„Le kell térni a kitaposott ösvényről!” – interjú Pap Norberttel

„Le kell térni a kitaposott ösvényről!” – interjú Pap Norberttel

Pap Norbert történész-geográfus neve sokaknak ismerős lehet Szulejmán türbéjének világsajtót bejárt felfedezése, a szigetvári ásatások és az újabb mohácsi csatával kapcsolatos kutatások kapcsán. Vajon hogyan jutott el ezekhez a kutatási projektekhez, milyen fő eredményekre jutott és milyen tudományos pályát futott be mindeközben? Pap Norberttel, a Magyar Tudományos Akadémia doktorával, a Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar Politikai Földrajzi, Fejlődési és Regionális Tanulmányok Tanszéke professzorával, a Szigetvár-Turbék projekt és a Mohács 1526-2026 – Rekonstrukció és emlékezet kutatócsoport társ-vezetőjével Kiss Márton beszélgetett.

Újkor.hu: Hol végezted iskoláidat? Mi vezetett téged arra, hogy „történész-geográfus” legyél?

Pap Norbert: Szüleim nagyon szerették a vidéki életet, így gyermekkoromban ugyan többször is költözünk, de csak egyik faluból a másikba. Végül a középiskolát a sárbogárdi Petőfi Sándor Gimnáziumban végeztem el. Akkoriban abban a gimnáziumban kitűnő történelem- és földrajztanáraim voltak. Ott alapozódott meg az a nézetem, hogy a történelem és a geográfia rokon diszciplínák. Persze ezt nem én találtam ki, már az ókori görögök is így gondolták, és a Braudel nevével fémjelzett történeti iskola képviselői is ebben a felfogásban dolgoztak. Az én szemléletemet is a mai napig meghatározza ez a kettősség. Így aztán talán nem meglepő, hogy 1990-ben, amikor Pécsre jöttem az egyetemre, földrajz-történelem szakra jelentkeztem.

Milyen volt akkoriban az egyetemi légkör? Milyen végzettségeket szereztél? Melyik oktató inspirált a leginkább?

Az egyetemre kerülést a lakhelyváltások sorában egy újabb költözésként, de egyben perspektívaváltásként éltem meg. Tudniillik ekkor kerültem be a falu világából egy igazi nagyvárosba. Nagyon élveztem Pécs szellemi pezsgését, ami számomra konkrétan a kollégista létben jelent meg. Számos izgalmas tudományos előadáson, kulturális programon vehettem részt. Hazai és külföldi utazásokon tágíthattam a látókörömet, de az is fontos körülmény volt, hogy szinte családias légkör uralkodott az intézményben. A kollégiumi „élmények” közé tartozott, hogy a szobatársaimmal az ablakból hallgattuk az Eszék ostromára felvonuló jugoszláv tüzérség „munkásságát”… Azt hiszem, hogy későbbi tudományos témaválasztásomat illetően talán ez volt az egyik első inspiráció. Minden közéleti érdeklődésünk dacára a nagypolitika eseményei az egyetem falain nem vagy csak csekély mértékben szivárogtak át. Ahogy visszaemlékszem, hallgatóként szinte teljesen kimaradtunk a politikai vitáknak ezen korszakából: a kor belső, pártpolitikai vitái hidegen hagytak bennünket.

Történeti érdeklődésemet akkoriban főként a Balkán népei kötötték le, így aztán nagy örömmel jártam be Hóvári János és Sokcsevits Dénes óráira, akiktől sokat tanultam. Az egyetemen olyan nagy formátumú történészektől tanulhattam még, mint Tóth István, Katus László, Bán Péter, Majoros István, Hahner Péter, Fischer Ferenc, Ormos Mária vagy Harsányi Iván. A geográfiában a pécsiek közül vitathatatlanul Tóth Józsefnek volt a legnagyobb hatása a pályámra. Mellette Erdősi Ferenc, Hajdú Zoltán és talán Lehmann Antal óráira jártam a legszívesebben. A történész és geográfus tanáraim teljesítménye közelebb vitt ahhoz, hogy később magam is kutatói pályára lépjek. A történeti és a földrajzi kurzusokon kívül még a régészet is erősen érdekelt. Főként Visy Zsolt kurzusait látogattam. Jártam több ásatási helyszínen is, például Babarcon, vagy Vörsön, de belekóstoltam az epigráfia tudományába is. Emlékszem, hogy sok energiát fordítottam Pannonia provincia római kori mérföldköveinek tanulmányozásába. Később a politikatudománnyal is megismerkedhettem az Állam- és Jogtudományi karon posztgraduális képzés keretében. 

