ezt a területet „Türkei”, „Török dűlő” néven nevezi, s úgy tudja, hogy ott állt fel 1526-ban a török tüzérség.

A Brodaricstól ismert távolságadatokat erősíti meg Stephan Gerlachnak, az Isztambulba utazó David von Ungnad császári követ mellé rendelt udvari prédikátornak 1573-ban írott naplója: „Mivel volt még elég időnk (ti. Mohácson, az ottani bég vendégségében), nagyságos uram egy jó fél mérföldes úton kocsival arra a helyre hajtatott, ahol az utolsó magyar király, Lajos a törökkel megütközött. Ez a hely most részben puszta, részben szántóföld. Még látni az árkokat, ahol az ágyúk álltak, és ahová a halottakat temették. Ezt egy öreg magyar mutatta meg nekünk, aki velünk utazott, és maga is részt vett a csatában.”

Ez a látogatás semmiképpen nem játszódhatott le Mohácstól 10-11 km-re délre húzódó Borza-patak vonalában. Gerlach minden valószínűség szerint azokat az elhagyott agyúsáncokat láthatta Sátorhelytől néhány száz méterre keletre, melyek közül 1960-1976-ban öt került elő, az árkokban hevenyészve eltemetett 700-1000 keresztény (valószínűleg német és cseh) gyalogos katona maradványaival. Ez a terület Brodarics leírása szerint is „óriási, széles síkság”, melyet „sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontott meg, csak bal felől, közte (ti. a csatasor keleti szárnya) és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el”. Ez utóbbi kétségtelenül azonos a mai Feketekaputól délkeletre elterülő vizslaki rétséggel, melyet csak a múlt században csapoltak le, s ahol – az eddigiekben – a csatára vonatkozó legtöbb lelet került elő. Valójában, ezen a síkságon semmiféle folyóvíz nincs: a Malom-patak, illetve Bég-patak ettől északabbra, a Borza-patak pedig 2 km-re délre folyik és folyt akkoriban, vizenyős, helyenként mocsaras partok között.

 

CSATAREND:

Két hadrendet állítottak fel egymás mögött. Az első hadrendbe a gyalogosok és a nehézlovasság zömét helyezték el. A második hadrendbe a főméltóságok bandériumai kerültek meg a király és ezer vértese. Mindkét harcrend oldalszárnyain lovasság állt. Először a jobbszárny nehézlovassága támadt a törökök balszárnyára. Itt a ruméliaiak lovascsapatai voltak.

Az augusztus 29-én kora reggel felvonuló magyar hadak csatarendjének kialakításánál Brodarics szerint az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy amennyire lehet, széles vonalban álljanak fel, nehogy a törökök bekerítsék őket. A magyar hadak összlétszáma bizonytalan. Brodarics 24-25 ezerre teszi a létszámot, amelyhez csatlakozott a Tomori-Perényi-féle sereg mintegy 6000 katonával. Feltűnő azonban, hogy Brodarics nem tesz említést a vármegyei nemesi, valamint a városok által kiállított csapatokról, amelyek pedig kétségtelenül részt vettek a csatában.

Az első csatarend, melynek arcvonala 2-3 km hosszan húzódhatott, két szárnyra oszlott, összesen mintegy 13-14-ezer katonával. Az északnyugati, jobb szárnyon (valahol a mai Lajmér-major nyugati térségében) vonultak fel a hagyomány szerint a horvát csapatok Batthyány Ferenc horvát bán parancsnoksága alatt, háromezer lovassal és valamivel kevesebb gyalogossal. Ide vonult Tahy János is ismeretlen magyar csapatokkal. A délkeleti, bal szárnyon, a mai Feketekapu és Sátorhely közötti vonalon vonult fel (Szapolyai János erdélyi vajda távolléte miatt) Perényi Péter siklósi várúr és temesi főispán vezérlete alatt számos főűri bandérium (Palóczi Antal, Homonnai Ferenc, Perényi Gábor, Széchy Tamás, Báthori András, Czibak Imre stb.)

Bár Brodarics nem tesz róla említést, nyilvánvaló, hogy a jobb és bal szárny között, a centrumban, a mai Sátorhely körzetében vonult fel a zömében idegen (német, cseh, morva és lengyel) gyalogság, mintegy 13-14 ezer katonával, Gnojenszky Leonard, Ciprusi Hannibál és mások parancsnoksága alatt. Egy velencei kémjelentés szerint itt állt fel az a 4-5000 cseh zsoldos is, akiket a római pápa által küldött pénzből fogadtak fel. Jacomo Zaratino jelentése is 6-8000 cseh gyalogosról és német landsknechtről tett említést. Itt a gyalogosok középső csatarendjében volt a magyar tüzérség 53 ágyúja is, gróf Hardegg János parancsnokságával.

Az ágyúk előtt hegyes karókkal teletűzdelt árkokat és földsáncokat ástak, a török lovasság rohama ellen. Az első csatarend mögött, „talán kőhajtásnyira” vonult fel a második csatarend, vagy, vagy inkább tartalék. Ez öt sornyi lovasságból állott, s csak két oldalán volt „kevés gyalogság”. Az első három sort a király mintegy 3000 testőrlovasa képezte Tharczay Miklós parancsnoksága alatt, s itt vonult fel csapataival több magyar, cseh király, két oldalán, valamint a mögötte levő ötödik sorban ugyancsak világi és egyházi főurak álltak fegyvereseikkel. Végül, „mögöttük, a király és a főurak után sorakozott fel a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával” (Brodarics).

A magyar király hadai reggel hat órától délután három óráig álltak csatarendben az egyre forróbban tűző napon, szemben a tereplépcső magaslataival, s csak annyit tudtak, hogy azok mögött vannak a török hadak. A török főerők ugyanis délután három óráig nem mutatkoztak sehol. „A nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el – írta Brodarics –, de az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott.” Valójában a török hadak már kora reggeli órákban megkezdték a bekerítés északi, nyugati és déli vonalainak kialakítását. A török had összlétszámáról pontos adatok nincsenek. A haditanácson hangoztatott 300 ezer főnyi létszámban maga a fővezér sem hitt, s a török főerő létszámát hetvenezerben jelölte meg. Marino Sanuto 40 ezerre tette az oszmán hadak létszámát, melyet Hadzsi Chalfa szerint 150 ágyúval kísértek.

A török források egybehangzó véleménye szerint a körülzárást augusztus 29-én estére akarták megvalósítani, s csak másnap indították volna meg minden irányból a megsemmisítő támadást.

A török hadak kiindulási körzete a kora reggeli órákban a mohácsi síkságtól délnyugatra emelkedő fennsíkon volt a mai Sárok, Bezedek, Lippó, Majs térségében. A parancs szerint a török csapatok északi irányban nyomultak előre a teraszlépcső magaslatainak fedezete alatt, azon a középkori „hadiúton”, amely Eszék, Bellye, Pélmonostor, Baranyavár, Ivándárda, Lippó, Majs, Nagynyárád, Bácsfalu, Csele, Káplán, Bár faluk körzetén át vezetett Szekcsőig, majd onnét tovább Buda felé. A sereg elővédjét, amelynek az északi-északnyugati irányú átkarolást kellett végrehajtania, a ruméliai hadtest képezte, Ibrahim nagyvezér személyes irányításával. Ezt a seregrészt Jahjapasa-oglu Báli és Hüszrev szandzsákbég parancsnoksága alatt a szendrői és boszniai szandzsákok lovassága, 4000 janicsár (összesen 11 ezer fő), továbbá az akindzsi lovasság csapatai alkották. Míg a két szandzsák lovasságának és az akindzsi csapatoknak észak-északnyugatról kellett bekeríteni a magyar hadakat, a janicsárokkal megerősített ruméliai hadtest arra kapott parancsot, hogy a nyugati irányból ereszkedjen le a magaslatokról a síkságra, s ott alakítson ki megerősített tábort a reggeli támadásig. A ruméliai hadtest mögött kezdte meg felvonulását a szultáni zsoldossereg és hatezer janicsár, azzal a céllal, hogy a magaslatokról – a Majstól északra vezető úton – levonulva, délnyugatról közelíti meg a magyar hadakat, s kialakítja a támadás centrumát. Legutolsónak a Behram pasa parancsnoksága alatt álló anatóliai hadtest csapatainak kellett a majsi völgyön át a síkságra vonulni, hogy mint a török hadak jobb szárnya, délnyugati-déli irányból zárja körül, majd roppantsa össze a magyar sereget.

 

ESEMÉNYEK:

A reggeli ima után, mint azt Dzselalzade Musztafa leírt, „legfőbb parancs adatott, hogy a hadvezető, gyaurzúzó jelen nagyvezír, az ellenségrabló vezír, Ibrahim pasa, menjen előre a ruméliai vitézekkel”. Ferdi török történetíró leírása is egyezik a fentiekkel: „Bal szárnyon a ruméliai hadtest legelőször nyomult előre; ennek bal szárnyán a végvidéki bégek és az akindzsik haladtak előre a bátorság paripáját ugráltatva; s (míg a szultáni csapatok a középen foglaltak állást) a jobb szárnyon pedig az anatóliai hadtest fordította bátor arcát a csatatér felé.”

A sereg élén haladó „Báli bég pedig egy csapat oroszlánszívű katonasággal a bal szárnyon kivált a hadrendből és távolabb állapodott meg.” A szendrői szandzsák lovassága – amely Ibrahim Pecsevi török történetíró szerint – „balra indult el a hegy szélénél a síkság végén lévő Badzskaluba (azaz Bácsfalu) nevű hely felé”. Ezt a török lovas hadat vette észre délután három óra körül a magyar hadsereg, amint az felbukkant a mai Nagynyárádtól északra nyíló völgyben. Eddig ugyanis a magyar hadvezetésnek elképzelése sem volt a törökök terveit illetően.

Mint Brodarics írta erről: „Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket (ti. a török hadvezetés). Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba hajlott, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra (azaz északnyugatra), a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát (Tomori Pál) kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek.”

Tomori, aki ekkor az első csatasorban tartózkodott, azonnal a királyhoz, a második csatarendhez nyargalt. Ott az uralkodó hozzájárulásával paracsot adott a király védelmével megbízott Ráskay Gáspárnak, Kállay Jánosnak és enyingi Török Bálintnak, hogy lovascsapataikkal azonnal támadják meg az északnyugatról feltűnő ellenséges lovasságot. A magyar források nem beszélnek a támadás eredményéről. A szultáni napló viszont azt írta, hogy az egyik magyar csapat „Jahjapasa-oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást és ketté szakította csatarendjüket”. A magyar siker időleges lehetett, mert a szendrői és boszniai török lovasság lezárta a Pécs és Buda felé vezető utakat, s ezt követően lerohanta és megsemmisítette a magyar tábort, részben még a csata megkezdése előtt, illetve alatt.

Közben a ruméliai hadtest elfoglalta a Nagynyárád (125 mp.) és a Nyárád közti fennsík peremét, ahonnét Hadzsi Chalfa leírása szerint a törökök „felülről néztek a gyaurok táborára”. Dzselálzáde Musztafa szerint is „Mikor felmentek egy magas dombra, meglátszott Mihács mezeje, a Tuna vize, mint egy tenger terült el, s partján, a föld színét elborítva, egy szerencsétlen hadsereg állt csatarendben, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője; óriási tábora a sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy!”

Kemálpasazáde is megörökítette ezt a kétségtelenül drámai pillanatot: „A szerencsés pasa (ti. Ibrahim) a parancsnoksága alatt levő félelmetes sereggel délben, mikor a nap a zenitre ért, megérkezett a leendő csatatér közelébe, honnan már láthatta a gonosz ellenség táborát.” A parancsnak megfelelően, a ruméliai hadtest, arcvonalával keleti irányban szétbontakozva és csatarendbe állva, azonnal megkezdte a leereszkedést a magaslatokról a síkságra.

A feltünedező török végvidéki lovasság megjelenése és a ruméliai hadtest feltűnése közötti időben vita zajlott la a magyar vezetés soraiban. „Még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelet, és visszatérni a táborba. Mikor a Barát (Tomori Pál főparancsnok) ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társaival együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk! Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint!” (Brodarics).

Ezekben a percekben jelentek meg a ruméliai hadtest csapatai a szemben húzódó magaslatokon. „Ugyanebben a pillanatban – írta Brodarics – megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét”.

