1444 - A várnai csata

Nem tartózik a szűkebb történethez, de a korábbi magyar és török küzdelmek

egyik jelentős összecsapása...

Várnai csata

1444. november 10-én a Fekete-tenger partján fekvő bulgáriai Várna közelében, Hunyadi János hadserege nagy vereséget szenvedett el II. Murád szultán hadától. A csatában az uralkodó, az ifjú I. Ulászló magyar és lengyel király is elesett...

Az 1443-as balkáni "hosszú hadjárat" sikerén felbuzdulva, mindenki a háború folytatására készült Magyarországon. II. Murád szulát európai hódítási körül valóságosan szorult a hurok. A pápa, IV. Jenő kezdte meg a nemzetközi keresztes hadjárat szervezését. A pápai diplomácia nem sok sikert ért el ugyan, de Burgundia hercegét, Jó Fülöpöt és Velencét megnyerték az ügynek.

Már kész volt a terv: keresztény hajóhad zárja majd el Gallipolit - az Európát és Ázsiát elválasztó tengerszorost - hogy a szultán ne hozhasson erősítést Ázsiából (a Boszporuszon, Bizánc, avagy a városállammá zsugorodott Keletrómai Birodalom még dacolt az oszmán hódítókkal). Egy valaki azonban nem akarta ezt a háborút - és az Brankovics György szerb fejedelem volt. Hiszen ő nagyon örült, hogy a szultán - éppen Hunyadi előző évi győzedelmes hadjárata miatt - elismerte a korábban már meghódított Szerbia függetlenségét. II. Murád éppen Brankovicshoz küldte titkos tárgyalásokra követeit, remélve, hogy a rác despota - ki addig hű fegyvertársa volt Hunyadi Jánosnak - majd ráveszi a magyar urakat, hogy álljanak el a háború folytatásától (a szultánnak ekkor súlyos háborút kellett viselnie Kisázsiában is), cserébe felajánlotta, hogy nem háborgatja Szerbiát és ténylegesen elismeri függetlenségét.

1444. áprilisában országgyűlés ült össze Budán s már itt nyilvánvaló volt, hogy a fiatal uralkodóban, a tizenkilenc esztendős I. Ulászló királyban és a pártján álló nemesekben mind nőt a harci vágy. A pápai követnek, Guiliano Cesarini bíborosnak megfogadták, hogy még azon évben háborút indítanak II. Murád ellen. Tamás bosnyák király is segítséget ígért - háromezer aranyforintot és katonákat. A magyar rendek pedig rendkívüli adót vetettek ki: telkenként egy forintot.

Eközben azonban Hunyadi és Brankovics is titkos paktumot kötött, melynek értelmében Hunyadi megkapja Brankovisc magyarországi uradalmait (Zsigmond király óta jelentős földesúr volt a szerb fejedelem a Magyar Királyságban is és a Sárkány-rend tagja), ha békére törekszik a szultánnal. Hunyadi kijárta, hogy a magyar rendek nevében Brankovics György tárgyalhasson a török szultánnal.

Drinápolyban júliusban alá is írták a békét: II. Murád garantálta Szerbia szabadságát, és hajlandó volt 100-ezer aranyforint hadisarcot fizetni a magyar királynak, sőt azt is megígérte, hogy 30-ezer fős török segélyhadat küld, ha Magyarországot külső támadás érné...

A Thuróczy-krónikában azt írták, hogy a békét megerősítették a király, Hunyadi és az egész nép (értsd a politikai nemzet - gens Hungaricus) nevében. Ennek ellenére a háborús készülődés nem állott le, kedvező hírek érkeztek Ázsiából, hogy a szultán teljes erejével a türkmén karamániai emírrel folytatja a hadakozást. És innen felgyorsultak az események: 1444 nyarán hír jött Velencéből. hogy az itáliai hajóhad megindult Gallipoli felé, hogy a tengerszorost elzárja. Augusztus elején I. Ulászló király Szegeden még megerősítette a török követek előtt a szultánnal kötött békét, de alighogy a török követek távoztak, megérkezett Cesarini bíboros, aki újabb esküre kérte a királyt - az előzővel szöges ellentétben - vagyis hogy az eltervezett háborút megindítja.

Az a hír terjedt el, hogy a pápai követ azt mondta volt, hogy ő, mint a Szentatya személyes megbízottja feloldhatja a királyt a töröknek tett eskü alól. Eközben az összegyűlt hadak a béke hírére - szétoszladozni, haza szállingózni kezdtek... Gyorsan kellett hát cselekedni.

1444. szeptember 22-én indult meg a had élén I. Ulászló magyar és lengyel királlyal - valójában Hunyadi János vezetésével. Ekkor Orsovánál átkeltek a Dunán, s csatlakozásra szólították fel Brankovicsot is, aki nem hogy vitézeit nem engedte Hunyadihoz, de a csatlakozni kívánó albánoknak sem adott szabad átjárást az országán. Intőjel volt ez, s az is, hogy a nagy háborús készülődés ellenére viszonylag csekély had gyűlt össze, még a román havasalföldi vajda, Vlad Tepes (a hírhedt Karóbahúzó Vlad) katonáinak csatlakozása után sem lehettek 20-ezren.