Hogyan dőlt el, hogy merre menj tovább?

Az egyetemi diploma megszerzését követően felmerült a kérdés, hogy melyik diszciplínát válasszam? Az egyik oldalon ott volt az akkoriban induló történeti doktori képzés Ormos Mária vezetésével, a másikon a Tóth József nevével fémjelzett földrajzi doktoriskola. A döntésemet végül az billentette az utóbbi irányába, hogy szükségét éreztem képezni magamat a terepi kutatásokban. Ebben a döntésemben egyébként a régészeti tanulmányaim is szerepet játszhattak. Nem filológusként akartam dolgozni, hanem olyan kutatóként, aki az elgondolásait empirikus adatgyűjtéssel is alá tudja támasztani.

Kutatói ösztöndíjakkal Olaszországba és Angliába jutottál el. Ezeken a helyeken mivel foglalkoztál? Milyen volt a kutatói légkör akkoriban?

A korábbi, inkább balkáni területi érdeklődésemet kitágítva előbb sikerült Tempus ösztöndíjjal Firenzébe, majd kutatói ösztöndíjjal Rómába is eljutnom. Az angolszász világba is bekukkantottam egy rövid brit kutatói út erejéig. Olaszország számomra mindig is fontos volt – a tanulmányaimból már jól ismertem Itália hatását a Balkánra, így volt miből kiindulnom. A római tartózkodást nagy lehetőségként éltem meg, ahol olyan nemzetközi tapasztalatokra tudtam szert tenni, amelyekből később is profitálhattam. 

A firenzei tartózkodásom lehetőséget kínált arra is, hogy betekinthessek az olasz politikai kultúrába. Az ott eltöltött szemeszter éppen egy fontos politikai válság idejére esett, amely kapcsán többek között az ország szétszakadásáról is viták folytak. A Facoltá di Scienze Politiche óráit látogatva magam is betekinthettem az akkor folyó politikai diskurzusba. Az Olaszországban való tartózkodásom során fejleszthettem az olasz nyelvtudásomat, sőt, egy akkori diákismeretségből megmaradt, hogy egy firenzei családdal a mai napig tarthatjuk a kapcsolatot. Bár az itáliai tapasztalatból és tanulmányokból nem jött ki semmi világraszóló, mégis sokat tanulhattam ezekből a témákból. Kutatási eredményeimet aztán olasz és magyar nyelven is közre adtam, aminek végül is szerepe lett abban, hogy elindulhatott a karrierem.

Az angliai utazást már a doktori képzés alatt éltem meg. Akkoriban az internet nem nyújtott még olyan sok lehetőséget, mint manapság, nem volt olyan sok minden digitalizálva. Szakmailag sokat dobott rajtam az, hogy számos angol nyelven írt szakirodalmat be tudtam szerezni a College könyvtárából, hogy aztán fénymásolatok formájában hazavihessem őket. Az elnyert ösztöndíj kutatási területe a területfejlesztés volt, azzal muszáj volt foglalkoznom, ugyanakkor minden mást is gyűjtöttem, ami érdekelt, és sokat tanultam az út során. 