Mire azonban a magyar csapatok, a mintegy kilencórás várakozásban eltikkadva a perzselő napon, harckész állapotba kerültek, a ruméliai hadtest már leereszkedett a magaslatokról az attól keletre elterülő síkságra. Ibrahim pasa biztosításul erős török csarkadzsi lovasságot küldött előre a magyar csatasor felé, csapatainak pedig parancsot adott a megerősített tábor kiépítésére. „A pasa a terv szerint járván el, megparancsolta a hadi népnek és a szolgáknak, hogy lássanak hozzá a tábor felütéséhez a lázadó ellenséggel szemközt. A hadrendező bégeknek meghagyta, hogy csapataikat ne engedjék eloszlani, hanem várjanak az ütközet kezdetére. A végek bégjeit pedig utasította, hogy vezetésük lévő 40-50 ezer akindzsiből kiválasztván a legvitézebbeket, legerőteljesebbeket s akiknek a legjobb lovaik vannak, ezekkel foglaljanak állást a csataterül kiszemelt síkság egyik szélén, onnan csak távolból szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele, hanem várjanak addig, míg azt nem látják, hogy (az ellenség) futni kezd: ekkor törjenek elő leshelyükből és kapják hátba az átkozottakat.”

Miközben ruméliai hadtest északi, bal szárnyán, a végvidéki és akindzsi lovasság lesállásban helyezkedett el, a ruméliai csapatok – soraikban a 4000 janicsárral – megkezdték a táborverést, elindult a magaslatokról. Majstól északra a szultáni sereg is. „Eközben a hatalmas és győzelmes padisah a császári sereggel nyomult előre – írta Dzselálzáde Musztafa –, s a ruméliai hadtestet balra (azaz északra) elhagyva elérte a síkságot”. Hasonlóan írt a szultáni napló is: „lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé”. A hadsereg déli, jobb szárnyát képező anatóliai haderő is elérte Majstól északra a síkságot, s megkezdte csatarendjének felállítását Bátya falu körzetében.

Tüzérséggel mind a három török hadtest rendelkezett, de a zömét a szultáni sereg harcvonalában állították fel. A mohácsi hadjárat során az oszmán seregben a - források tanúsága szerint - 300 ágyú volt. Hadzsi Chalfa leírása szerint „a janicsársereg elé, a katonák közé százötven szekeret állítanak, melyek a nagy ágyúkat vonták. A kocsikra ráteszik a nehéz lövegeket, majd az egyik szekeret a másikhoz erősítik láncokkal. A janicsárok (a szekerek és az ágyúk között) a szokásos kilencsoros hadrendbe állnak.”

A forrásokból egyértelmű, hogy a török déli, jobb szárny és centrum még mozgásban volt, amikor megindult a magyar északi, jobb szárny támadása a ruméliai hadtest ellen. „A csata jele elhangzott – írta Brodarics –, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek.”

A magyar ágyúk sortüze azonban, a viszonylag nagy távolság miatt, el sem érte a török csapatokat. Ezt az oszmán források egyöntetűen megemlítették. „A délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak és erre felé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Az egyik tömeg – mely tetőtől talpig vassal volt födve s vasnyársat tartott a kezében – az ellőtt puska és ágyúgolyókkal teljességgel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa ruméliai beglerbég felé. Mivel a ruméliai hadtest még szét volt szóródva, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó felé futott.”

Brodarics is sikerekről beszélt: „…a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, s többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett.” Dzselálzáde szerint elsősorban a ruméliai hadtest előtt biztosító csarkadzsi lovasság húzódott vissza a hadrendhez, s így nyitottá vált a török és magyar csapatok közötti térség. A magyar jobb szárny csapatai „mint sötét felhő vagy villámos felleg egyszerre rohantak és a térség közepéig jöttek előre.”

Brodarics szerint a győzelem láttán Báthori András visszasietett a királyhoz, s kérte, hogy a második csatarend is induljon meg. A királyi had is megindult – „már amennyire a vértes had sietni képes” – írta Brodarics: „Előnyomultunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett látni ott a mieink közül szerte a mezőn heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek.”

Dzselálzáde szerint a magyar jobb szárny Tomori vezetésével, részben a török végvidéki lovas hadakra, illetve a ruméliai hadtestre támadott. A magyar középhad – a volt második csatarend – pedig a szultáni derékhadra támadott. „A hadsereg centruma – írta Dzselálzáde –, körülbelül hatvanezer vastestű, s lovastul együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalogos állt – az iszlámnak győzelmes hadseregére rohant. Minden gyaur a lándzsáját egyenesen, magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, egyszerre lebocsátották s a ló nyakára hajolva vágtattak.”

Lufti pasa is arról írt, hogy a magyar király „maga pedig százezer, ördöggel cimboráló seregével, mint egy vashegy, zúdult egyenesen Szulejmán szultán középhadára.” A támadás azonban a török „ágyútelepen nem tudott áthatolni, mert az iszlám padisahja előtt 12 ezer puskás, nyilas és alabárdos állott több sorban, ezek előtt pedig az ágyúk egymáshoz valának kötve láncokkal s ennélfogva a király ezen az akadályon nem tudott győzedelmeskedni”

így írt Dzselálzáde is: „Amint a nyomorult gyaurok ide értek, látták, hogy az ágyúszekerek és tüfenkcsik, mint valami várfal állnak előttük, melyeket nem lehet áthatolni.”

A szultáni napló szerint a középhad janicsárcsapatai három-négy puskasortűzzel igyekeztek visszavetni az ágyúsorok előtt összetorlódott magyar nehézlovasságot. Hadzsi Chalfa így írt erről: „Jönnek a pogányok s mindannyian a centrumra rohannak, de akkor látják, hogy nem tudják azt áttörni a szekerek miatt, s így (egy bal fordulóval) az anatóliaiak ellen fordulnak.” Szinte valamennyi török forrás arról írt, hogy a magyar középhad, miután összetorlódott és nem tudott áttörni a török derékhadat képező szultáni csapatokon, balra fordult, s a török sereg déli-délkeleti szárnyán álló anatóliai hadtestre rontott.

„Mikor az ágyúüteg közelébe érkezett (ti. a magyar középhad), a puskás vitézek füstfelleget bocsátva az ég felé, úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső esett volna. A villámként ölő ágyúknak menydörgésszerű hangja rémületet terjesztett a föld színén. Miután ama rossz érzelműek nem bírták áttörni a janicsárok sorait s nem tudtak behatolni közéjük, fordulatot csinálva a bal szárnyon álló lovasságot támadták meg, s mint a gyors patak felhasogatja a hegy oldalát, úgy törték át itt több helyen a sorokat.” Ekkor a király vagy Tomori parancsára a magyar sereg délkeleti, bal szárnya is támadásba indult, s megrohanta a törökök jobb szárnyát, az anatóliai hadtestet. Kemálpasazáde szerint: „a nyomorultaknak a bal szárnyon lévő nagy csapata, mely az anatóliai hadtestet támadta meg, rettenthetetlen vitézséggel harcolt”.

Kemálpasazáde szerint ekkor történt, hogy három magyar vitéz a szultánig verekedte magát előre: „A hitetlenek seregéből három Ahrimán termetű részeg páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébbük álló sorokat, mint a cikázó villám szokta meghasította a felhőt, s ijesztő módon termett a (szultán) előtt. Azonban a padisah személye körül levő és harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életunt vakmerő lovaiknak lábait megsebesítvén, a bástya termetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal.”

Brodarics István királyi kancellár és szerémi püspök – fegyvereseivel – a második csatarendben, a király jobbján harcolt, s részt vett a török derékhad elleni rohamban. Leírta, hogy áttörtek az általa Földvárnak nevezett (Bátya) falun, mely „tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük.” A falun túl rohant bele az ő csapata is a török ágyúsorokba. Szerinte „az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak”. Az említett völgy feltehetően az a széles, közel két km hosszú és egy km széles terepmélyedés lehetett, amely a Nyárád magaslat alatt terül el keletre, a magaslatok és a volt Bátya falu között.

Miután a magyar balszárny rohama elakadt az anatóliai hadtest harcvonala előtt, a királyi derékhad egy része is ide sietett, de a török csapatok ezeket is visszaverték. „A vereséget szenvedett páncélos csoport az ágyúk elől kitérve a jobb szárnyon álló anatóliai vitézek soraiba hatolt be. Ámde ezek a vallásvédő bajnokok semmit sem tágítva, a kardok martalékává tették az utálatos csoportot – írta Dzselálzáde –, a karddal, mint éles borotvával, levagdalták testükről a fejüket”.

Broadarics leírása szerint elsőnek a magyar sereg északi, jobb szárnya, a zömében horvátokból álló csapatok futamodtak meg. „Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni.”

A szemtanú szerint ekkor tűnt el soraikból a király, az esztergomi érsek és sokan mások az uralkodó kíséretéből. Tomori – mint sokan mondták – „az első sorokban esett el bátran küzdve”. Brodarics is az első sorokban harcolt a török ágyúk előtt: „Noha a király serege erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé (ti. a közelben húzódó Borza-patak vizenyős völgyébe), de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.”

A török ágyúk tűzvonala egy szemtanú, Zaratinon szeint legalább egy olasz mérföld (kb. 1,8 km) hosszan húzódott. Egy velencei kém jelentése szerint az ágyúfüst olyan sűrű volt, hogy a magyart nem lehetett a töröktől megkülönböztetni. Az említett német zsoldoskatona is így számolt be erről: „Amikor az ágyúk közelébe nyomultunk, kegyetlen tüzelésbe fogtak, hogy ott senki meg nem maradhatott.”

A török hadak az egész arcvonalon azonnal üldözőbe vették a hátráló, sőt helyenként megfutamodó magyar csapatokat. Ferdi szerint a „ruméliai hadtesttel szemben álló gyaur sereget a hit harcosai négy oldalról közbe fogták és több ponton megrohanták. Az anatóliai hadtestre rohanó tévelygő csoport is néhány támadás és hátrálás után erőtlenül és tehetetlenül földre rogyván, összetiportatott. A gyaurok serege állóhelyéről mindenfelől megfutott, a hit harcosai pedig űzőbe vették és napestig aprították."

Lufti pasa is hasonlóan írt: „A hit harcosai pedig űzőbe vették a gyaurokat és szekérvárukig oly sok gyaurt vágtak le, hogy nem lehet kimondani. Magyarország királya pedig nyomtalanul eltünvén, nem lehetett tudni, hogy mi történt vele.”

Kemálpasazáde leírása alapján a menekülő magyarok egy „nagy csapata az éj sötétjében eltévesztette az utat, s a folyónak rohanva lovastul együtt beleveszett az ingoványba. Másik csapata pedig mely megmenekült a harc tüzétől, jobbnak tartván a vízbe fulladást, a Duna hullámaiba vetette magát. Néhány nap múlva aztán Belgrád és Szemendre mellett vitte a víz e szerencsétlenek hulláit”.

Ibrahim Pecsevi azt írta, hogy este a király elfutott a csatatérről az életben maradottakkal. A mező szélén lévő és „király hídja” nevű mocsárhoz érve, ott olyan nagy tolongás volt, hogy a hátul jövők a mocsárba szorították az előttük levőket, akik a vízbe fúltak, köztük a király is.

Brodarics is megemlékezett a fejvesztett futásról: „Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén át, melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak.”

A szerémi püspök szerint az egész csata egy és fél óráig tartott. Ugyanezt mondja a csatából megmenekült német zsoldoskatona is: „Alig tartott az egész egy óráig, akkor a Barát népe megfutott, és mindenki rohant a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva(!), és a magyarok megnyitották és szétszaggatták (ti. a tábort körülzáró szekérsorokat); ha a szekértábor sértetlen maradt volna, védhettük volna benne magunkat, az ellenség nem árthatott volna nekünk, de a sok magyar gazember nem gondolt sem hűségre, sem barátságra, csak a csúf menekülésre. Néhányan még a javaikat is kidobálták a szekerekből, hogy könnyebben menekülhessenek és sokan elhajították a páncéljukat.”

Miután a magyar hadak lovassága megfutamodott, a sereg derékhadában harcoló gyalogság – a menekülés lehetőségének híján – zárt rendben tovább folytatta a harcot. Brodarics is azt írta, hogy a 13-14 ezer gyalogos közül legfeljebb 2000 ember menekült meg.

Egy régi zsidó forrás is arról írt, hogy „alkonyatkor a németeket és a cseheket kardélre hányták; a még megmaradt lovasok pedig, hogy életüket mentsék, elfutottak”. Marino Sanuto is arról számolt be, hogy a pápa pénzén felfogadott 4-5 ezer cseh zsoldoskatona is mind meghalt. Elestek azok a német katonák is, akik a magyar harcvonalban maradt 53 ágyút őrizték. A csatából megmenekült német zsoldoskatona írta: „Vagy háromszáz landsknecht is volt ott és az ágyúkhoz rendelték őket (erre fizettek is nekik valami kis zsoldot), nem hiszem, hogy egy is megmenekült közülük!”

Hogy mennyi volt II. Lajos magyar és cseh király hadainak embervesztesége, azt csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani. Brodarics szerint hősi halált halt hét főpap, huszonnyolc főúr, ötszáz nemesúr, négyezer lovaskatona, tízezer gyalogoskatona; ottveszett 5000 szekér, 500 szakállaspuska, mind a 85 ágyú (részben a csatatéren, részben a mohácsi kikötőben), 200 hajó és 15 ezer ló.

