1521. augusztus 29: Nándorfehérvár eleste

„Annak a hegy nagyságú várnak a tetején a rossz szándékú ellenségnek egy nagy csapata volt. Mindannyian felövezve a csatára…”

Nándorfehérvár a töröké!

1521. augusztus 29-én a szultáni ostromhad hosszú és véres küzdelemben erőt vett a legendás hírű Nándorfehérvár védőin is elfoglalta Magyarország déli kapuját, ezzel óriási átjárható rést nyitott a déli végvári vonalon, amely hamarosan egy csapásra összeomlott, s nyitva állt az út az királyság belseje felé…

Szulejmán Nándorfehérvár felé tart

(korabeli török miniatúra)

Amikor I. Szulejmán 1520-ban trónra lépett, olyan hatalmas anyagi erőforrások, erős hadsereg felett rendelkező birodalmat örökölt meg elődeitől, amelyhez ifjúi "mérhetetlen becsvágya" és tehetsége társulva, képesnek hitte magát, hogy a világhódító ábrándokat valóra váltsa. Mindez sikerrel kecsegtetett, hiszen nem csupán a hagyományosan ellenfélnek számító Magyar Királyság ereje foszlott szét ez idő tájt, de a nyugati kereszténység (respublica Christiana) egysége is. A szultán és tanácsadói, valamint vezérei mind-mind kétség nélkül bíztak abban, hogy sikerül elérniük kitűzött céljaikat, s nem csupán Magyarország, de a Habsburgok birodalma is a prédájuk lesz. Szulejmán szultán azzal, hogy 1521-ben elfoglalta az ország déli kapujának számító legendás hírnévnek örvendő Nándorfehérvárt (Belgrádot), valóságos rést nyitott a déli határok mentén végig húzódó védelmi láncban.

Az erődítmény védői keményen kitartottak s méltán hírnevet szereztek maguknak – akárcsak nagy elődeik 1456-ban –, igaz ekkor a hősies harcban a magyar és szerb védősereg maradt alul, amelyet a források itt csakis az árulásnak tulajdonítanak:

„Az szegény magyarok, akik a várba vótak, mind a vicebánnal egyetömbe látván az Morgay kiszökését és az álgyúk visszahozását, és a vízvár felől való szándékot es, mindnyájan eliednek, mert tudták, hogy az áruló mindent megmondott vóna, valamint a várba vónának, és lehetetlen vóna immár, hogy ő magukat megoltalmazhatnáják, mondják, hogy Oláh Balás azt mondta vóna: Atyémfiai, vitézek, immár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló, látjátok, elárula bennönk, de azért, atyémfiai, legyünk embörök, tisztösségönkkel öttük eddig a kinyeret, tisztösségönkre haljunk meg es, a mi hitönk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszönk, sok pogánnak kell elesni. Császár a várat újonnan mindönfelöl kezdi, legfeljebb kedig a vízvár felől, ahonnét legerőtlenb vót, és csakhamar onnét a falát mind földig lerontatja (mint kinek vékony fala volt), és mindjárást hadat ostromhoz bocsátja; a szegény magyarok, amint elvégezték vót, hogy halálokkal adják meg a várat, nagy embörséggel megtartják aznap es a várat mind annyi nép ellen es és olyan erős ostrom ellen, mely ostromon sok töröknek lött halála, őközőlök es nem kevés hal meg, és sok esik sébbe bennök; ami keves porok vót es, többire mind elfogy, csak egy igön kevés marad benne. (…) De mindazáltal nem gondolván sem keves vótokkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó köresztyének, kik az ő hitök mellett és tisztösségök mellett a halált eltekélették vót, az ostrom ellen erősen tartották magokat, mind a két félnek nem kevés halálával; de miért hogy az török ereje nagy vót, ki mind újulton-újult, a magyar kedig mind fotton-fogyott, porok es, ami keves vót, az es teljességgel elfogyatkozott vót, a törést, aki az vízvár felöl vót, kit mindaddig még porokba tartott, erősen tartottak vót, nem tehetnek egyebet az nagy erő ellen, hátra kelletik lépniük, ami kevesen megmaradtak vót a törésen, azok es többire megsebösedvén, mely törésön a törökök egynehányszor béötöttek, de az magyarok őket sokszor onnét kivágták, végezetre oztán az törököknek sokasága miá, az ő fogyatkozások miá, és az Oláh Balás megsebösülyése miá, ki nyíllövés miatt megsebösült vót, a vár piacárul el kelletik állaniok, kin sok ideig víttak vót; hol ők nyomták el a törököket, hol a török őket, és csak a két toronyba állnak bé a török előtt, az Nebojszába és a Kapunál való toronyba, és amely rendházak a két torony között vótak, és onnét immár sem álgyú-, sem puskalövéssel, sem kézivlövéssel oltalmazhatták magókat, kiknek sem porok, sem nyiljok nem vót, mindönből kifottak vót, hanem csak hagyigálással, kövel, fával és az apró kősóval (akit kamarasónak szoktak hívnia), azzal oltalmazták magokat. És afféle hagyigálásokkal a két toronybul és a palotábul es nemcsak megoltalmazták magokat, de még a törököt es a piacrul kiverték vót, kik, az éj es elérközvén, az hagyigálást es nem állhatván, az ostromrul elállnak, és táborokba mennek, kin a császár igön elcsudálkozik, hogy olyan igön elromlott várat oly kevés megfáradt néptől olyan erős ostrommal meg nem vehetött vóna. (…)”