Az utazás egyik fő tanulsága az volt, hogy teljesen más léptékekkel és fogalmakkal kell gondolkodnom Magyarországon, mint a brit viszonyok esetében. Erre egy tipikus eset volt például az angol vidéken kialakult neo-rurális társadalmak kialakulásának problematikája. Míg magyar területen a falu-város viszonya többnyire vagyoni rétegződésre is utal, ahol a vidéki többnyire a szegényebb, addig angol területen egy fordított folyamatot figyelhettem meg: a vagyonosabb rétegek tehették meg azt, hogy vidékre költözzenek, és kialakítsák „rurális” közösségeiket. Az út élettapasztalatnak sem volt utolsó, főként ami a brit szemlélet- és gondolkodásmódot illeti.

A legtöbb életrajzodból megtudhatjuk, hogy 1998-ban kerültél a JPTE TTK-ra, mint tanársegéd. Mivel foglalkoztál ekkoriban?

Tóth József tanársegédi állást ajánlott nekem az egyetemen, amit különböző titkári, vagy menedzseri munkákkal egészítettem ki. Két évig az ő tudományos titkárjaként tevékenykedtem. Odakerülésem egybeesett az egyetemi képzés, kutatás és szervezet átalakítására irányuló tervekkel, nevezetesen Tóth József tudománypolitikai törekvéseivel. Véleménye szerint az egyetemnek ki kell törnie a hagyományos felsőoktatási és a még a Pécsi Pedagógiai Főiskola korából maradt provinciális szerepköréből és kutatási területeiből. Az egyik ötlete az volt, hogy különböző kutatóközpontok létesítését kezdeményezte. Az egyik ilyen volt az Ázsia Központ, amit a Balkán, majd az Ibero-Amerikai Központ követett. Jómagam a második, teljes nevén a „Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja” élére kerültem vezetőként. 

A központok általa elképzelt modellje szerint egy szenior és junior kutató párosa együtt vitte a szervezeteket. Így kerültem én össze Hajdú Zoltánnal, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Kutatási területnek a széteső Jugoszlávia politikai és földrajzi aspektusai jöhettek számításba. Akkoriban újra előkerült az oszmán múlt kései hatásainak vizsgálata is témaként – főként Bosznia-Hercegovina kapcsán –, azonban ez a lehetőség még sokáig csak távoli terv maradhatott.

Hogyan kezdtél a határok kérdésével, és emellett Ciprussal és Máltával foglalkozni?

A kutatásaim akkori földrajzi kerete a Mediterráneum keleti medencéje volt. Azon belül főként a Balkánnal kapcsolatos különböző földrajzi modellek, területszervezési elképzelések érdekeltek. Ez az átmeneti jellegű téma azért volt szerencsés számomra, mert így fel tudtam használni az Olaszországot illető szakmai tapasztalataimat is. Több olyan téma is felmerült akkoriban, amivel szívesen vesződtem. 

Akkoriban erősen foglalkoztattak a korridorok, vagy land bridge-ek mint a köztes-európai politikai térkép izgalmas kérdésköre. Petsamotól Alexandropuloszig, vagy Neumig számos helyet megvizsgáltam és érdekes következtetésekre jutottam. Ugyanakkor ebben az időszakban mindenki Schengen bűvöletében élt, és akadtak, akik kinevettek emiatt a határos téma miatt. Sokan úgy gondolták, hogy Európa belső államhatárai már a múlthoz tartoznak. „Kit érdekelnek ezek a sajátos szerepű határtérségek, melyek a tengerekhez való kijutást teszik lehetővé az Európa belsejében elhelyezkedő államok számára?” – kérdezték. Az 1990-es évek végén nyilván jogos volt még ez a kritika, de akkoriban még senki nem láthatta előre azokat az eseményeket, amelyek később a határok szerepének újragondolásához vezettek. Gondolok itt a 2015-ben kezdődött migrációs krízisre, vagy a 2020-as koronavírus járvány okozta, a határok ellenőrzésének rendszerét illető drasztikus változásokra. Minden esetre akkoriban nem aratott valami nagy sikert a téma, és a publikálást követően nem sok hivatkozást kaptam a tanulmányomra. 