Az utókor számára örök rejtély marad – katasztrofális politikai következményeiről nem is beszélve – II. Lajos magyar és cseh király halála. Brodarics azt a verziót örökítette meg, melyet a király egyik megmenekült kamarása, Ulrich Zettrich von Kynsburg sziléziai nemes jelentett Budán a királynőnek. E szerint az uralkodó menekülésekor lovával együtt a vízbe fúlt; „azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács felett, fél mérföldnyire, a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele lovával együtt, úgy ahogy fel volt fegyverkezve.” A kortársak közül sokan, elsősorban a lengyel királyi udvarban, kételkedtek a szerencsétlenségben, s arra gyanakodtak, hogy a királyt a csata utáni zűrzavarban megölték. A kortársi gyanúk legrészletesebb leírását Szerémi György udvari káplán hagyta az utókorra.

A török sereg komolyabban nem üldözte a menekülő magyar hadakat. A szultáni napló szerint. „A győztes szultán csaknem éjfélig lóháton maradt összes szolgáival, aztán pedig sátorába tért pihenni; míg a győztes sereg katonái leszálltak, de reggelig kezükben tartották a kantárszárat, sem a főbbeknek, sem a közemberek közül senkinek sem volt szabad a málhához menni.”

 
Az ütközet másfél-két óráig tarthatott – 13. 00 és 14. 30-15. 00 óra között – mindössze. Kb. 15 ezer ember halt meg csak magyar részről. Sok báró, nemes, püspök, és vezető katona[12]. Az ország harcedzett katonasága megtizedelődött. A kevésbé ismert halottak közül: Péter főispán komáromi várkapitány, királyi főajtonálló[13]. A tekintélyes főúr a második csatarendbe sorolt egyik lovassereg parancsnoka volt. Azok közé tartozott, akik a vesztett csata után a király köré tömörültek, hogy kimentsék a véres forgatagból. Tervük nem sikerült. II. Lajos – a ma leginkább elfogadott verzió szerint – a Csele patakban lelte halálát. Holttestüket egymás közelében találták meg.

A csata után két királyi sereg maradt az ország területén. Mindkettő Mohácshoz igyekezett, de egyik sem érkezett meg oda.

1) Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is Zágrábban várakozott a horvát hadak gyülekezésére. A csata után 500 fős miniseregével azonnal megindult a Dunántúlra menteni a menthetőt. Megsemmisített néhány portyázó csapatot és megsegítette a Fehérvárt.

2) Szapolyai János Szeged térségében kb. 10 ezer fős sereggel várakozott a Tisza bal partján. A csata után tétlenül nézte azt is, hogyan fosztják ki a törökök Szegedet.

A mohácsi csata, a középkori magyar állam széthullása lehetővé teszi az oszmánok számára a kb. 180 kilométernyire fekvő Buda megszerzését. Az iszlám uralkodó élt is ezzel a lehetőséggel. Seregével végigdúlta a Duna mentét, az Alföldet, a védőőrség nélkül hagyott Pécset[14], Budát, Pestet, Esztergomot és a Dunántúli részeket egészen Győrig.

 

A mohácsi csata török miniatúrán: http://mek.oszk.hu/01900/01912/html/cd5n/kepek/geschichte/to012cse101.jpg

 

 

08.30. (csütörtök)
Speyer és innsbruck között:

Habsburg Ferdinánd, aki ekkor még csak ausztriai főherceg éppen útban volt Speyerből Innsbruckba ezért nem értesült azonnal a szomszédos országban lezajlódott katasztrófáról.

 

 

08.30.
Mohácsi csatamező:

a szultán lóháton bejárta a csatateret.

 

 

08.30.
BUDA: 

„…gyorsan megérkezett a királyné egyik német szolgája a háborúból, de csaknem félőrülten nem bírt belépni a kapun…
…Éjfél felé, míg aludtunk… azalatt István pohárnok ébren volt. Felszaladt a palotához, mondta: Keljetek fel, keljetek fel, mert a törökök a magyarokat mind földre terítették! Felkeltünk… A budai utcákon és tereken a németek égő fáklyákkal a kezükben sok fekete ládikát és szekrényt vittek ki karjukon a városból Logod felé, mások pedig a hajókra, le a Duna folyóhoz. És a kincsekkel teli ládikákat hordták, ahogy lehetett. És a budai magyarok csodálkoztak, ugyan mi ez, mert ők még nem tudták. Megkérdezték azokat a németeket, de azok semmit sem válaszoltak, mert féltek a magyaroktól, hogy kifosztják őket. Amikor ezt (ti. a menekülés okát) azok, akik főlatrok voltak megtudták, sokat elraboltak tőlük.

Azután Mária királyné Buda várából 50 lovaggal ellovagolt a Logodi kapun udvarhölgyeivel. Mindegyik égő fáklyát tartott a kezében. Logodon megállt a királyné, hogy bevárja kincstárnokát a városból. Több mint 300 lovassal és gyalogossal együtt vonult ki, s vállukon vitték Thurzó kincsét nem egészen hat óráig… Hogy már rárakták a lovakra és a sok kocsira, útra keltek Bécs felé. És velük mentek mind a németek, amint ezt mi ketten láttuk az ablakból.” [15]

„A királyné, mikor a pusztulásnak hírét vette, a veszprémi püspökkel[16] és Thurzó Elekkel, meg a pápai követtel – a király halála felől még nem volt biztos hír – rettegésben Pozsonyba menekült.” (Brodarics István)

Útközben Komáromban kétnapos pihenőt tartott. Ismerte a nagy folyók által védett vár jelentőségét, személyes jelenlétét ezért arra használta fel, hogy biztosítsa pártja számára

A magyarok Szerémi szerint nem mozdultak, mert – a pestiek János vajdában (ti. Szapolyai Jánosban) bíztak.

„És már a menekülők… egészen az ütközet nyolcadnapjáig csapatosan jöttek. A keresztény hadinép, ki magyar, ki cseh, ki német, ki lengyel, ki gyalog, ki lóháton, s kérdezték: Hol van János vajda?… A budai és pesti néptömeg messiásként várta János vajdát védelme miatt, de amikor megtudják, hogy Szeged mellett vesztegel, a budaiak és a pestiek, mindenki saját érdekében, útra készült. Aki tudott menni, gyorsan elfutott, ahová tudott. És az özvegyek eldobták csecsemőiket a vízbe, mások eltemették őket a föld alá a törököktől való félelmükben, hogy ne hallják csecsemőik sírását… Így a magyar asszonyok keserűséggel siratták gyermekeiket, s mondták: Jaj, jaj nekünk, magyaroknak! Micsoda gonosz korba jutottunk. És így egyenként nagy keserűséggel hányódtak az úton jajveszékelve.”

 

„Most Buda lakosait az Istentől való rettegés lepte meg – írja egy kortárs –, a várost odahagyták s elfutottak.” „A pánikba esett  tömeg menekülése után – Szerémi Szerint – Budán maradtak a szegények, vakok, hülyék. Akiknek nem volt hamarjában lovuk vagy kocsijuk, az ilyenek is ott maradtak Budán.” Josef ha Kohen olaszországi orvos krónikája szerint „a zsidók a városban maradtak.”. Budán ekkor erős zsidó kereskedő közösség élt.

A magyar királyok büszke székvárosa, „az ország szíve” kiürült, s tárt kapukkal várta II.Szulejmán szultánt, „a királyok királyát az urak urát és minden korona szétosztóját a földön” – mert az 50 katona, akit az öreg Bornemissza János várnagy a várban hagy, még jelképnek is kevés.

 

 

08.30.
PÉCS:

Pécset már a csatát követő napon elérték a Balaton felé előnyomuló török lovashadak. Egy 1528-ban megjelent röplap szerint a város vezetői átadták Pécs kulcsait a török hadakat vezénylő pasának, és egyúttal kegyelmet kértek a város és lakói számára. A pasa tett is ilyen ígéretet, majd csapataival bevonult a városba. A harmadik napon azonban a török katonák a város főterére (a mai Széchenyi tér elődjére) hajtották össze a lakosságot, amelyet könyörtelenül lemészároltak, majd felgyújtották Pécs épületeit. Csak azok menekültek meg, akik még időben a várba menekültek. Ezt ugyanis a török csapatok nem tudták elfoglalni.

Pécs tragédiáját nyilvánvalóan az okozta, hogy nem volt őrsége: a püspöki bandérium négyszáz és a káptalan kétszáz lovaskatonája Mohácsnál odaveszett vagy szétszéledt. Maga a püspök is elesett. Súlyos sérülésekkel kivergődött ugyan az öldöklésből, Pécs felé való menekülése közben azonban belehalt sérüléseibe. Móré Fülöp pécsi püspök egyedüli kísérője, házi borbélya a holttestet egy út menti bozótba vonszolta és ott gallyakkal, lombokkal betakarta. A püspök övében levő ezer aranydukátot azonban – mint Istvánffy Miklós feljegyezte – kivette és titkon magánál tartotta. A püspök holttestét csak napokkal később, a török hadak elvonulása után keresték meg, és szállították Pécsre.

A csatából menekülő Báthori István nádor és Batthyány Ferenc horvát bán megmaradt fegyvereseikkel a Pécsről menekülő kanonokokat rabolták ki.

 

08.20. után
MAGYAREGREGY-MÁRÉVÁR:

A csatavesztést követő zűrzavart mások is erőszakra, rablásra használták fel. Amikor Várday Mihály megtudta, hogy testvérbátyja, János is ottveszett Mohácsnál, fegyvereseivel megrohanta annak a Mecsekben levő várát Márévárat. Elkergette onnét sógornőjét, Várday János özvegyét, feltörte testvérének kincsesládáját, amelyből ezer forint értékű aranyat rabolt el.

 

 

08.31. (péntek)
MOHÁCSI CSATAMEZŐ:

A szultán az elfogott foglyok közül kétezernek a fejét véteti. Megkeresték a csatatéren heverő hullák között Tomori Pál s más jeles férfiak tetemét, s levágott fejeiket karóra szúrva diadalmi jelül közszemlére teszik. A vesztett csata jelképeként a zsákmányolt magyar zászlókat fordított helyzetben tűzik a véres földbe „intő például a többieknek”.

A csatában elhunyt királyról már a kortársak között két vélemény terjedt el. Az egyik az volt, hogy menekülés közben vízbe fulladt. A másik vélemény az volt hogy a csata utáni zűrzavarban a királyt meggyilkolták. A király meggyilkolásának történetét elsősorban

A csatában elhunyt királyról már a kortársak között két vélemény terjedt el. Az egyik az volt, hogy menekülés közben vízbe fulladt. A másik vélemény az volt hogy a csata utáni zűrzavarban a királyt meggyilkolták. A király meggyilkolásának történetét elsősorban Szerémi György udvari káplán udvari káplán leírásából ismeri a magyar történetírás. Ő egyértelműen Szapolyai János erdélyi vajda testvéröccsét, Szapolyai Györgyöt vádolta azzal, hogy a csata utáni meneküléskor Szekcső faluban megölte a királyt. Elbeszélése szerint a gyilkosság után egy tóhoz vitték a páncélzatából kivetkőztetett II. Lajost: „De nem bocsátották le a tóba, hanem a tő partján ástak sírt szegénynek, s otthagyták.” A gyilkosság egyik szemtanúja, Ulrich Czettrich von Ginsburg lovag, királyi kamarás elmenekült a tetthelyről, s a Pozsonyba távozott királynét utolérve jelentette neki a történteket. Erre, Mária királyné parancsára Sárffy Ferenc főesperes és megbízott győri főkapitány és az említett Czettrich lovag – tizenkét fegyveressel – október közepén visszatért az elhagyott mohácsi csatatérre.

Szerémi teljesen másképp ismerte a történetet. Leírása szerint nem Mária királyné, hanem Szapolyai János erdélyi vajda – és a magyar trón várományosa! – küldte el egyik bizalmi emberét, Tatai Miklós káplánt, hogy keresse meg a csatatéren a király tetemét, mert míg az nem került elő, nem koronáztathatta meg magát. Tatai a holttestet megtalálta (a részletek ismeretlenek), s azt Székesfehérvárra szállíttatta. Mikor ennek hírét Szapolyai János meghallotta, azonnal megindult csapataival és híveinek seregével Budáról Székesfehérvárra, ahova már korábban királyválasztó országgyűlést hirdetett meg november 5-re.

 

 

09-hó eleje
POZSONY:

Mária királyné Pozsonyba érkezett kíséretével és azonnal fontos intézkedéseket tett. A fivérével, Ferdinánddal Hainbuburgban folytatott tárgyalása során megegyeztek, hogy november 25-re Komáromba hívják össze a királyválasztó országgyűlést. A meghívókat Mária királyné aláírásával 1526. október 9-i pozsonyi keltezéssel szét is küldték.

A királyné elgondolása, hogy Komárom alkalmas egy országgyűlés népes táborának a befogadására, azt bizonyítja, hogy Mátyás terjedelmes királyi várpalotája akkor még jó állapotban volt.

