1456 - Nándorfehérvárról

Magyarország ezer éve áll Kelet és Nyugat között. Ilyetén nem mellékes az a történelmi tény sem, hogy az Oszmán Birodalom születésének 700. évfordulóját 1999-ben ünnepelték Törökországban.

Történelmünk egyik meghatározó és nagyon jelentős szegmense az oszmánokkal való érintkezés. A törökökkel szembeni magyar küzdelmek már a XIV. század második felében megkezdődtek és a XV. század folyamán már élet-halál harccá váltak, noha a magyar állam ekkor még meg tudta védeni határait.

Nagy Lajos király már az 1360-as évek derekán megütközik a balkáni hadjárataiban a törökkel. A lovagkirály ekkor még győzedelmesen harcolt ellenük, és a középkori hős eszményképét kívánja beteljesíteni: athleta Christi. Aztán az oszmán hatalom viharos előretörése már valóságos fenyegetést jelentett: az ország déli határai mentén állandósultak a törökök beütései. De nem csak csetepatékról volt szó. Hogy mennyire nem volt elhanyagolható, arra kiválóan rávilágít a Zsigmond király által vezetett nemzetközi keresztes had nikápolyi veresége (1396). Az elkövetkező évtizedekben fokozódott az oszmánok expanziója. Minden iskolát járt ember ismeri Hunyadi János küzdelmeit: a széles keresztény világban a déli harangszó ma is emlékeztet az 1456. évi nándorfehérvári diadalra.

A valóságos fordulópont e küzdelmekben 1526. augusztus 29-én, a mohácsi mezőn állott be.
Kétségtelen, hogy a szerbek 1389-ben elszenvedett rigómezei katasztrofális veresége után, az oszmánok expanziója immár Magyarország számára is több lett egyszerű külpolitikai kérdésnél. Zsigmond király próbálkozásai, majd Hunyadi János katonai akciói végül is csak átmeneti sikert és megkönnyebbülést jelenetetek Magyarország számára. A kortársak már ekkor a kereszténység védőbástyájának, vagy védfalának (propugnaculum Christianitatis, Christianitatis antemurale etc.) nevezték Magyarországot. A pápa már 1410-ben ilyen értelemben írt levelet Zsigmond királynak, mikor az országát a „keresztény hit pajzsának és bevehetetlen védfalának” nevezte.

Hunyadi sikerei feltüzelték Rómában a pápai udvart, ahol nemzetközi keresztes had összekovácsolásán fáradoztak, de éppen így fellobbantotta az elnyomott balkáni népek szabadság törekvéseit az albán hegyvidéktől Bolgárországig. Nem véletlenül lesz Hunyadi a bolgárok Jankulája, s megannyi hősi ének szereplője a „szöghajú magyarok”-kal. Egy pillanatra felcsillan a reménysugár, de hamarosan ki is alszik. A nándorfehérvári diadal ugyan súlyos vereséget jelentett a töröknek, de nem olyat, amelyet az Oszmán Birodalom ne tudott volna kiheverni. Ettől fogva Mohácsig változatlan helyzet jellemzi a török-magyar viszonyt: fennállt egy fajta status quo.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

VI. Ince pápa így írt Lajos királyról egy neki címzett levelében:

„....pugil Christi, athleta Domini, miles fidei Christiane...”

In: Vetera monumenta historica Hungariam sacra illustrantia. Roma. 1860. II. 186 (1356)

„1389-től fogva viszont Zsigmond Magyarországának védekeznie kellett, ha független országként létezni akart. Vagyis: a török előrenyomulás ettől kezdve Magyarország számára külpolitikai kérdésből prímér katonai, önvédelmi problémává, hovatovább minden külpolitikai döntést befolyásoló — meghatározó létkérdéssé változott. (...) Zsigmond gyorsan – úgy tűnik, legott 1389-ben – felismerte: a határokon belüli védekezés nem lehet célravezető, hiszen a török portyák, a védelem erőinek alkalmankénti sikerei ellenére is demoralizálják az ország lakosságát és aláássák a honvédelem anyagi alapjait (mint ahogyan ez is volt a céljuk). Jól látta meg kell kísérelni a török visszaszorítását, az országot délről és keletről szorító török vazallusgyűrű szétpattintását és a magyar befolyási övezet legalábbis részleges visszaállítását – megerősítését – s ez csakis az ország határokon kívülre vezetett hadjáratokkal érheti el.”

SZAKÁLY Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526).

In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. Évfordulója alkalmából. Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Bp. 1986. 19.

"…Regia serenitatem potissime, tanquam scutum atque murus inexpugnabilis nostreque et Christiane fidei fortitudinis brachium…"

In: Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia. II. Roma. 1860. 187.

Elena OGNYANOVA: Az évszázados bolgár-magyar kapcsolatok nyomai a bolgár népdalokban. In: Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből. A bolgár állam megalakulásának 1300. Évfordulójára. Szerk: Csavdar Dobrev, Juhász Péter és Petăr Mijatev. Bp. 1981. 187-210.

„Belgrád várának, Magyarország erős bástyájának és szilárd védfalának meghódítása igen nehéz volt és elfoglalása az összes égtájak fejedelmeinek erejét felülmúlta; mert szilárdságára nézve az éghez hasonló volt s hadi szerei számtalanok valának, mint a csillagok. A Duna és a Száva összefolyásánál feküdvén, úgy szárazföldi, mind vízi járművekkel minden oldalról lehetett eleséget szállítani e vasalapra épült erősségbe; azonkívül az Ahrimán gonoszságú piszkos ellenségből 3-6000 hitetlen tartózkodott az erős várban, akik szüntelen azon munkálkodtak, hogy az iszlám országainak kárt és bajt okozzanak. Kapuit elzárták, bástyáit és falait magasra építették, mély árkába vizet bocsátottak s az átjáró helyeket védő és támadó szerekkel ellátták, azután a várból, mint leshelyből kinyújtogatták bitorló kezeiket és a lázadás tüzét folyamatosan szították. Minthogy pedig Mohamed khán őfelségének foglalkozása éjjel-nappali gondja az volt, hogy a vallás ellenségeinek hatalmát megrövidítse, csúf tervét semmivé tegye, az iszlám országát védelmezze az istentől reá bízott alattvalók nyugalmát biztosítsa: e híres várnak ostromlása is fel volt írva világos elméjének lapjára, csodadolgokat rajzoló gondolat tollával.”

Szeád-Eddin: A történetek krónikája. In: Török történetírók I. ford. Thúry József. Bp. 1896. 153-154.