Megvizsgálva a szakirodalmat rájöttem, hogy a volt brit gyarmat Máltával nem foglalkozott akkoriban Magyarországon senki. Gondoltam ez egy remek lehetőség lesz arra, hogy mint terra incognitát elfoglaljam a magyar tudomány térképén. Aztán gyorsan kiderült, hogy nem véletlenül nem foglalkoztak vele: a kutyát sem érdekelte a téma. Hasonlóan jártam a másik szigettel, Ciprussal is. A kutatók életében napjainkban oly fontos szerepet betöltő citációkból alig gyűjtöttem be pár darabot ezekre az írásokra. Így aztán nem lettem sem Málta-, sem Ciprus-szakértő, de jó móka volt, és az ezekkel való foglalkozás tanulságai később esettanulmányként hasznosultak a kutatásaimban. A konklúzióm egyébként az, hogy felesleges tudás és tapasztalat nincs: előbb vagy utóbb minden hasznosul, beépül. Ami látszólag tudományos zsákutca, később még az is jó lehet valamire. 

A Balkánnal kapcsolatos érdeklődésemet akkoriban főként az államosodás kérdései kötötték le, de még inkább az állami diszfunkcionalitás problémaköre. A szecessziós mozgalmak megerősödésével és a „balkanizáció” felgyorsulásával ugyanis szinte testközelből nézhettük végig államok felbomlásának folyamatát. Korábban hasonló folyamatok játszódtak le Cipruson is. Ezek aztán inspiráltak a balkanizáció egy elméleti modelljének kidolgozására. Ennek a munkának a hatása az lett, hogy többen is a környezetemben elkezdtek érdeklődni a balkáni államosodási folyamat iránt és elkezdődött megformálódni az a kutatócsoport, amelynek tagjaival a mai napig együtt dolgozom. Remek csoportmunka kezdődött, amit mind nagyon élvezünk. 

Nagy változást hozott a kutatásaidban az iszlám magyarországi jelenlétével, és különösen a Szigetvárral foglalkozó kutatások elindulása. Mi hozott téged erre a területre?

2008-ban volt a habilitációm a Pécsi Tudományegyetemen, ami után úgy éreztem: kiégtem. Az életemben, a karrieremben egy több, mint tízéves szakasz fejeződött be, amelynek során a fentiekben elmondott tudományos témákon kívül foglalkoztam még földhöz ragadt témákkal is, elsősorban a területfejlesztés terén. Ez egyébként gyakorlati eredményekkel, továbbá számos publikációval is járt, de úgy éreztem, ezt nem tudom tovább folytatni.

A „hogyan tovább (?)” kérdésére egy telefonhívás adta meg a választ: régi tanárom, akkoriban már személyes jóbarátom, Hóvári János, akit akkoriban neveztek ki Kuvaitba nagykövetnek, felhívott, hogy meghívjon magához egy hétre vendégségbe. Az akkori kuvaiti tartózkodásom alatt folytatott beszélgetések, a személyes benyomások ráirányították a kutatói figyelmemet a muszlimoknak Közép-Európában kialakult helyzetére egykor és ma. Megláttam a témában a kihívást és egyben egy évtizedes távlatban korábban megszakított gondolatmenet ígéretes intellektuális izgalmakkal járó folytatását is ígérte a témával való foglalkozás. A Jánossal és a feleségével folytatott beszélgetéseink során egyre inkább körvonalazódott bennem egy új, egyelőre laza kontúrú kutatási tematika: az iszlám és a muszlim kulturális produktum jelentősége Magyarországon és a Balkánon. Egyébként már ezekben a beszélgetésekben is felmerült Szigetvár neve. Ahogy korábbi törekvéseim során is, a téma alapvetése számomra kifejezetten izgalmasnak tűnt, de mégsem mondanám azt, hogy a tudományos közösség kitörő lelkesedéssel és elismeréssel fogadta. Több helyről is azt a megjegyzést kaptam, hogy ez a kérdés a műemlékvédelem, oszmanisztika számára lehet ugyan érdekes, de politikatudósi vagy geográfusi körökben ez egy „non-issue”.