Elismerőleg nyilatkozott Komáromról ugyanebben az időben Gasparus Ursinus Vellius, aki 1527-ben a szemtanú hitelességével a következőket jegyezte fel:

„ahol a Vág a Dunába ömlik, fekszik a természetes adottságainál fogva is, emberkéz munkájával is nagyszerűen megerősített – Komárom nevezetű vár, amely békében a királyok legkedvesebb üdülőhelye, háború esetén pedig nem megvetendő erődítmény.”

Komáromban az országgyűlés azonban nem gyűlt össze, mert az ellenpárt nagy sietséggel megtette intézkedéseit.

 

 

09.01.
MOHÁCSI CSATAMEZŐ:

Szeptember 1-én a ruméliai defterdár parancsot kapott, hogy az elesett keresztényeket szedesse össze és egy helyen temesse el. Nyilván hasonló történt az elesett török katonákkal is. Ugyancsak szeptember 1-én Mikhaloglu és a többi akindzsi bég parancsot kapott arra, hogy a Balatonig hajtsanak végre portyázó felderítést. A török hadvezetésnek ugyanis tudomása volt arról, hogy, hogy Frangepán Kristóf szlavóniai, valamint a cseh-morva és német segélyhadak valahol a közelben vannak.

09.02.

Szeptember 2-án még mindig a csatatéren vesztegelt a török sereg: nyilván a zsákmány összeszedésével és a temetéssel volt elfoglalva.

09. 03.

3-án felgyújtották Mohácsot.

A szultáni napló szerint a defterdár a csatát követő napokban, szeptember 2-3-án összeszedette és eltemettette az elesett keresztény és török harcosokat. Ez a temetés azonban minden valószínűség szerint csak a csatateret észak-déli irányban átszelő út mentén – amely a jelenlegi úttól nyugatabbra húzódott – ment végbe. (Az egykori csatatéren 1960-1976 között a régészek öt tömegsírt megtaláltak és feltártak.)

A temetésre felhasznált árkok, formájuk és irányuk alapján, minden valószínűség szerint a magyar tüzérség védőárkai lehettek, talán éppen azok, melyekről 1573-ban Stephan Gerlach is megemlékezett naplójában. Az öt tömegsírban összesen mintegy 700-1000 elesett katona csontváza, valamint igen sok törzsétől elválasztott, levágott fej nyugodott. Feltűnő volt a sok kardvágástól összeszabdalt koponya, amely lovaskatonák által lekaszabolt gyalogosokra utalt.

A halottakat minden valószínűséggel a törökök temették el, ugyanis a tetemeket minden kegyelet nélkül, a legképtelenebb összevisszaságban hajigálták az árkokba. A leletek teljes hiánya arra utal, hogy a halottakat levetkőztették, legfeljebb ingüket hagyták rajtuk. Az úttól távolabb elesett katonákat sorsukra hagyták.

Kemálpasazáde leírása szerint az elvonuló törökök „kicsinynek és nagynak hulláját farkasok és ragadozó madarak étkéül hagyták, meghíván őket e borzalmas lakomára”.

Lufti pasa leírása szerint „Szulejmán szultán parancsot adott, hogy a leölt gyaurok fejét gyűjtsék össze. A fejekből három nagy kupolát raktak, a gyauroktól elvett zászlókat pedig lefelé fordítva tűzték fel intő például a többieknek.”

Istvánffy Miklós véleménye szerint azonban nem temették el az elesettek zömét a törökök: „Minthogy azonban az elesetteknek oly nagy volt a száma, hogy a holttestek szagától nemcsak a mező, hanem a levegő is megromlani és megfertőződni látszott, s az ellenség elvonulása után a kutyák oly nagy tömege özönlött oda felfalásukra, hogy azt mondják az utasok, s akik arra jártak, csak életveszedelemben mehettek arra.” Ugyancsak Istvánffy tett említést arról, hogy a közeli siklósi vár úrnője, Perényi Imre volt nádor özvegye, Kanizsai Dorottya intézkedett a halottak eltemetése ügyében. Ebben közrejátszott az is, hogy mostohfia, Perényi Ferenc nagyváradi püspök is hősi halált halt az ütközetben. Istvánffy leírása szerint „Kanizsai Dóra, Perényi Imre nádor özvegye, az a nagy jámborságú asszony, megszánva a keresztényeket, akik a haza védelmében vitézül estek el, négyszáz embert saját költségén felfogadott, hogy a szanaszét fekvő és heverő holttesteket, nehogy a vadállatok, madarak és kutyák szaggassák szét és falják fel őket, hatalmas gödröket ásatva, eltemessék”.

 
A mohácsi ütközet után a török sereg tábort bontott s lassú menetben megindult Buda felé. Nem tudtak még II. Lajos király haláláról, tehát nem tudták, hogy uralkodó nélkül maradt az ország, s hogy széthullott a központi magyar kormányzat. „Eme fényes győzelem után a muzulmán harcosok minden felé portyázni indultak és Magyarországot eltiporták lovaikkal. Minden irányban 5-10 napi járóföldre száguldozván a nagy városokat fölégették.” – írja egy kortárs török történetíró. Pécstől Győrig s a Balaton vonaláig, itt-ott egészen az osztrák határig folyt a kegyetlen dúlás.

A főerők bal szárnyán portyázó török lovasság egész a Balatonig tört előre, részben oldalbiztosító, részben felderítő feladatokkal.Veszprém és Palota felé nem nyomultak előre, s Székesfehérvárt is kikerülték keleti irányba. Ugyanis ezekben a napokban a cseh és morva rendek hadai – melyek lekéstek a mohácsi csatáról – Győr, Veszprém és Székesfehérvár körül táboroztak.

 

 

09.04.
BARANYA MEGYE:

4-én a török hadak elhagyták Baranyát, s megkezdték felvonulásukat Buda irányába.

 

 

09.04.
DUNASZEKCSŐ KÖRNYÉKÉN:

4-én, valahol Szekcső körül kihirdették a török táborban, hogy a seregben levő keresztény fogoly férfiakat hányják kardélre, az asszonyokat pedig ne tartsák fogságban és ne adják el, hanem engedjék szabadon. Egyidejűleg megtiltottak mindenféle portyázást is.

 

 

09.05.
BUDA:

Három napba telik az út Mohácstól Tolnán, Szekszárdon, Pakson, Dunaföldváron és Adonyon át Budáig. A bénult országban sehol semmi jelentős fegyveres ellenállás! Egyedül Frangepán Kristófnak sikerül horvátjaival egészen Fehérvárig jutnia, s ő az egyetlen, aki a maga gyarló erejével, de szembeszáll a hódítókkal.

 

 

09.06.
INNSBRUCK(?):

Ferdinánd főherceg e napon értesült a törökök elsöprő győzelméről.

 

 

09.07.
SZEGED:

Szapolyai János vajda szeptember 7-ig Szegednél táborozott. Ezután visszavonult északi irányba Mezőtúr felé.

 

 

09.08.
GYULA:

A mohácsi csatából az őrgróf csapata megfogyatkozva érkezett meg. A csatavesztés szörnyű híre minden bizonnyal megrázta a várnagyokat és a környék lakosságát. A várat ötven napig éjjel-nappal kettőzött gonddal őrizték, de ostromra nem került sor, a török fősereg és a portyák egyelőre nem háborgatták a Tiszántúlt, a Duna-Tisza közén vonultak pusztítva, égetve rabolva.

A mohácsi csata nem a katonai vereség miatt jelent bizonyos fokig határvonalat a gyulai uradalom és a gyulai vár történetében, hanem II. Lajos király halála miatt. Az új király személyétől függött az uradalom jövője. Egyelőre török támadás nem fenyegette Gyulát, hiszen a déli határtól messze esett, s 1526-ban a törökök a szerémségi várak kivételével más erősségeket nem szálltak meg. Ezzel voltaképpen – akarva-akaratlanul – lehetőséget adtak arra, hogy kétségbeesett erőfeszítéssel a magyar állam a megsemmisült régi helyett új végvári rendszert építsen ki, lehetőleg mélységében tagoltan s erre támaszkodva próbálja a török előretörést lassítani. Ez a lehetőség azonban csak elvi meggondolás. A valóság azt bizonyította, hogy az ország védelme teljesen és végzetesen összeomlott. Újjászervezésére csak másfél évtizeddel Mohács után, Buda elestét követően került sor.

 

 

09.09.
INNSBRUCK(?):

Az osztrák főherceg, miután tudomására jutott Lajos király halála, s amikor II. Szulejmán szultán serege valahol Adony táján menetel a Buda felé vezető úton, bejelenti igényét a magyar trónra, az 1491. évi szerződés értelmében. A szerződés ugyanis kimondja: „Ha Ulászló fiúgyermek nélkül maradna, vagy ha fiúgyermekei egyenes ágú fiúörökös nélkül találnának elhalni, akkor Magyarország a magyar koronához tartozó valamennyi országgal, tartománnyal és birtokkal a római királyra, vagy egyenes ági utódaira szálljon.” Ferdinánd – a szerződést kötő Miksa fia – trónigényét azzal is alátámasztja, hogy hitvese az elhalt magyar király testvére, az özveggyé vált magyar királyné pedig az ő húga.

 

 

09.11.
BUDA:

A várból minden vezető és tehetős ember elmenekült. A vár kulcsait Dunaföldvárra vitték Buda és Pest előkelő polgárai Pest kulcsaival egyetemben és a szultán lábai elé rakták. Más források úgy tudják, hogy ez a behódolás csak közvetlenül Buda előtt történik. Josef ha Kohen olasz krónikájából kiderül, hogy a helyben maradt budai „zsidó közösség elöljárói Szulejmán elébe mentek, lábaihoz borultak, a várost neki átadták”.

Ferdi, a török történetíró így adja elő ezt: „Mikor a napként ragyogó zászlók e város környékére vetették fényüket, a zsidók halotti lepleket akasztva nyakukba, elébe jöttek a győzedelmes hadseregnek, s a föld porába dörzsölték arcukat, kegyelemért esedeztek… Személyük és vagyonuk számára kegyelmet nyertek….”

A Kelenföldre érkezett oszmán hadsereg egyetlen puskalövés, vagy kardsuhintás nélkül birtokba vette a budai várat. A hatalmas Török Birodalom különböző távoli részeiből származó igazhitű harcosok őszinte csodálattal vannak eltelve a számukra idegen nagyváros, Budun pompája iránt. Érdemes meghallgatnunk Kemálpasazáde beszámolóját:

„Igen nagy és régi város… Egész területével, s lerombolhatatlan kastélyával a világ csodái közé tartozik. Falai közé ellenség még nem tette be a lábát, s nem ejtette hatalmába… A nagy Duna folyam a híres város előtt folyik, melynek a két parton álló, erős fallal körülvett szép épületei és szilárd palotái a folyón át bámulnak egymásra.

 

Olyan város ez, mely szépségéről híres lett,
Melyben mindent megtalálsz, amit kívánsz.
Ha az öreg látására siet,
Ettől visszanyeri eltöltött életét.

Azon városban van a rossz tervű király páratlan szépségű palotája, mely a művészet remekeinek elragadó mintaképeivel van feldíszítve, melynek mennyezete és fala gyönyörű festményekkel és képekkel díszlik. Minden kapuja a szépség elveit magába foglaló egy-egy könyv, melynek csodálatos szépségét és művésziességét részletesen előadni lehetetlen… A kaméleon színeihez hasonló festményekkel díszített kárpitjai ékesek, mint a páva farka,mennyezetének deszkái aranyosak.

 

Képekkel és festményekkel tele van minden része,
S ha az ott lévő képeket látná Máni,
Vízbe dobná műterme festményeit
És lemondana a festészetről.”

Mindenképpen jellemző, hogy az idegen katonákat nem a budai vár erőssége, bástyái kötik le. Valóban, a vár falai, bástyái elhanyagoltak, s ekkor már korszerűtlenek is. Így Buda egy hegyen álló, falakkal körülvett királyi palota és város benyomását kelti. Bár az egymást váltó királyok erősítgetik falait, mégis néhány esztendővel korábban egy éjjel a jámbor budai polgárok arra riadnak fel álmukból, hogy a vár fala hosszan kidőlt.

A szultán a budai várpalotában rendezteti be szállását. A prédára éhes török rabló seregek feldúlják, rabolják és pusztítják mind emberekben, mind javakban az alábbi megyéket a Dunántúlon Budáról kirajzva:

Pilis; Esztergom; Komárom; Győr; Sopron; Vas; Fejér; Tolna.

Nagyon sok foglyot is ejtettek.

 

 

09.11. körül
ESZTERGOM:

Esztergom várát is megrohanták, de azt Nagy Máté „vitézül megőrizte”.

