1456 - A nándorfehérvári diadal

1456. július 22-én zajlott a nándorfehérvári diadal, melyben Hunyadi János a „Hadak villáma” fényes győzelmet aratott II. Mohamed, a „Hódító” szultán seregén. Ennek a nagy győzelemnek köszönhetően, hosszú ideig a török szultán nem is gondolt arra, hogy a Magyar Királyság ellen vonuljon főseregével (erre majdan csak 1521-ben került sor, akkor is éppen Nándorfehérvár, vagyis Belgrád ellen…).

Európát felrázta a hír 1453-ban, hogy elesett Bizánc a török fegyverek élétől. Az ősi – nagy múltú – várost, Konstantinápolyt már régóta szorongatta az oszmán-török hatalom. Azonban csak most az egyik legtehetségesebb szultánnak, a „Hódító” jelzővel illetett, II. Mohamed szultánnak sikerült ostrommal megszereznie, a hőn áhított Kizil Elmát… Európa megrettent: a pápa felkiáltott, s mind a császár és a királyok is megrettentek és szövetkezni kezdettek… Az itáliai humanisták pedig egyenesen párhuzamot vontak az antik Róma és a középkori Bizánc elbukása között.

Senki sem hitte, hogy Konstantinápoly elfoglalása végleges lesz. A pápa, III. Calixtus keresztes hadjáratot hirdetett… persze az egész össze-európai felbuzdulásból nem sok lett. A pápa végül a spanyol Juan Carvajal bíborost és az olasz ferencest, Giovanni di Capistrano-t, azaz Kapisztrán Jánost küldte Magyarországra a keresztes hadak szervezésére és a diplomáciai munkára.

1456. márciusában már hírek szállingóztak arról, hogy II. Mohamed szultán haddal készül Magyarország ellen. A beígért külföldi segítség késett. Az ország vezetői pánikba estek. V. László király Bécsbe futott, az országbárók, Cillei és Garai kijelentették, hogy a déli határok védelme az országos főkapitány, tehát Hunyadi János kötelessége, ők csak a király zászlai alá küldik el csapataikat…

Sokan nem bánták volna Hunyadi vereségét idehaza sem, sokan azonban csatlakoztak hozzá a délvidéki területen gyülekező csapataihoz: Újlaki Miklós, Székely Tamás, Kórógyi János… a szerb despota, Brankovics György. Hunyadi sógora, Szilgyái Mihály rendezkedett be a védelemre a délvidéki védelmi lánc központjában a Száva és a Duna összefolyásánál épült Nándorfehérváron, vagyis a mai Belgrádban. Carjaval bíboros igyekezett diplomáciai szálakon segítséget szerezni, Kapisztrán János pedig az egyszerű nép közé ment és harcra szólította őket. III. Calixtus pápa is kiadta ólombulláját június 29-én, mely a keresztény világban kihirdettek, és mindenütt a magyarok segítségére szólították fel a híveket, ekkor rendelte el, hogy a veszedelem miatt minden délben harangszó hívja a híveket imára, akik könyörögjenek az Istenek a keresztények győzelméért (mire a bulla mindenütt kihirdetésre került, addigra már győztek Hunyadi fegyverei, így később ez úgy ment át a köztudatba, hogy a déli harangszó a győzelmet, a diadalt köszönti – s valójában eztán így is maradt).

II. Mohamed kiválóan felszerelt hatalmas hadserege 1456. július 4-én kezdte meg Nándorfehérvár ostromát. Hajóhada lezárta a Száva és a Duna folyókat, hogy a várat teljesen elszigetelje, s úgy gondolta legkorszerűbb tüzérségével rommá löveti az erősség falait, s egyszersmind ha kell éheztetéssel, de ha kell erővel is kikényszeríti a védők ellenállását.