A vezérek és a katonák azonban bíztak a győzelemben, ráadásul a szultán Ázsiában hadakozik, és a szorosokat keresztény flotta őrzi - gondolták. Hunyadi is tévedett - bár azt tervezte, hogy a tengerpartra vezeti ki seregeit és onnan vonul Drinápoly ellen, ott nincsenek hegyek, gyorsabb az előrejutás., és azt hitte ott majd csatlakozik hozzá a délről behajózott európai kereszteshad, Jó Fülöp burgund herceg vezetésével. A keresztény had tehát a Duna mentén masírozott kelet felé és sorra foglalta el a kisebb bulgáriai erősségeket: Vidint, Tirnovot és Nikápolyt. Innen kiindulva értek a Fekete-tenger partján fekvő Várnához.

Mint derült égből a villámcsapás értre őket a hír, hogy a szultán kétszeres túlerőben lévő hada gyors iramban közeledik, és hamarosan egérfogóba is zárták a keresztényeket, elvágva a visszavonulás útját. A szövetséges olasz flotta még húsz hajóból sem állott, s a rossz nyelvek szerint súlyos aranyakért még át is szállították a szultán katonáit az ázsiai partokról Európába; Jó Fülöp seregének pedig híre-hamva sem volt. Gyalázatos árulás történt sokan így vélték, mások pedig a sors akaratának, Isten büntetésének látták ezt, mivel a király esküszegése miatt nem lehet áldás ilyen hadi vállalkozáson.

Az összecsapás azonban még hátra volt, s Hunyadi nem hátrált meg, győzött ő már ilyen túlerőben lévő ellenség felett (lásd, a Ialomita folyó mentén 1442 szeptemberének elején). 1444. november 10-én kezdődött el a várnai csata. A bölcs előrelátsá most sem hiányzott a "Hadak villámából", serege egyik szárnya a tengerpartri fövenyre és a mocsarakra támaszkodott - így innen nem érhette a túlerő átkarolási kísérlete (a törökök kedvelt taktikája volt ez); a másik szárnyon jól megerősített szekértábor állt tele tüzes szerszámokkal - huszita módi szerint. A derékhadban sorakoztak fel az országbárók és a király bandériuma - a nehézpáncélos lovasság, javarészt magyar és lengyel lovagok., a püspökök és apátok vitézei, a Tallóczyak és természetesen itt volt a pápai követ, Cesarini bíboros is. Áldást osztott a hadra, majd megindult a roham.

Ez olyan lendületes volt, hogy a túlerőben lévő - de gyengébb fegyverzetű - török lovasság rögtön az első összecsapásra megfutamodott. Még a török krónika is megjegyzi, hogy "tágasabb helyre vonultak és elszéledtek." Állítólag maga II. Murád is a futást fontolgatta, de vezérei visszatartották. A kezdeti sikeren fellelkesedve a király a magyar és lengyel testőreitől körül fogva csatasorát egyenesen a török táborra, a janicsárok elitjének derékhadára fordította, és azok jól felismervén I. Ulászlót irgalmatlan kemény csatába kezdtek. Körülfogták védelmezőit és kézi tusában levagdalták őket, a királyt is feldöntötték lovastól, és a földre esett Ulászlónak nyomban fejét vették.

Nem sokára póznára tűzve hurcolták körbe I. Ulászló fejét a csatatéren lelkesítve a saját és megdöbbentve az ellenséges harcosokat. A hatás nem maradt el: a keresztény had megrémült és pánikba esett. Hunyadi már a zűrzavarra tért vissza a derékhadhoz, a győzedelmes szárnyakról, s itt már megdöbbenve látta, hogy minden elveszett. A menekülők áradatát már neki sem sikerült megállítani. Erre a szárnyakon meghátrált oszmánok is visszafordultak, rendezvén soraikat újra visszatértek a csatatérre, ahol immár már menekült az egész keresztény had. Szerencséjükre leszállt az éjszakai sötétség és ez valamelyest megkönnyítette a harapófogóba zárt felbomlott sereg menekülését.

II. Murád el sem akarta hinni, hogy győzött, hiszen nem rég még ő gondolt a menekülésre. Csak másnap adta ki a parancsot vitézeinek, hogy induljanak a magyar szekértábor ellen. A törökök azonban itt semmi ellenállásra nem találtak, csak szerencsétlen nyöszörgő sebesültekre. Aki csak tehette elfutott. Sokan maradtak halva is a csatamezőn, és a török is megadta az árát a véres küzdelemnek. Állítólag a szultán azt mondta, hogy "ilyen áron nem szívesen nyerne még egy ütközetet." S ha pürrhoszi győzelemnek is gondolta II. Murád a csatáját, a keresztények részéről is igen gyászos volt a mérleg. Az elesett király mellett odaveszett számos főúr és főpap - köztük az egri püspök, Rozgonyi Simon és a pápai követ, Cesarini bíboros is.

Hunyadi János váltott lovakon nyargalt Magyarország felé, azonban a hadjáratban szövetségese, Vlad Tepes havasalföldi vajda elfogatta a magyar vezért. Azonban nem tudta eldönteni kitől féljen jobban: töröktől-e, magyartól-e? Rövid fogság után végül elengedte Hunyadit, aki azonnal Magyarországra sietett, tudván, hogy az ingatag belső béke, a király halála miatt nyomban felbomlik...

A várnai csata XIX. századi elképzelt ábrázolásán az a jelenet látható, amint I. Ulászló magyar és lengyel király a török táborra rontva a janicsárok seregébe ütközik... kétségtelen, hogy véres küzdelme, majd hősi halála az ütközet - keresztények számára - kedvezőtlen fordulatát hozta...