Istvánffy Miklóstól további érdekes részleteket tudunk meg: „A királyné pápai követtel még nem is tudva meg bizonyosan a király halálát, de azt, ami történt, sok jelből gyanítva; ijedtében Pozsonyba ment, s parancsot adott, hogy holmijának nagy részét hajókra rakva, szállítsák a folyón felfelé. Ugyanezt tették a vagyonos budai polgárok is. nekik azonban Orbánczi András [17] esztergomi várparancsnok, elesvén a csatasorban az esztergomi érsek, gőgös hetykeségében nagy károkat okozott, mert hajóikat megtámadta. De amikor ez az elvetemült és aljas ember meghallotta, hogy a törökök jönnek, otthagyta a várat és a várost, s galádul máshová menekült. A várat azonban az alacsony sorból való, de nagyon állhatatos és bátor Nagy Máté, aki erre a névre nagyon is méltó volt, kiválóan védelmezve megtartotta.”

A vár ostroma nem lehetett nagyobb arányú. A győztes hódító nem akarta erejét vesztegetni s amikor látta, hogy egyetlen hirtelen megrohanással nem lehet bevenni a várat, elvonult.

 

 

09.11. körül
VISEGRÁD:

Az üresen hagyott Visegrádi királyi várat az odamenekült márianosztrai pálos szerzeteseknek s a parasztoknak sikerült megoltalmazniuk.

Istvánffy Miklós: „De Visegrádot is, ahol a királyi koronát, melyet a magyarok szentnek neveznek, régtől fogva őrizni szokták, a márianosztrai kolostorból való remetebarátok, akik az ellenségtől való félelmükben oda, mint biztos helyre húzódtak, s némi élelmet is hoztak, bátran és nagy vitézséggel, néhány paraszttal együtt, megvédték.”

 

09.12.
BUDA:

A szultán a második napon megtekintette a meghódított várost, majd pedig kilovagolt, hogy szemrevegye a környéket.

 

 

09.12.
MEZŐTÚR:

Szapolyai János hadaival Mezőtúrnál táborozott.

 

 

09.13.
BUDA:

Öt-hat nap alatt erős hajóhíd építtetik a budai vár alól a pesti várhoz. A munkát Ibrahim pasa nagyvezír felügyelte. Hossza 980 rőf (689 méter).

09.14.

E napon teljessé válik a magyar főváros tragédiája. A török katonák több ponton felgyújtják a várost, mely azután csaknem porig ég. A parancsnokok ugyan azt bizonygatják, hogy a gyújtogatás felsőbb parancs nélkül történt, sőt látszólag hozzá is látnak a tűzoltáshoz, de Szerémi Györgytől, az események szemtanújától megtudjuk Buda felgyújtásának titkát.

„Azután a császár tanácsot tartott arról, hogy fel kell-e gyújtani a várat vagy sem. Tanácsosai mondták: Nem! De Buda városát fel kell, hogy legyen emlékeztetőül minden népnek, hogy itt járt a törökök császára, és a vár békén maradjon főhelye miatt. És volt a császárnak egy tűzgyujtogatója, aki elmesélte nekem ezt… A neve Antal volt, neki parancsolta, hogy legyen rá gondja. És háromszáz török elkezdte gyújtogatni Buda városát.”

 

„Mint égő kemence, olyan volt a város
Mely festményekkel s képekkel díszített.
A föld szinét tűz festette be,
Az ég alját füst tölté be…”

írja egy török történetíró.

A 32 éves török uralkodó a megszállt s felégetett Üngürüsz fővárosában vidáman tölti napjait. „A táborozás izgalmait – olvassuk a Mohácsnámé lapjain – nyugodalmas élettel cserélte fel. Kereste a vigalmat és élvezetek minden nemét.” A magyar királyok palotáinak pompás termeiben lenyűgöző, keleti pompával ékes ünnepségeket rendeznek. Szól a vidám zene, folyik a szórakozás. „A trombiták harsogását és a repülő nyilak süvítését a fuvola éneke, a hegedű és hárfa édes hangja váltotta fel… – írja egy török történetíró. A szultán a gyönyörű palotában úgy osztogatta az aranyat, mint a nap szórja arany sugarait az égboltról.” A padisah két alkalommal is a nyéki királyi vadaskertben vadászgatott, solymászott.

Budát és környékét teljesen kifosztották. Az összehordott kincsek a dunai szállítóhajók gyomrába kerülnek. Ez a sorsa Mátyás király palotája előtt álló Diána, Apolló és Herkules remekbe mintázott bronz szobrainak is, melyeket később Ibrahim pasa Isztambuli palotája előtti hippodromnál állíttat fel. Az a „két borzasztó nagy ágyú” is a török uszályokra kerül, melyeket még 1456-ban Hunyadi János zsákmányolt II. Mohamed szultántól, amikor az eredménytelenül ostromolta Nándorfehérvárat. A budai Boldogasszony templom két csodálatos szépségű kandellábere az isztambuli Hagia Szófia mecsetbe kerül.

„A gonosz királynak gyönyörű palotájából – írja Kemálpasazáde –, összeszedte a nagy értékű zsákmányt, mint győzelmének termékeit. A kincstár s a fegyvertár telis-tele volt fegyverekkel, mindennemű hadieszközökkel és készletekkel, s akármit talált, akár értéktelent, akár értékeset, azt egytől egyig mind összeszedte, legnagyobb gonddal hajóra rakatta, s Belgrádon át Isztambulba szállíttatta.”

A szultán kegyeibe fogadott zsidóság minden vagyonával egyetemben behajózott, s a Török Birodalomban telepedett le.

 

 

09.13-14.
PILISMARÓT KÖRNYÉKE:

Az 1526. évi török hadjárat második legborzalmasabb eseménye a Duna menti Dömös és Esztergom között fekvő (Pilis)Marót határában zajlott le, ahol a támadók elől menekülő – egyes hitelesnek látszó források szerint 30 ezer – menekült magyar zsúfolódott össze. Ilyen parasztcsapatok még több más helyen is táborba gyűltek (például a Vértesben és a Mátrában is)

A parasztok hatalmas szekérvárat építettek, mely körülvette seregüket. Az egymással többszörös sorban összeláncolt kocsik és szekerek védelmében próbálták védeni puszta életüket. Amikor egy portyázó török csapat rájuk bukkant, „onnét erővel és fortéllyal igyekezett kivetni őket, de semmire se mentek – meséli Istvánffy Miklós –, mivel ők magukat, hitveseiket és gyermekeiket rettenthetetlenül és bátran védelmezték, s az ellenségből sokat megöltek és megsebesítettek”.

Keményen ellenálltak a töröknek. Két rohamot is visszavertek, de a szultán egy pasa vezetésével 6000 janicsárt 10 ezer lovast és sok ágyút küldött ellenük. Éppen Buda felgyújtásának napján tűz alá vették a várat és a sűrű tömeget.

09.15.

S szörnyűséges vérfürdőben az oszmán harcosok a menekültek zömét lemészárolták. A szekérvár 15-ére elesett, így pedig több magyar esett el Maróton, mint a mohácsi síkon.

 

 

09.20. [18]
PEST:

Miután elkészült a dunai hajóhíd megkezdődött a katonaság átvonulása „Peste” városába. A hatalmas sereg éjjel-nappal megszakítás nélküli sorokban áramlott át Budáról Pestre. Senki sem sejti, hogy milyen erős katonaságot hagy a szultán a magyar fővárosban. Végigrabolták a várost, majd felégették. A török portyázó csapatok feldúlták a környéket, de kelet felé eljutottak Pest-től a Jászság-on keresztül Heves megyéig is. Ugyanekkor égették fel Buda környékét is.

 

 

09.20. előtt
MISKOLC:

II. Szulejmán szultán még Budán volt, mikor Várday Pál egri püspök és Bebek János Miskolcra hívtak össze gyűlést, hogy a felső-magyarországi megyékkel tanácskozzanak a védekezés lehetőségeiről. Megállapodtak, hogy az érintetlen sereggel rendelkező Szapolyai János erdélyi vajdát Verpelétnél várják be, elhatározták, hogy az egyházi kincseket Kassára gyűjtik és pénzzé verik, hogy megteremtsék a szervezkedés anyagi alapját.

 

 

09.21.[19]
Buda-Pest:

Délután maga II. Szulejmán szultán is odahagyva 11 napi ott-tartózkodása után „Budun” várát, kíséretével átvonul Pestre. Túl nagy próbatételnek bizonyul azonban a hajóhíd számára a hatalmas sereg, mert az utolsó éjjel három részre szakad. Az ár elsodorja a roncsokat. Így azután az utóvédnek, valamint az utolsó pillanatban a budai vár őrzéséről visszarendelt harcosoknak csónakon kell átkelniük Pestre. S megtörténik a mesébe illő csoda: az utolsó török katona is elhagyja „Magyarország szívé”-t: Budát.

 

 

09.25.
PEST:

Rendezték soraikat, s az Alföldön át Szeged irányában megindult Pestről „a győzhetetlen sereg” déli irányba.

Kétfelé vált a török sereg. A fősereg (az ázsiai csapatokkal) II. Szulejmán szultán irányításával Kalocsa irányába tartott, míg a másik sereg (a ruméliai hadakkal) Ibrahim pasa nagyvezír vezetésével Szeged felé vette útját. Mindkét sereg útközben óriási pusztítást végzett amerre járt, és feldúlták az egész Duna-Tisza közét.

 

 

 ?.
KECSKEMÉT:

A várost kifosztották

 
 
   

 ?.
KiskunFÉLEGYHÁZA:

A várost kifosztották. (Akkor csak Félegyháza volt a neve.)

 
 
 ?. ?.
KALOCSA:

A várost kifosztják

 
   

 ?.
ÓPUSZTASZER:

A falut kifosztották. (Akkor csak Szer volt a neve.)

 

 

09.24.
BAJA:

A várost kifosztották

 
   

09.26.
TÖRÖK BIRODALOM:

Elkészült II. Szulejmán szultán újabb diadaláról szóló győzelmi jelentés, a fethnáme: „…Hála legyen Allahnak, hogy az iszlám zászlói győztesek voltak, míg az emberiség ura vallásának ellenségei leverettek és megsemmisíttettek. Az Isten kegyelme oly fénye győzelemmel ajándékozta meg felséges személyemet, amilyen a jeles szultánok, hatalmas kánok és a próféta társai közül egynek sem sikerült. A gonosz nemzetségnek még a maradványa is kiirtatott. Hála legyen érte Allahnak, a világok urának!…”

 

 

09.26.
FEGYVERNEK:

Szapolyai János nem lépett fel II. Szulejmán szultán ellen támadólag; Szegedről a Tisza bal partján vonult fel Tokaj fölé, és szeptember 26-án már Fegyverneken volt.

 

 
   

09.28.
SZEGED:

A várat elszántan védték lakosai, de rövid harc után elesett. Bár harcokról nem mindegyik író írt.

Ferdi a török krónikás „A törvényhozó Szulejmán története” című könyvében azt írta: „A rumili hadtest, a kardtól még életben hagyott ördögi fajzatok megsemmisítése céljából, más úton… a Szegedin nevű, nagy népességű és jelentékeny város felé ment.”

Ferdi – akiről nem tudunk semmit, még a neve is felvett írói álnév, és nem tudjuk, hogy részt vett-e a hadjáratban – nem tesz említést arról, hogy Szegeden harcok lettek volna. Csak arról írt még a továbbiakban, hogy „ama tartománynak – melyet ellenség láb még soha nem taposott és hitetlen lakói még nem kaptak arculütést a kínzás kezétől, s melynek minden zege-zuga tele van kincsekkel és ékességekkel – falvai, városai és összes helységei leégtek a harag és bosszú tüzétől, gonosz természetű hitvány lakói leölettek, leányai és fiai – mint virágok az ágról – letépettek, elrabolt javai a többi zsákmányhoz csatoltattak. A győzelmes hadsereg néhány nap múlva töméntelen hadi zsákmánnyal Varadin vár elé érkezett.”

II. Szulejmán szultán hadinaplója a maga száraz és tárgyilagos formájában sem tesz említést harcról. „Negyedik állomás, 5 mérföldnyire, a Tisza vize partján, Szegedin városa mellett… A város lakosai előre hírét vevén, hogy jön a török, családjaikkal és javaikkal valamennyien átköltöztek a Tisza túlsó oldalára. Azonban a környéken levő falvak óvatlan lakóit váratlanul leptük meg s rendkívül sok zsákmányhoz jutottunk és sok foglyot ejtettetünk.”

 

09.28.
MÁTRA-i harcok:

A paraszthadak kemény ütközetet vívtak a Mátrában a főseregektől leszakadt török portyázó csapatokkal.

 

 

09.28.
ZOMBOR[20] (Sombor):

A várost kifosztották.

 

 

09.29.
SZEGED:

A napló szerint szeptember 28-án érte el a hadsereg Szegedet, s a következő napon is ott táboroztak. Ezen a napon kapták a hírt, hogy Bács városában a lakosság egy része a kolostorban eltorlaszolva magát, reggeltől estig harcban állt a török csapatokkal.