Egy századévvel később, Heltai Gáspár ezt írta krónikájában a nándorfehérvári ostromról: „És mindjárt sáncokat hányatá az város környül, s azokba vonatá az nagy barom álgyúkat, és úgy kezdé az bástyákat és tornyokat törnyi éjjel-nappal, hogy az városbelieknek semmi nyugodalmok nem lehetne. (…) A császár (ti. a szultán) a várost ostromolván, az falakat álgyúkkal részint megrendíté, részint egészen le is dönté. S az sereget felosztván részekre betölteté velük az sáncot, hogy könnyű legyen az nehézgyalogoknak az falakra feljutni.”

A módszeres ostrom hamarosan meghozta az eredményt, a vár romokban hevert, s félő volt, hogy a szultán hamarosan kiadja a parancsot az általános támadásra. Hunyadi azonban előbb lépett: a katonái egy részét dereglyékre és naszádokra ültette, s a védelem rác sajkásaival neki indította a Dunát és Szávát elzáró török hajóknak. Öt órán keresztül dúlt a véres vízi csata, melyről Thúróczy János így számolt be: „Olyan nagy volt a vérontás a teméntelen öldökléstől, hogy a Duna vize véres foltokban kavargott. A viadalban mindkét részről rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok.” Ezzel felnyitották az ostromgyűrűt és a felmentőhad előtt megnyílt az út Nándorfehérvárra. Sikerült fegyveres segítséget vinni a várba. Maga Hunyadi János is bejutott az erősségbe.

Július 21-én általános támadás indult a vár ellen. A védők a romokban heverő város kövei között próbálták megállítani a rohamozó oszmánokat, de a nagy túlerő végül beszorította őket a fellegvárba. Egész nap dúlt a küzdelem, ezrével hullottak az emberek, de még éjszaka is folytatódott a harc. Nem sokára az elit katonák, a janicsárok támadtak és másztak-kapaszkodtak fel a romokon keresztül a várfalakon. A védők nyílzáporral, kövekkel, forró olaj özönével és tüzes pokollal fogadták őket. Egy elkeseredett és elszigetelt keresztény csapat gyűrűbe szorult a városban és egy elszánt támadással próbálkozott. Ennek lendülete és elszántsága olyan volt, hogy a törökök páni félelemmel rohantak előlük azt hitték, hogy a nem rég legyilkoltak lelkei és szellemei támadtak ellenük…

A falakon is tombolt a vad kézitusa; hol itt, hol ott tűntek fel a török boncsok és hadizászlók, hogy az oszmánok diadalát hirdessék, de nyomban le is hanyatlottak (gondoljunk csak a közismert Dugovics Titusz-i hőstettre…). Végül megtört a roham ereje. Ekkor Hunyadi megnyittatta a várkapukat és épkézláb embereivel kitört a várból. Kegyetlenül kaszabolták a visszahúzódó ellenséget.

Mikor július 22-én megvirradt, a védők nagy csendességre lettek figyelmesek. Az ágyúk hallgattak, a katonák sem támadtak. A védők és a keresztények hada fellelkesült – mindenütt azt hitték, íme a török visszavonul. A Nándorfehérvárral szemközti parton a keresztesek – valójában képzetlen és nagy tömegben jó formán szegényesen felfegyverzett pórhada – is fellelkesültek és Kapisztrán János – kinek minden fegyvere egy bot volt, melybe Jézus neve volt belevésve – nem tudta visszatartani őket, tömegesen keltek át a folyó másik oldalára, hogy törökökre támadjanak. Ez igen kritikus pontja volt a küzdelemnek, hiszen szinte elkerülhetetlennek tűnt, hogy a képzetlen, és hadi tapasztalatokban járatlan keresztesek tömege könnyedén a török fegyverek martalékává válhatott volna. A szegények tömegei is mind igyekeztek, hogy a várt győzelem részesei legyenek, kik hitbuzgalomból és sokan, hogy a remélt hatalmas hadi zsákmánytól el ne essenek…

Kapisztrán ekkor már nem is tehetett mást: Jézus nevével lelkesítette a támadásra induló keresztesek hadát. A kritikus helyzeten Hunyadi segített, aki jól felfigyelt a veszélyes helyzetre és a védőkkel kitörve a keresztesek támogatására sietett. A támadás olyan sikeres volt, hogy a török sáncokat áthágták és az ágyúk egy részét is kezükbe kaparintották. Megfordították a megszerzett ágyúkat és a szultán táborát kezdték lőni vele. II. Mohamed elrendelte, hogy foglalják vissza az ágyúkat bármi áron.