Hogyan kezdtél e megjegyzések ellenére mégis ezzel foglalkozni? 

Ekkoriban történt, hogy kaptam egy váratlan megkeresést Dániából, a koppenhágai egyetemről, hogy a Brill kiadásában egy évkönyvet szerkesztenek az európai muszlimok mindennapi életéről, nincs-e kedvem beszállni a csapatba? Először nem akartam vállalni a feladatot, de a főszerkesztő megnyugtatott, hogy nem vallástudományi elemzésekre van szüksége, amihez persze nyilvánvaló módon nem is értek, hanem egy nagyjából 15 szempontot körüljáró kérdéssorra kell kibővített formában válaszolnom. Kissé tartottam tőle, hogy miképpen tudom a feladatot megoldani, de aztán megkezdtem a munkát. Végül elfogadták a beszámolómat, ami megjelent és amit utána évente egy újabb követett. 

Hogyan kötődik ez a munka a későbbi szigetvári kutatásokhoz?

Ez a rapportőri munka alapozta meg azokat a vizsgálatokat, amelyek révén több írást is közölhettem a muszlimok magyarországi helyzetéről. A téma kutatása során a kollégáimmal olyan cikkeket jelentettünk meg, amelyeken manapság már senki nem is csodálkozik. Például írtunk egy tanulmányt a Balkánon keresztül húzódó migrációs folyosókról és a migráció IKT eszközökkel való támogatásáról, de a 2010-es évek elején ezek még nagyon újszerűnek és talán periférikus jelentőségűnek számítottak. Ez a téma külföldön egyébként keresett volt – Magyarországon azonban még jó ideig nem volt meg rá a „kereslet”.

Ez változott meg a szigetvári kutatások megindulásával, ahol ismét Hóvári Jánossal indultunk el közösen egy új irányba. 2010 őszén egy ártatlan, baráti beszélgetés során elgondolkodtunk, hogy mit is lehetne tenni Szigetvár gazdasági fejlődése érdekében, például annak kulturális-turisztikai fejlesztése révén. Akkoriban ehhez igen nagy fantázia kellett, a város pénzügyei romokban voltak: Szigetvár volt az első csődbe jutott magyar város. A vár nagyrészt használaton kívül volt, és egyes részei életveszélyessé voltak nyilvánítva. Az éppen akkor hivatalba lépett új polgármester viszont nyitott volt az együttműködésre. 

Hogyan indultak meg a kutatások?

A szövetségünk eredményeként számos történeti tárgyú fejlesztési tervre nyertünk pénzt, mint például a szigetvári vár helyreállítása, a kiállítási tér megújítása (az 1566-os ostrom emlékeivel), valamint a szigetvári Törökház megújítása. A téma szinte adta magát: közel volt hozzám, azaz Pécshez, történelmileg hosszabb ideje frekventált hely volt. János a szomszédos Kiskorpádról származott, így erősen kötődött Szigetvárhoz. Nekem pedig történészhallgatóként, az egyetemi évek alatt, a Szigetvár-konferenciák látogatása kapcsán alakult ki kötődésem.  Így lett egy „kiégésellenes” témaváltásból egy olyan küldetéssorozat, ami mindannyiunk számára hatalmas következményeket hozott. 

Ami a legfontosabb volt, hogy 2012 novemberében került rá az aláírás a szulejmáni türbe kutatástámogatási szerződésére, és a rákövetkező év elején felállt a kutatócsoportunk, aminek a feladata a türbe lokalizálása volt, a szerződés szerint legkésőbb 2016 szeptemberéig. Eleinte ezt a kutatási vállalásunkat is szkeptikusan fogadta a szakmai és a közvélemény. Nem véletlenül: az építmény nem annyira valóságosnak, mint inkább legendásnak számított, és már vagy 110 éve hiába keresték.  A ránk irányuló figyelem csak lassan nőtt, és az elfogadottságunk is kezdetben igen gyenge lábakon állt.