 

A másik kortárs török krónikás, Dzselálzáde Musztafa (vagy arabos formában írt nevén Musztafa bin Dselál) sem írt harcról. Ő ebben az időben „reisz-efendi”, azaz az állami kancellária vezetője és egyúttal külügyminiszter volt, az 1526. évi hadjáratban tehát nem vett részt. A „Tabakát-ül-memálik ve deredsát-ül-meszálik” („Az országok osztályai és az utak felsorolása”) című művében elsőnek Szegedet mutatta be. A szegedi várról írt túlzásai a későbbi történetírók között sok zavart idéztek elő. Idézzük leírását:

 

"Ibrahim pasa a szultáni tábortól elválva dél felé ment volt. A hitetlenek országán keresztül folyik a nagy folyamok közé tartozó Tisza nevű folyó, amely vizének bőségére nézve a Dzsihunnal vetekedik s melynek partján nagy, virágzó és híres városok vannak. Különösen a Szegedin néven ismert erős vár (törökül: hiszár-i-hiszanet mevszuf), melynek körülötte vont bástyái (törökül: kenárinda keside burudsi) az égig érnek, falai a kilencedik éghez hasonló szélességűek, belseje tele van templomokkal és zárdákkal. Azonban lakosai a győzelmes hadseregtől való félelmükben kiköltöztek belőle s az említett Tisza vizén átkelve a túlsó oldalra, a várossal szemközt telepedtek le szekereikkel. A pasa a nevezett Szegedint a vele levő s éjjel-nappal szolgálatban levő janicsároknak engedt át zsákmányul, s azok előre mentek. De Jahhjapasazade serege a janicsárok is oda érvén, sok zsákmányt és annyi foglyot szereztek, hogy nem lehetett megszámlálni.

 

Zsákmánnyal megrakodott szegény és gazdag,
Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is.
Eladták a jázmin arcú tündéreket,
S a vevők nagyon olcsón vették meg,
A hold arcúakat, a gyönyörűeket,
Az egyenes termetű, peri arcú, rózsa testűeket.
A foglyok száma nagyobb volt a seregnél,
Annyi, mint a tejút csillaga,
A bálványoktól templomokká váltak a sátrak,
A szépektől pedig földi paradicsommá.

 

Még soha sem lehetett látni a hadifoglyoknak ilyen nagy mennyiségét: úgy hogy a táborban egy kolduló szegénynél kilenc tündér szépségű, gyönyörű arcú fogoly volt; a gazdagok zsákmánya pedig határtalan volt. A szekerek rakva voltak szép arcú, jázmin ábrázatú, rózsa illatú, ezüst testű szépségekkel.”

 

Arról, hogy Szegeden a lakosság ellenállt a török hadseregnek, csak Kemálpasazáde írt. Ő sem vett részt a hadjáratban; ebben az időben sejk-ül-iszlam volt. A „Tevárikh-i-al-i-Oszman” című művének utolsó fejezetében („Mohacs name”) „megbízható szemtanúk közlése alapján” a Szegedet ért török támadást és harcot így írta le:

 

„Zil-hidse havának 21-én (időszámításunk szerinti szeptember 28-án) este felé, mikor a rosszvéget ért gonoszok szerencséjének napja éppen alkonyodóban volt, hirtelen a szerencsétlenség fekete felhője tűnt fel a láthatáron, magával hozva a veszedelem éjjelének sötétségét. A nyargalva érkező harcosoktól fölvert por felszállott a kék ég boltozatáig és megtölté az egész láthatárt. A harci kürtök rivalgása, a trombiták harsogása megreszkettette a földnek minden pontját. Mihelyt e félelmes hadi zaj és borzasztó lárma a gondok és bajok bilincseit nem ismerő, a munkátlanság kertjében gondtalanul élő és vigadó lázadóknak füleibe elhatolt, rémület fogta el őket.

Azonban e hősök nem vesztették el bátorságukat és meg akarván mutatni vitéz és rettenthetetlen voltukat, ,készültek a harcra és küzdelemre. A lázadók és ellenszegülők fegyvert véve kezükben, szilárdan megálltak a csatatéren és egy kevés ideig tartották magukat. Így erősen tartva magukat, a viadal helyén összecsaptak könyörtelen ellenségeikkel, s puskával, nyíllal, bottal és kővel harcolva kölcsönösen marcangolták egymást. A gyors paripákon ülő harcosok neki eresztették lovaikat a rossz érzelmű ellenség sorainak – mely mint füsttel telt kemence, vagy sötét fekete felhő feketedett egy tömegben – és villám hatású villogó kardjaikkal szerteszét szórták a fekete ábrázatú harckeresőket. A csataterek vadászó oroszlánjai és éles körmű dühös tigrisei a kígyók és hangyák martalékaivá tették e lázadó farkasokat és utcai kóbor kutyákat.

A gonoszoknak egy makacs csoportja öldöklés közben megmaradt a helyén és tovább küzdött. Mint a pillangó röpköd az égő gyertya körül, míg végre a lángba esik: úgy keringtek ezek is a hit harcosainak fénylő lándzsái körül, míg végre azoknak tüze elégette múlandó testüket. A dühöngőknek másik csoportja jobbnak tartván haszontalan életük hajóját vízbe süllyeszteni, a városuk szélén folyó vízbe vetették magukat. A harcban részt vett gyaurok többi félénk része pedig – mely a halálnak sem egyik, sem másik nemével nem mervén szembeszállni, megállott – egyszerre kézrekeríttetett és a szégyen igája alá dugván nyakát, rabláncra veretett. Erre elszedték mindennemű javaikat, foglyul ejtették családjaikat és feldúlták házaikat. A bosszús sereg minden egyes utcájukat és piacukat elözönlötte mint kiáradt folyam, aztán pedig felgyújtotta a várost és egy házat sem hagyott épen. A hit harcosai felgyújtották a várost haragjuk tüzével, melynek fülstje sötétre festette az eget. A gonosz ellenség életének gabonáját pusztító szélnek eresztvén, a szép város ördögi fajzatú lakosainak férfiait leölték, kincsét, javait elvették, családjait fogságba hurcolták. Előbb megfojtották a kasban az ártalmas és hegyes fulánkú méheket, azután szedték el tőlük a mézet.”

Az 1526. szeptember 28-29-i török támadás után Szeged éveken át romokban hevert.

 

 

09.30.
BÁCS (Bač):

A szultán serege Bács végvárát csak igen kemény ostrommal tudta elfoglalni. A várat a menekült parasztseregek védték életre-halálra.

 

 
   

 ?. ?.
SZABADKA (Subotica):

A várost sokáig ostromolják, de nem tudták a várat elfoglalni. A parasztoknak sikerült a várat megmenteni.

 

 

 ?. ?.
törökKANIZSA (Novi Kneževac):

A várost kifosztották.

 

 
 ?. ?.
PESSER:

A falut kifosztották.

 
 

 ?. ?.
PERLEK:

A falut kifosztották.

 

 

10.02.
TITEL (Titel):

Ibrahim pasa nagyvezír elfoglalja a várat minden ellenállás nélkül, mert a védők teljesen üresen hagyták a nehezen ostromolható várat.

 

PÉTERVÁRAD (Petrovaradin) – BÁCS mocsárvidék:

A szultán seregei itt egy igen erős szekértábort ostromoltak. Minden oldalról igen hevesen támadták puskával és kézifegyverekkel egyaránt. A szekértábor körül még vizesárkok is voltak. A várfal kivágott fákból lett megerősítve, gallyakat, ágakat hordtak össze és ezeket jól egymáshoz kötözték. Így töltéseket is létrehoztak, amelyekre zarbuzánokat és másféle ágyúkat állítottak fel. Végül egy helyen sikerült áttörni a falat és a törökök behatoltak a várba. Azonban a védők azonban az utolsó leheletükig küzdöttek. A kevés életben maradt embert rabszolgává tették. A törököknél több vezető személy is meghalt itt és sok katona. Az erőd bevétele után egyesült a két sereg.

 

 
   
10-hó elején
FEGYVERNEK:

Várdai Pál egri püspök október elején Fegyvernekre ment Szapolyai Jánoshoz a miskolci tanácskozás után. A vajda ezután Tokajba vonult, ide hívta október 14-re híveit.

 

 
   

10-hótól
BARANYA VÁRMEGYE:

Októbertől János király pártján volt. Siklós vára Perényi Péter várnagyának, Vass Mihály deáknak parancsnoksága alatt, Szigetvár Török Bálint várnagyának irányítása alatt állott. Pécs várát és városát, valamint a püspökséget János király enyingi Török Bálint egyik rokonára, lekcsei Sulyok Györgyre bízta.

 

 

10.07.-10.08.
PÉTERVÁRAD (Petrovaradin):

Híd építtetett a péterváradi Duna szakaszon észak felől. A sereg bőséges zsákmánnyal átvonult a hídon Belgrád felé.

 

 

10.13.[21]
Magyarország déli határa:

1526. október 13-án a szultán elhagyta az országot. Méltán írhatja tehát a derék Brodarics váci püspök a törökökről, hogy „minden őrizet nélkül hagyták el az országot”.

Az ország nem volt elveszve mert a törökök csupán a Drávától és a Dunától délre eső területeket, a Szerémséget és Szlavónia egyes részeit tartották megszállva.

 

 

10.14.
TOKAJ:

Néhány nappal azután, hogy a török szultán hadai elhagyták Magyarország területét, összeült Tokajban a Szapolyai-pártiak gyűlése s ennek eredményeképpen november 10-re királyválasztó országgyűlést hirdettek (körlevelet bocsátottak ki) Székesfehérvárra. A hívek elhatározták, hogy Szapolyait királlyá választják.

Szerémi György krónikája szerint a Tokajban gyülekező nagyurak között ott voltak Perényi Péter és Török Bálint is, akik „mintegy félakarattal voltak vele, inkább nevették őt, s maguk között mondták: Íme, ez a Szapolyai János akar király lenni!”

 
 
   

10.15.
HAINBURG:

Ferdinánd Habsburg főherceg Hainburgban találkozott magyar híveivel. Megállapodtak Ferdinánd királlyá választásában.

 

10-hó közepe
MOHÁCSI CSATAMEZŐ:

A Mária királyné által felállított vizsgálóbizottság visszatért a mohácsi csatamezőre, hogy megkeressék II. Lajos király holttestét. Ott állítólag egy mocsár szélén hevenyészve elhantolt sírban megtalálták a király tetemét. A szurkozott koporsóba fektetett testet szekérre rakták, s Székesfehérvárra szállították.

 

 
10-hó közepe után
SZÉKESFEHÉRVÁR:

"Midőn Székesfehérvár elé értünk – írta jelentésében Sárffy –, Czettrich előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hozunk, s erre ezek, mint illik, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból, a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk azután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne urát, azután bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett.” [22]

 

10.23.
CSEHORSZÁG:

A cseh rendek Ferdinándot, aki ausztria főhercege volt Csehország királyává választották.

 

10-hó végén
KOMÁROM:

Rövid idő alatt Szapolyai János hatalmába került Komárom. A vár Szapolyai János vezére, Ráskai Gáspár előtt nyitotta meg kapuit. Ilyen előzmények után, a környező várak birtokában vonult be Szapolyai János Székesfehérvárra, ahol november 10-én királlyá választották.

Mária királyné a történtek után sem adta fel a harcot. Mindenekelőtt elvesztett várait szerette volna ismét visszaszerezni, legfőképpen pedig Komáromot, hogy a tervezett országgyűlést itt lehessen megtartani. Endrődi Somogyi Ferenc tanácsára Varjasi Nagy Imrét bízta meg azzal a feladattal, hogy szerezze vissza Komáromot és Tatát. Somogyi kétszínűsége miatt azonban meghiúsult a terv, s Varjasi Nagy Imre Ráskai Gáspár foglya lett.

Komárom Szapolyai Jánosé maradt, ezért Mária az országgyűlést Pozsonyba hívta össze, ahol a Habsburg-párti főurak december 16-án Ferdinándot királlyá választották.

 

10-hó végén
TATA:

Rövid idő alatt Szapolyai János hatalmába került Tata vára is.

 

11.01.
BUDA:

A török had elvonulásának hírére a Tisza mentén hat hete táborozó Szapolyai János is hozzákezd évek óta dédelgetett tervének, a magyar trón megszerzésének valóraváltásához. Szapolyai már eddig is kiskirály volt az országban: Erdély vajdája, mérhetetlen birtok ura, nővére pedig Zsigmond lengyel király felesége. Az idő s az események valóban neki látszanak dolgozni. Szerinte semmis az 1491. évi szerződés, mert az 1505. évi országgyűlés egyértelműen kimondja: „Ez ország soha több kárt, soha több pusztulást, nagyobb veszélyt nem szenvedett, mint midőn nem saját, hanem idegen nyelvű urak bírták s kormányozták… Ezért királyunkul senkit nem választunk, hanem csupán s egyedül a kormányzási hivatalra alkalmas és képes magyart!”