A túlerő azonban végül erőt vett a védőkön, melyről azonban a krónikás azt is megjegyzi, hogy az ország vezetőinek nemtörődömsége és gonoszsága okozta a bukást. Érdemes ezt felidéznünk, mert a korabeli – és a későbbi – hazai forrásokban is mindenütt felfedezhető az a vélemény, hogy a török veszedelem, mint büntetés jelent meg.

„A jó végháznak elyen szörtelenség miá és hozjálátatlanság miá, és a köztök való gyűlösségéből az magyari uraknak gonosz tanácskozásábul történt vót veszedelme; mert ha az urak jók vótak vóna, kiknek az ország oltalmára és szökségére kellött vóna gondot viselni, látván az királynak iffiú voltát és az ország gondjaviselésének tudatlan vótát, nem kellött vóna olyan veszedelömbe egymás bosszúját és gyűlölségét őzni, és az közönségös jót és hazájoknak oltalmát hátrahadni, kiknek sem Istenek, sem hitök, sem hazájokhoz való szerelmek, sem tisztösségek, sem urokhoz való hívségek eszekbe nem jutott, hanem csak hogy egymáson bosszút állhassanak, és egymás uraságát kaphassák, és némely közölök fejedelemséget vehessen magának, nem szánták sem hazájok, sem kedig ennyi szántalan keresztyénnek, ki Fejírvár veszedelme után tertént vót, vére ontását és veszedelmét.”

Szulejmán 1521-es hadjárata

(korabeli török miniatúra)

A török szultán stratégiai foglalásának teljesen tudatába volt, s arra készült, hogy ennek a hadjáratnak folytatásaként erőt vesz a magyar király hadain. Azt vallotta, ha a Magyar Királyságot hatalmába keríti – amellyel már a mohácsi vészt megelőző időszakban is közel másfélszáz esztendeje háborúzott váltakozó sikerrel –, akkor már ura lehet az egész keresztény világnak.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből. Bp. 2001 178., 394-395.
Zay Ferenc: Az Landorfejírvár elvesztésének oka e vót, és így esött. Lásd. www.mek.hu
Uő. uo.

Ferdi: Törvényhozó Szulejmán szultán története. ford, Thúry József. In: Török történetírók II. 51.

A kép azt ábrázolja, amint a nándorfehérvári vár egy sarkalatos pontja a Nebojsze torony a levegőbe repült, ez valóságosan az ostrom forduló pontjának tekinthető, ez már a vég kezdete. A török krónikás mindezt így látta:

„Ama feslett erkölcsű hitetlen dögök, akik az említett külvárosban megmenekültek a kardok élétől, az erősségéről az egész világon híressé vált Nebojsze toronyba futottak és menedékhelyül választották maguknak. A Nebojsze nevű torony olyan erős és szilárd volt, hogy az ágyúgolyók ütéseitől egyáltalán nem kellett félteni. Azután – mivel parancsot adott (a szultán), hogy aknát ássanak a Nebojsze torony alá – a föld alatt árkot és aknát kezdtek ásni a nevezett torony alá négy oldalon és megtöltötték lőporral. (…) a Nebojsze torony felrobbant és súlyos kövei az égboltozatig repültek. A Nebojsze torony belsejébe zárkózott feslett erkölcsű gyaurok legnagyobb része megégett, némelyek a toronynak levegőbe repülő köveivel együtt a magas égbe repültek, mások pedig a Száva vizébe fulladtak, mint fáraó népe.”

Kjátib Mohammed záim: Történetek gyűjteménye. ford. Thúry József. In: Török történetírók II. 372.
Topkapu Szeráj Múzeum. leltári sz. Házine 1517. … méret: 23x15cm