Válogatott török gyalogság indult rohamra, s a rohamozó között nagy vitézül maga a szultán, hogy személyesen lelkesítse katonáit. Saját ágyúiból lőttek rá, és azokról a sáncokról harcoltak vele, amelyet maga ásattatott az ágyúi védelmére. A iszonyatos harcban Hunyadi jól látta, hogy sokáig nem tarthatja magát a túlerővel szemben s elrendelte a várba való visszavonulást. Mindenekelőtt azonban villámgyorsan a hátra hagyott török ágyúk gyújtólyukait beszögeztette, hogy azok már használhatatlanná váljanak.

Ez a véres és hiábavaló küzdelem már a töröknek is sok volt: a szultán a combján sebesült meg (s ájultan menekítették ki a küzdelemből), elesett a ruméliai beglerbég, a janicsárok főparancsnoka, számos pasa és számtalan aga, mellettük sok török vitéz nyerte el a mártíromság koszorúját – s lett gházivá. A források becslése szerint a török had óriási veszteséget szenvedett: közel 24-ezer ostromló katona feküdt halva a vár alatt. Július 23-ára virradóra a török hadsereg szinte teljeséggel eltakarodott Nándorfehérvár alól. Hátra hagyta sok felszerelését, fegyvereit, sátrait.

A krónikás azt írta: „Sok trombita, sok dob hangja mellett vidáman érkezett, s csúnyán futott meg az éjszaka csöndjében. (…) Magyarország hasonló győzelmet még sohasem aratott ellenségein, s ilyen nyereséget még nem szerzett” – s utalva arra, hogy Hunyadi nem engedte meg a felzendült kereszteseknek a visszavonuló török üldözését, így folytatta: „Ha azonban ennek a fegyvertelen és tapasztalatlan népnek megengednék, hogy üldözze a törököket, ebből az országnak olyan nagy szégyene és kára keletkezne, aminőben még soha sem volt része.” Szilágyi Mihály szavai voltak ezek, melyeket – állítólag – Kapisztrán János kérésére felelt. A török szultán személyesen haderejét vezetve eztán 65 évig nem támadt Magyarország ellen.

A halálnak ez a tombolása mintha még nem lett volna elég: csata után a nándorfehérvári táborban felütötte fejét a dögvész, a retteget pestis s nem kímélte azokat sem, akik a gyilkos küzdelemből élve kerültek ki. Hunyadi Jánost is ledöntötte a lábáról, és 1456. augusztus 11-én ragadta el e világból.

„…boldogult Mohamed szultán gházi egy ízben arra gondolván, hogy Belgrádot elfoglalja, az igazhívő sereggel és ágyúkkal ellene ment, körülzárta és erősen hozzálátott a vár vívásához. Azonban amikor a falát ágyúkkal több helyen rombolván sikeresen fáradozott bevételén, az átkozott és tévhitben élő magyar király (Hunyadi Jánost tévesen mondja a török krónikás magyar királynak) a Tuna és a Száva vízében lévő hajóit jól megrakta ördöngös feslett erkölcsűek csoportjával, maga pedig páncélba burkolózván, a szárazon jött a várba pokolra való hitetlenek óriási seregével, magával hozván számtalan ágyút és hadi eszközt… Mihelyt a negyedik pokol lakóinak sokasága miatt a győzelem mennyasszonyának arca láthatóvá lőn az elhalasztás tükrében: az igazhívők szultánja emez erős vár hadjáratának gyeplőjét a visszatérő út felé fordította a hit hadseregével.”

Dzselálzáde Musztafa: Az országok osztályai és az utak felsorolása. In: Török történetírók II. ford. Thúry József. Bp. 1896. 127.

Tokapi Szeráj Múzeum. leltári szám: Hazine 1523, oldaljelzet 163, méret: 36,5x25 cm