Útja diadalmenetnek tűnik, amikor 6 ezer fegyveres kíséretében Szerencsen, Egeren és Hatvanon át Buda felé vonul.

A büszke budai vár pedig az utolsó kontyos töröknek szeptember 23-án való eltakarodása óta gazdátlanul, üresen áll. Nincs az országnak királya, nincs a várpalotának lakója. Kun Gotthárd néhány száz főnyi lovascsapata kíséretében készíti elő Szapolyai budai érkezését, nem különben biztosítja urának Esztergomot is. Bakics Pál pedig Fehérvárt veszi János számára birtokba. Sehol nincs ellenállás, vita, harc. Az ország „elhagyott szívére” csak rá kell tennie Szapolyai Jánosnak a kezét, ő pedig nem rest megtenni ezt. November 01-én híveitől övezve, serege kíséretében bevonult a budai várba.

 
 

11.05.
SZÉKESFEHÉRVÁR:

Szapolyai János e napra hirdette meg a királyválasztó országgyűlést Székesfehérvárra.[23]

 

   

11.09.

Szapolyai János és kísérete megérkezett a városba a királyválasztó gyűlésre. Szerémi György káplán, aki a kísérethez tartozott, az alábbiakban írta le élményeit: „János vajda, Tolnai Jakab útján azonnal koronát készíttetett színaranyból az aranymívesekkel… Azután elindult Budáról, hogy meghallotta, hogy Lajos király holttestét megtalálták, s hogy a korona elkészült. Felkerekedett, s aludtunk egy faluban, Martonvásáron… No, a következő napon vertek a dobon, s ismét megindult a vajda… Mikor Székesfehérvárhoz közeledtünk, íme a polgárok nyomban elhozták a kulcsokat János vajda kezéhez; hálás lélekkel elfogadta tőlük, és ismét visszaadta nekik… Ez egy pénteki napon volt. Itt már, kedves olvasó uraim, jól figyeljék írásban tett nyilatkozatomat Lajos király haláláról. Amikor testét nézegettük, három szúrást találtunk; cseh karddal volt átdöfve. Mi papok csak titokban vizsgáltuk meg, s nem volt szabad másoknak elmondanunk János vajda miatt. Így történt Lajos király halála. Biztosan fel tudjuk az igazságot tárni János király halála után.”

 

Szerémi krónikája függelékében közölte Tatai Miklós káplánnak Verancsics Antal préposthoz írott levelét is az ügyről. Tatai káplán is Szapolyai Györgyöt vádolta a király meggyilkolásával. De leírta azt is, hogy az öldöklésben Szapolyai György és Tomori Pál is meghaltak. A levél szerint Szapolyai János erdélyi vajda már Budán volt és ott Mindszentek előünnepén történt, hogy „kezdett János vajda tudakozódni Lajos királyról, mintha nem tudná (ti. azt, hogy valójában mi történt vele!)… És elküldött minket, káplánt érte kocsival, s így találtuk meg őt ugyanazon módon, mint meg van írva róla. És testét szag nélkül vittük Székesfehérvárra a temetésre… Így van vége ennek a levélnek egy buzgó káplánja által, kinek nagyon kegyes ura volt Lajos király. Láttam és láttuk jobb oldalán a három szúrást…”

E napon Szapolyai János eltemettette a királyt a székesfehérvári királyi bazilikában, II. Ulászló és Szent Imre sírja közé.

Az országgyűlésen jelen volt – az őrgróf nevében –Susalics István gyulai alvárnagy néhány lovas kíséretében. Az új király Békés vármegye főispánjának Ábrahámfi Pétert nevezte ki. A vármegye nemessége egyértelműen Szapolyai János mellett állt. Az, hogy a pozsonyi országgyűlés december 16-án I. Ferdinánd személyében ellenkirályt választott, egyelőre nem éreztette hatását. Békés vármegye messze volt a Ferdinánd uralmát elismerő nyugati országrészektől s egyelőre a gyulai várnagyok sem kaptak olyan utasítást, hogy a korábban elismert királlyal forduljanak szembe.

 
   
11.10.

A temetés másnapján, a székesfehérvári országgyűlésre összecsődült köznemesség Magyarország királyává kiáltotta ki Szapolyai János erdélyi vajdát.

 
   

11.11.

Szapolyai Jánost Fehérváron összesereglett tábora Magyarország királyává koronázta. A koronázó főpap a rangidős Podmanicky István nyitrai püspök volt. Itt is a szemtanú Szerémit idézzük: „És feltették fejére az angyali koronát, nagy misét celebráltak, s szokásuk szerint felszentelték. Én pedig néztem őt, mint ült díszben. Hirtelen kezdett az angyali korona csúszni Szapolyai János fején, s a püspökök kezükkel tartották a fején. Hogy elengedték, mindjárt ismét félrecsúszott a fején. Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét a kereszteseken (ti. Dózsa György leverésekor), mert hitével megcsalta őket, s Erdélyben a székelyeket. És látszatra igazat mondtak. Néhányan mondták, nem azért, hanem mert kicsi a feje…”

A mohácsi katasztrófa – amit a király rejtélyes és mai kérdéses halála még csak fokozott – végleg kiélezte a főúri és köznemesi pártokra oszlott nemesség gyűlölködő ellentétét. Ez a harc a két nemesi párt között már a Mátyás király halálát követő évtizedekben elkezdődött. A főúri csoportok által az ország élére állított – cseh király – Jagello II. Ulászló és fia, II. Lajos mindenben mellőzte a Mátyás király hatalmi bázisát alkotó köznemességet. Miután a köznemesség tudott a főúri párt és a Habsburg-család közti kapcsolatokról, nem akart újra idegen és csak a főuraknak kedvező uralkodót a magyar trónon látni.

A koronázás után több mint két hétig tartott a mulatozás Székesfehérvárott, ahelyett, hogy János király a Pozsonyban gyülekező ellenpárt ellen indult volna hadaival. „Azután Radics, egy rác vitéz, elég jártas a hadi művészetekbe, rác nyelven mondta János királynak: Miért időzöl itt tétlenül Székesfehérvárott? Hiszen az előző királyok törvénye, hogy a király csak három nap és három éjjel tartózkodjék itt. Felséged már több mint két hete van itt. Én ebben veszélyt látok a jövőre, mert rosszul fog állni felséged. De tanácsot adok, hogy tüstént fussunk vízen és földön elfoglalni Pozsonyt és a csehek királyságát. Vedd elejét a bajoknak!” Szapolyai János király azonban a közeledő tél miatt nem indult támadásra, hanem seregével és híveinek sokaságával Budára vonult vissza.

A szertartás után Perényi Péter, mint a királyság koronaőre, visszakövetelte magának a koronát. „Én megmondtam előre ő királyi felségének – írta Szerémi –, hogy semmi esetre se adja oda az angyali koronát az ő kezébe.” Hiába volt azonban Szerémi figyelmeztetése, „János király átadta a koronát Perényi Péter kezéb, s azonfelül az erdélyi vajdaságot is”.

Pöstyéni Gergely kisbirtokos is 1526-ban vált János-pártivá és országbíróként szolgálta ura kormányzati erőfeszítéseit, egészen annak haláláig.

 

 
11.11. körül
ESZTERGOM:

A frissen megválasztott király Esztergom érsekévé Várdai Pál egri püspököt nevezte ki.

 
 

11.13.
BELGRÁD:

A szultán hírt kapott, hogy Anatóliában, nyáron-ősszel lázadás tört ki, ezért Isztambulba sietett.

 

 

 
11.23.
POZSONY(?):

 

Az év végére a belpolitikai helyzet egyre zavarosabbá vált: 23-án Mária özvegy királyné is országgyűlést hirdetett meg Pozsonyban.

 

 
11.26.
MAGYAR KIRÁLYSÁG:

V. Károly német-római császár és spanyol király levélben biztosítja a magyar rendeket, hogy fivére, Ferdinánd országát megvédi a török ellen. „Mert ha kitűnő fejedelmeteket élete s ereje virágában elvesztettéket – írta a magyar rendeknek –, ott van a fenséges Ferdinánd… ausztriai főherceg úr, ami kedves öcsénk, ki azon országokat mind természetes örökség jogán, mind a korábbi szerződések és egyezségek erejével öröklötte, ki soha semmit el nem mulaszt, mi egy jó fejedelem kötelessége… és akit mi, erőnkkel, tekintélyünkkel, sőt saját személyünkkel soha el nem hagyunk,… s magunk és alattvalóink erejét arra kezdjük előkészíteni, hogy, amennyiben a dolog nagyságához képest lehet, a törököt rövid időn belül, s gysorsan elverjük küszöbötök elől, sőt, ha Isten segít, határszéleitektől is távol tartsuk…”

 

 
11.29.
ESZTERGOM:

Várdai Pál esztergomi érsek fogadta Esztergomban Szapolyai János királyt. Az uralkodó a telet a városban töltötte.

 

Ősz folyamán
Békés vármegye:

Egy 1526 őszén indult mozgalom volt az, amely a gyulai uradalomnak s Békés vármegyének gondot okozott. A jórészt a török elől északra húzódott menekülő szerbek (rácok) fegyverforgásban jártas mintegy tízezres nagyságúra növekvő tömegét ütőképes haderővé szervezte bizonyos Cserni Jován. Ő még királlyá választása előtt felajánlotta szolgálatait Szapolyai János királynak, aki elfogadta ezt s letelepedésre a Duna-Tisza közének déli vidékét, Bács vármegyét jelölte ki, amelynek népessége nagyon megritkult az 1526. évi török hadjárat következtében. Jován hada szép sikereket ért el a török ellen, azonban egyre fokozódtak az ellentéteik a környező magyar nagybirtokosokkal. Török Bálintot például azzal haragították magukra, hogy elfoglalták szabadkai várkastélyát, s mikor vissza akarta foglalni, kis csapatát bizony igencsak megszalasztották.

12.16.[24]
POZSONY:

Habsburg Ferdinánd, s húga Mária özvegy királyné, valamint főúri hívei (köztük Szalaházy Tamás) erőteljes diplomáciai akcióba kezdett Magyarország koronájának megszerzéséért. Ausztria főhercege éber gyorsasággal először a Lajos halálával megürült cseh királyi trónt szerezte meg, s magát cseh királlyá koronáztatta. Hosszú és kemény alkudozások után Pozsonyban december 16-án Magyarország trónját is megszerezte. Kijelentette, hogy „tisztán, szabadon és önkéntesen fogadtak, választottak és nyilvánítottak engem Magyarország törvényes és igaz királyának”. Négy hónappal a mohácsi csata után két uralkodója is van az országnak!

Koronázásra ekkor még nem került sor, mivel a Szent Korona – az akkor még János-párti – Perényi Péter[25] füzéri várában volt őrizet alatt.

Az egymással farkasszemet néző két magyar király harca nem sok jót ígér a nemzetnek. V. Károly német császár a Szapolyai Jánossal való megegyezésre ösztökéli fivérét, de „a királyné (ti. Lajos özvegye) és a nádor – írja Istvánffy Miklós –, nem szűntek meg sűrű követségek és levelek által sürgetni, hogy országába jöjjön annak birtokba vétele végett… Úgyszintén a katonai vezetők s az előkelők is sürgették Ferdinándot, hogy siessen az ország elfoglalására”.

Magyarország két királya – nem törődve a fenyegető török veszéllyel – egymás ellen hadakozva teljesen kimerítették az ország megmaradt erejét.

Immár több mint négy évszázada történetírók, történészek, politikusok vitatkoznak a kettészakadt Magyar királyság állapotáról. A gordiuszi csomót alighanem Barta Gábor metszette el a következőkkel: „…uralkodó osztályunk kettészakadásával megtalálta az elkerülhetetlenhez való alkalmazkodás alighanem legjobb módozatát…”

 

 
12-hóban
SZEGED KÖRZETÉBEN:

Szeged körzetében már 1526 decemberében fellángoltak a harcok. A török hadak elvonulása után, a bánáti és bácskai szerb parasztok Cserni Jován vezetésével fellázadtak, és elsők között Szegedet rohanták meg. Az amúgy is elpusztított várost Cserni fegyveresei hadaival kegyetlenül „megdúlá”. Ezután seregével benyomult Erdélybe, s Szőlősnél Szapolyai János csapatait megverte. A szerb hadak Szászvárosig pusztították Erdélyt, majd visszatértek Szeged körzetébe. Cserni Jován Szegeden, bizonyára a várpalotában, ütötte fel főhadiszállását. Habsburg Ferdinánd a maga számára igyekezett őt megnyerni.