Ez mikor változott meg?

A fordulópontot a 2015. december 9-én történt bejelentés adta a türbe megtalálásáról, ami átszakította azt a bizonyos gátat. Egyszerre kaptuk meg a szükséges társadalmi, politikai és szakmai elismerést, a világsajtó is lehozta a szigetvári eredményeket. Megjelent a kutatási területen egy sor televíziós társaság is, és számos dokumentumfilm örökítette meg a munkánkat.

A 2016-ban rendezett pécsi-szigetvári Zrínyi-Szulejmán nemzetközi tudományos konferenciára az egész világról, így a Harvardról és a Sorbonne-ról, Törökországból, az Egyesült Királyságból és még egy tucatnyi más országból is érkeztek kutatók, hogy a szulejmáni korszakot illető kutatási eredményeikről adjanak elő. 

Az eredményeink nyomán előbb védetté nyilvánították a területet, és 2017-ben már egy kormányhatározat is rendelkezett a munkák folytatásáról, támogatva annak befejezését. A munka 2019 végére be is fejeződött, csak az eredmények közzététele maradt vissza. Hét év alatt hatalmas munkát végeztünk el, amivel én a magam részéről igen-igen elégedett vagyok. Persze az élet nem áll meg. Ahogy eddig már többször is, újabb kihívásokat keresek.

A 2016-os Zrínyi-emlékév ünnepségei során merült fel a kérdés, hogy hogyan tovább? A szigetvári eredményeink azt bizonyították, hogy a módszerünk hatásos, így érdemes lenne máshol is kipróbálni magunkat. A szigetvári szőlőhegyen több kollégával elfogyasztott vacsora mellett beszélgettünk, – a történetünk folytatása szempontjából különösen fontos, hogy ott volt Fodor Pál is – amikor egyszer csak jött az „isteni szikra”: miért ne próbáljuk meg a mohácsi csatában kiemelkedő fontosságú szerepet játszó Földvár települést azonosítani? 

Pontosan erre szerettem volna rákérdezni, hiszen többen a mohácsi csatahely kutatásához kötik a neveteket. Részben a sajtóban megjelenő hírek hatására, de a történész szakma is megmozdult, aminek eredményeként több konferencia szerveződött, és számos újabb cikk jelent meg a kérdésről. Számítottatok arra, hogy ekkora visszhangja lesz a munkátoknak?

A szigetvári kutatások során voltak már arra mutató jelek, hogy esetleg ellenkezéssel, szembeállással fogunk találkozni. Egyesek már akkor is azt mondták mosolyogva, hogy miért nem Attila sírhelyét próbáljuk megkeresni…(?) Az ismét csak lehetetlennek tűnő küldetésre úgy indultunk el Fodor Pállal, hogy számítanunk kellett a szakmai reakciókra – amelyek már Szigetvár esetében sem voltak csak kedvezőek. A türbe kutatása esetében ugyanakkor az volt a szerencsénk, hogy a tudományos kutatás akkoriban nem igazán érdeklődött a kérdés iránt, a témával foglalkozó nagy nevek pedig már visszavonultak, vagy korábban meghaltak. 

A mohácsi csata kutatásának kérdése esetén azonban nem így van. Ez viszonylag elfoglalt térnek tekinthető, úgy politikai, mint tudományos és társadalmi téren egyaránt. Számunkra nagy lehetőséget adott, hogy a szigetvári eredmények viszonylag széles közönséget elértek, legitimációt biztosítva kutatási módszereinknek. Egy ilyen „felfokozott” állapotban adtuk be pályázatunkat a Magyar Tudományos Akadémia kiválósági pályázatára, ahol aztán támogatásra találtunk. Ekkor indult meg az új kutatási folyamat, aminek módszertanát korábban Szigetvár példáján csiszoltunk ki. Nem hittük, hogy az első eredmények ekkora érdeklődést váltanak ki majd – egyben persze örültünk is a helyzetnek, hiszen egy kutatócsoport számára nincs nagyobb elismerés annál, hogy elismerően foglalkoznak az eredményeikkel. 