 

?. ?:
?. Országgyűlés:

Az 1526. évi országgyűlés büntetés terhe alatt kötelezte a tulajdonosokat a váraikban szükséges fenntartási munkálatok elvégzésére, de a földesurak e kisebb-nagyobb váraknak nemcsak a fenntartására, de kivált az új haditechnikának megfelelő átépítésére, korszerű fegyverzettel való felszerelésére, állandó védőrség tartására többnyire képtelenek voltak, hiszen ez rendkívül súlyos költségeket, szakembereket kívánt, s jövedelmük a török terjeszkedés nyomán leapadt. A helyzet megoldására két lehetőség született: a király saját kezébe vette a várakat, vagy a kincstár hozzájárult (fegyverrel, lőszerrel, zsolddal, katonasággal) a stratégiailag fontosabb várak védelméhez.

 
 
   

ÖSSZEGZÉS:

Történetírásunk egyik, mind a mai napig megoldatlan rejtélye az, hogy a szultán Buda meghódítása után, 50 ezer főnyi jól felszerelt, ütőképes hadseregével, hatalma teljében, miért hagyta el Magyarországot s Budát anélkül, hogy a Szerémség kivételével megszálló haderőt hagyna hátra. Szinte példa nélkül áll a történelemben, hogy egy győztes a lábainál heverő országnak hátat fordítson.

„Rettenetes rémület szállta meg a mieinket – írta Brodarics István, II. Lajos kancellárja – mikor meghallották, hogy (a szultán) Budára érkezett. Pedig a várakat, közöttük Tatát és Komáromot, és még Székesfehérvárat is csak azért nem foglalta el az ellenség, mivel nem tudni mi okból beérte, hogy csak feldúlja az országot, de a várak és a megerősített helyek ostromával nem vesződött.” [26]

Az ország belsejének kifosztása után a török sereg óriási zsákmánnyal megrakodva, még az ősz folyamán kivonult az országból. 100 000 magyar rabszolgát hurcoltak magukkal, a rablott értékeket pedig 3000 hajó szállította le a Dunán.

A korabeli s közelkorabeli török történetírók sem feszegetik nagyon e kérdést. Kemálpasazáde a Mohácsnáme című munkájában a késő őszi időjárással okolja meg az iszlám sereg visszavonulását: „Elmúlt a nyár melege s beköszöntött a hideg évszak… Mindenki a meleg szobát kívánta szívből-lélekből… Mivel pedig téli időben ez ország útjai csaknem járhatatlanok, meghódítása későbbre halasztatott, hogy egy más időben annál könnyebben sikerüljön… Az az idő, melyben ez az ország az iszlám területéhez csatolható, még nem érkezett el. Ennélfogva ez az ügy egyelőre elhalasztatott eme bölcs mondás értelmében: a bemenetel előtt gondoskodjál a kijövetelről.”

Akad, aki a 11. 13-án érkezett, veszélyt jelentő hír tényezőjének tulajdonítja a kivonulást. Az igazság viszont az, hogy II. Szulejmán szultán naplója szerint ezt a hírt már csak elvonultában, a Szerémségben kapta meg az uralkodó.

Elfogadhatónak látszik tehát az az álláspont, hogy a padisah csak a maga módján keményen meg akarta „leckéztetni” Lajos királyt s országát, hogy jobb belátásra térítve, a Habsburg-orientációra épülő törökellenes politikával való felhagyásra kényszerítse. A mohácsi csata után még egy hét múltán, Buda felé vivő útjuk során sem értesültek a törökök a magyar uralkodó elestéről. Méltán remélheti a padisah, hogy székhelyén, Budán, katonai erővel kényszerítheti majd Lajost vazallusai sorába, s a rendszeres évi adó megfizetésére, melyet az eddig már többször is elutasított. A Török Birodalom uralkodójának azonban nincs kivel tárgyalnia. Az 1526. évi hadjárat után II. Szulejmán szultán Magyarországnak éppen azt a néhány száz négyzetkilométernyi, kulcsfontosságú területét tartotta meg, mely katonai szempontból egészen kimagasló fontossággal bír.

A Szerémség birtokában az oszmán haderő ugyanis távoltarthatja a magyar katonai védelem erőit az Al-Dunától, a Szávától s a Drávától, ahol egy új magyar végvárvonal kiépíthető lett volna. Ennek a magyar déli végvárvonalnak a hiányában pedig a szultáni sereg bármikor egészen Budáig nyomulhat előre, hogy ott meggátoljon mindennemű kedvezőtlen fordulatot, így mindenekelőtt Magyarország Habsburg-kézre kerülését. Végső soron azonban a török szultán hadjárata nem bizonyult szerencsésnek, hiszen Lajos magyar király halálával egyenesen uralomra segítette halálos ellenségét: a Habsburg-házat.

II. Lajos király koronájához tartozó Cseh királyság hadserege csak részben érkezett meg, s csapataik Győr és Székesfehérvár térségében vonultak, illetve táboroztak a magyar hadak teljes vereségével végződő mohácsi csata idején.

II. Lajos király, a legjelentősebb magyar had, az ország egy sor főpapja s országos méltóságok sora pusztul el a mohácsi mezőn, de alapjában megrendül az elavult magyar hadszervezet, s a középkori magyar állam. A törökök fergeteges ágyú és puskatüzében lezárul egy egész kor, megnyitva ezzel az ország történetének új szakaszát.

 

„A makacsok a föld porába hullottak…
Patakokban folyt az ellenség vére,
Tulipánággyá vált a rózsaliget tere.
Az éles kard jól működött.
Mohács mezejét piros vér öntötte el.”

énekli versében Dzselálzáde Musztafa.

 

Szapolyai János király kezében volt az egész ország, a székváros Buda, a koronázó város Fehérvár, Esztergom, az érseki székhely. Tehát a döntő fontosságú Buda-Fehérvár-Esztergom háromszög és az ország szinte teljes területének birtokosa volt Szapolyai János, aki 1526 őszén joggal tudhatta magát szinte az egész ország tényleges urának. Mindkét király, hogy hívei számát növelje sűrűn adományozott birtokokat. Szapolyai János király nem sokkal koronázása után udvari embereinek, Ártándy Balázsnak és testvérének Pálnak adta a gazdag debreceni uradalmat. I. Ferdinánd király birtokaiból is adományozott a hozzá csatlakozóknak így kapta a koronázás után Thurzó Elek és két fivére Hernádnémetit.

A két király megválasztása véglegessé tette az ország két pártra szakadását. Az ország kettéválása csak a lelkekben következett be. Az ország nem vált ketté; az ország nagyurai – illetve birtokaik – mozaikszerűen vagy Szapolyai János vagy I. Ferdinánd pártján álltak. Ez volt a helyzet a Balaton és Bakony vidékén is. A pápai, ugodi, cseszneki és somlói várak, illetve vártartományaik – mivel földesuruk maga Szapolyai János király volt – nyilvánvalóan Szapolyai János király mellett álltak.

Érdekes módon azonban a mohácsi csatát követően a magyar nemesség dühe különös módon nem a török, hanem a német ellen irányult. Nehéz lenne összeszámolni azokat a híradásokat, amelyek erről beszámolnak. A lengyel követek ekkori jelentésében például szó szerint ez áll: „Oly nagy itt a németek elleni gyűlölet, nem tudjuk, miféle végzet miatt, hogy mellettük a törököket szinte testvéreknek és barátoknak tartják.”

 

Az 1526-os mohácsi csatavesztés után egyszerre építették az első és a második végvári vonalat, vagyis immár mélységben tagolták a védelmet. A „hevenyészett építkezés” korábban az első vonal jelentősebb erősségei Komárom, Győr, Eger, Szolnok, Temesvár, Esztergom, Léva, Lippa, míg a vonal pillérei Pápa, Magyaróvár, Pozsony, Kassa, Várad, Léka, Nagyszombat, Érsekújvár, Trencsén, Besztercebánya, Zólyom, Murány, Sáros, Huszt, Tokaj és Nagybánya voltak.

 
 
Káldy Nagy Gyula török levéltári adatok alapján kimutatta az Oszmán Birodalom számszerű katonai erejét. 1525-1526-ban a birodalom egész területén hadba állítható fegyveres erő így alakult az irreguláris csapatok és segédhadak nélkül

 

 
   
                                                       LÉTSZÁM               A ZSOLD ÖSSZEGE, ILLETVE A

                                                                                    TIMÁR-BIRTOK ÉVI HOZAMA

KÜLÖNFÉLE ZSOLDOS KATONA          27 049                            66 millió akcse

A VÁRAK HELYŐRSÉGE                       39 158                            71 millió akcse

ÁLLANDÓ ZSOLDOSOK ÖSSZESEN     66 207                           137 millió akcse

A TIMÁROS SZPÁHIK SEREGE       kb. 45 000                           185 millió akcse

A ZSOLDOSOK ÉS A TIMÁROS
SZPÁHIK SZÁMA ÖSSZESEN             111 207

A KIFIZETETT ZSOLD ÉS A
TIMÁROS SZPÁHIK SZOLGÁLATI
BIRTOKAINAK ÉVI HOZAMA                                            781 millió akcse

forrás

[1] Futak: Szerbiában, 22 km-re nyugatra Újvidék városától a Duna partján.

[2] Szalánkemén: Szerbiában, Belgrádtól északnyugatra légvonalban kb. 70 km-re a Duna partján. Várromja ma is megtekinthető.

[3] Pétervárad: Szerbiában, Újvidék közvetlen közelében a Duna partján. Várromja ma is megtekinthető.

[4] Újlak: Szerbiában, Újvidéktől 41 km-re nyugatra található város a Duna partján.

[5] Cserög: Szerbiában, Újvidéktől 26 km-re nyugatra a Duna partján.

[6] Racsa: Szerbiában, Újvidéktől légvonalban kb. 50 km-re a Száva partján. 0

[7] Szotin: Ma Szerbiában, Vukovártól délkeletre 10 km-re fekvő kis település.

[8] Veress D. Csaba: Várak Baranyában c. könyve 41. o. szerint 20-án.

[9] Mindkét helység nagyon közel van a Szerb-Magyar határhoz, de már Szerbiában. Egymáshoz is közel van a két település.

[10] 1526. 08. 27-e hétfő az én számításaim szerint 932. 11. 19-re esett és nem 18-ára.

[11] 1526. 08. 28-a kedd az én számításaim szerint 932. 11. 20-ra esett és nem 19-ére.

[12] A nevezetes halottak között említhetjük Szalkai László esztergomi érseket.

[13] Bucsányi Korlátkeői Péter

[14] A pontosság kedvéért itt kell megjegyezni, hogy a mohácsi csatavesztés után a török a várost felgyújtotta, de a várat elfoglalni nem tudta. Ezért nem valószínű, hogy elhagyták volna a védői.

[15] Szerémi György királyi káplán

[16] A veszprémi püspök és megyeispán, továbbá a Pápát birtokló Szapolyai-család várnagya, valamint Újlaki Lőrinc herceg özvegyének, Bakács Magdolának várnagya ekkor Szalaházy Tamás volt. Forrás: Veress D. Csaba: Várak a  Bakonyban, 29. ol

[17] Szapolyai János király 1527 tavaszán gondoskodott róla, hogy a török hadjárat idején elkövetett bűnök tettesei bíróság elé kerüljenek. Az egyik leghíresebb egy Orbáncz András nevű ember volt, aki a Pozsony felé menekülő királynéi udvar tartást fosztotta ki.

[18] Veress D Csaba, Siklósi Gyula: Székesfehérvár, a királyok városa c. könyve szerint szeptember 25-én. Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 29. old. Szerint szeptember 19-én kezdte meg a török hadsereg Pestre a Dunán az átkelést.

[19] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 37. old. szerint szeptember 26-án hagyta el Budát II. Szulejmán szultán.

[20] Zombor: Bajától 50 km-re délre Szerbia-Montenegró államban. Mai neve Sombor.

[21] Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban, 29. old. Szerint október 10-re hagyták el a török hadak Magyarország területét.

[22] Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bp., 1961. 112-113. Sárffy Ferenc győri várkapitány jelentése. In: Mohács emlékezete. Válogatta Kiss Károly. Szerkesztette: Katona Tamás Bp., 1976. 96-97. o.

[23] Csorba Csaba: Várak a Hegyalján, 37. old. szerint november 04-re hirdette meg Szapolyai János a királyválasztó országgyűlést.

[24] Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése, 15. old. szerint december 17-én.

[25] Perényi Péter Szapolyai János király hadállásait erősítette. Mint koronaőrnek, kulcshelyzete volt. Birtokait Sárospatakkal és uradalmával gyarapította, kihasználva, hogy Palóczy Antal Mohácsnál elesett, s a család kihaltával a pataki domínium uratlanná vált. Perényi kezében volt Ónod is, s mint Abaúj vármegye főispánjának is nagy hatalom volt a kezében. Feljegyzésre érdemes azt is, hogy Perényi birtokain már az 1520-as években terjedni kezdett a reformáció, melynek mindvégig támogatója maradt.

[26] Brodarics István:Igaz leírás a magyaroknak a törökökkel történt mohácsi összecsapásáról. Mohács emlékezete. Válogatta Kiss Károly. Magyar Helikon, Bp., 1976. 30.

forrás