Már a kezdeti szakaszban is éreztük a tudományos kutatást illető felfogásbeli különbségeket. Ez egyébként nem probléma, mert a viták előre viszik a tudomány ügyét.  A velünk élesen szembeállók mellett szerencsére támogatókra is leltünk egyre növekvő számban. Ez megerősít bennünket abban, hogy jó úton haladunk: mi csoportként haladva jutunk előre és haladunk a mai napig. Abban reménykedem, hogy a csoportosan végzett kutatást az eredményeink legitimálják történettudományban. A Mohács 1526-2026 – Rekonstrukció és emlékezet projekt keretében még számos tudományos kérdést vizsgálat alá vonunk, reméljük, hogy hasonlóan jó eredményekkel, mint korábban. Ami viszont az eredeti kérdésedet illeti, az érdeklődés tényleg hatalmas, óriási a sajtóérdeklődés és az ismeretterjesztő előadásaink is teltházzal mennek. Ugyanakkor ez nem csak vagy főként nekünk, sokkal inkább magának a mohácsi csatának szól. Úgy tűnik, hogy ez a történelmi esemény az embereket nagyon érdekli.

Végigtekintve életrajzodon látható, hogy számos tudományos és helyi díj birtokosa vagy. Baranya megye idegenforgalmi díját néhány hete kaptad csak meg. Hogyan tekintesz a szakma és a gazdasági szereplők együttműködésére?

Ahogy a pályámat bemutattam, kiderült, hogy bő évtizednyi időt töltöttem el a területfejlesztésben, a gazdasági, főként a turisztikai szektorban is tevékenykedtem tanácsadóként, illetve kutatóként. Így talán semmi különös nincs abban, hogy én a tudományos eredményeket nemcsak önmagukban, de gyakorlati hasznosíthatóságukban is nézem. Talán a falusi gyökerek miatt, vagy azért, mert egy vállalkozó családból származom, esetleg azért is, mert számomra az empíria nagyon fontos a kutatásban, én sohasem egy egyetemi elefántcsonttoronyból kifelé nézegetve végeztem a munkámat. Nagyon fontos számomra a társadalmi, de a gazdasági szféra visszajelzése, megerősítése is. Így tudom, hogy jó úton járok. A munka nem úgy fejeződik be nálam, hogy megjelenik a publikáció, hanem hogy megépül a látogatóközpont a feltárt területen, az eredményekből kiállítás lesz, vagy esetleg film, tananyag születik. Szerintem úgy jó, ha a folyamat végül elér a társadalomig. 

Mik a jövőbeli terveid?

Attila sírja, Atlantisz, Ofír megtalálása… Persze viccelek! Sok komoly feladat látszik. Néhány hónapja egy doktori program vezetését vettem át az egyetemen, ami évtizedes perspektívával bír. A szigetvári kutatási helyszínen is vannak még feladatok, kihívások. 2026-ban lesz a mohácsi csata 500. évfordulója. Az évfordulóra való tudományos felkészülés is még évekig adhat munkát, hasonlóképpen, mint 2016 előtt a szigetvári 450 éves évforduló. Ezek már önmagukban is éppen elég feladatot és kihívást jelentenek. 

Milyen tanácsokat adnál a szakma iránt érdeklődő fiataloknak?

Le kell térni a kitaposott ösvényről! Úgy is be lehet kerülni a tudománytörténetbe, hogy csak a neves elődök által otthagyott morzsákat szedjük össze, de miért ne vállaljunk nagyobb feladatot? Kockázatot kell vállalni és persze nem minden kezdeményezés lesz sikeres, de újra és újra meg kell próbálni! …és csak olyan témával szabad foglalkozni, amit az ember nagyon szeret.

Kiss Márton

Pap Norbert Academia.edu adatlapja ide, az MTMT-be feltöltött publikációs jegyzéke ide kattintva érhető el.