1529 - Naszádosok, sajkások

Naszádosok – sajkások

 

A komáromi vár őrségének legnépesebb, egyben legjellegzetesebb alakulatát a török háborúk idején a naszádosok vagy vízi hajdúk képezték. A XVII. század eleje óta sajkásoknak nevezték őket. Rettenthetetlen, vitéz katonák voltak, akik szárazon és vízen bátran harcoltak. Hajójuk, a naszád 1456-ban jelent meg első ízben a magyarországi vizeken. Rendkívüli mozgékonysága és egyéb előnyös tulajdonságai miatt annyira megkedvelték, hogy az egész magyar dunai hadiflottát rövid idő alatt kizárólag naszádokból állították össze.

 

A naszád 23-24 m hosszú, 4,5 m széles, 1,1 m merülésű, hegyes orrú, lapos fenekű hadihajó volt. Kedvező szél esetén a hajó közepén álló árbocra szerelt vitorla, szélcsendben a két oldalán elhelyezett 10-10 evezős hajtotta 20 evezővel. A hajó tatjára épített kabin volt a parancsnok és a kormányos tartózkodási helye. A kormányos innen irányította a naszádot – a parancsnok utasításai szerint. Felszerelték kis méretű, forgatható ágyúkkal is (forgó siskák), melyeket az orr-részen helyeztek el. Hogy a puskaport megvédjék a nedvességtől, az ágyúkat és a lőszert a naszád orrára épített bódé takarta. A naszádot kővel megtöltött vesszőkosárral horgonyozták le.

 

Naszád XVI. századi ábrázoláson

 

Az árboc csúcsára vesszőből font árbockosarat szereltek – kötéllétrán lehetett feljutni rá. Itt volt  a figyelő őrhelye, aki állandóan szemmel tartotta a közeli és távoli vidéket, s ha gyanús jelenséget észlelt, azonnal jelentette.

 

A naszádok árbocának csúcsán lengett a fecskefarok alakú, általában piros vagy piros-fehér színű lobogó. A XVII. században már feltűntek a piros-fehér-zöld színű zászlók is. A legrégebbi, ismert magyar dunai hadi lobogó a XVII. században már feltűntek a piros-fehér-zöld színű zászlók is. A legrégebbi, ismert magyar dunai hadi lobogó a XVII. század közepén komáromi naszád árbocán lengett. Piros selyemből fecskefarok alakúra készítették. Szélessége 60 cm, hosszúsága 265 cm. Az egyik oldalán zöld hármashalmon arany babérkoszorúval övezett magyar királyi korona, fölötte kettős kereszt látható, a korona mindkét oldalán rövid, görbe kardokat tartó arany hímzésű kezekkel. Felirata: ET PRO (és érte). A lobogó másik oldalát arany babérkoszorúval övezett zöld hármashalmon három arany liliom díszítette, arany méhekkel. Felirata: ET APIBUS (és a méhektől).

 

Egy korabeli szemtanú, az 1584-ben Isztambulba követségbe küldött Heinrich Lichtenstein az alábbiakat jegyezte fel naplójába a hajóról:
„Minden naszád elején két kicsi tarackocska van, amit ide-oda lehet forgatni… A magyar naszádok lövése és rendje kifogástalan volt. Egyszerre lőttek úgy, hogy a füst egyenesen falnak látszott… A török… naszádok teljesen ugyanolyanok, mint a magyarok… csakhogy az ő hajójukon nem kettő, hanem csak egy ágyúcska van.”

 

A naszádokat az 1529 utáni években az ausztriai Gmundenben olasz és német hajóépítő mesterek építették. A kész hajókat a Traun és a Duna vizén Bécsbe irányították, majd az itteni teljes felszerelésük után végleges állomáshelyeikre úsztatták.

 

Érdekességként megemlítjük, hogy egyetlen évben, 1661-ben 100 egész és 50 fél naszád, valamint 25000 evező került ki Gmunden hajóépítő műhelyeiből. A fél naszád a naszádhoz hasonló, csak feleakkora nagyságú hadihajó volt. Az egész naszád ára 41 forint 25 krajcár, a fél naszádé 30 forint 40 krajcár volt a szállítási költséggel együtt.

 

A XVI. század közepén Gmunden mellett már Komáromban, Győrött és egyéb helyeken is készítettek naszádokat. A legtöbb magyar hadihajót a török háborúk végéig Komárom híres hajóács kompániái gyártották.

 

A naszádok kitűnő építésű hajók voltak, félelmetes harci eszközzé pedig a rajtuk szolgáló legénység: a híres naszádosok révén lettek. Addig, amíg a Nándorfehérvár körüli végeken folytak a harcok, a naszádosok között sok volt a rác akik azonban 1529-ben, Szulejmán hadjárata alkalmával a törökök oldalára álltak.

 

 

A déli végvárak elvesztése után az új védelmi rendszer kiépítésén kívül gondoskodni kellett a megmaradt hadiflotta sorsáról is. I. Ferdinánd ekkor jelölte ki Komáromot a naszádosok központi állomáshelyéül, és az is maradt egészen addig, míg a törökök el nem hagyták Magyarország területét.

 

Hadihajók kikötőjének keresve sem találhattak volna Komáromnál alkalmasabb helyet. A naszádokat közvetlenül a vár bástyái tövében, a vártetőn elhelyezett ágyúk biztonságos védelmében kötötték ki. A Dunán csak kevés naszád állomásozott, a flotta zömét a Vág-Dunán helyezték el. Johann Ledentu metszeteibe pontosan berajzolta a vág-dunai naszádoskikötőt. Rajzából megállapíthatjuk, hogy a folyó partját a vár egész hosszában, a mederbe szorosan egymás mellé vert cölöpökkel úgy erősítették meg, hogy az alacsony és magas vízállás esetén egyaránt alkalmas legyen hajók kikötésére. Egyébként a szájhagyomány szerint is a Vág-Dunán volt a naszádok fő kikötője. Idáig úsztatták le a Felvidék hatalmas szálfáit hozó tutajokat is, és ezen a partszakaszon működtek a híres komáromi hajóácsok (superok) faragótelepei. Itt készültek az új naszádok és itt javították a megrongálódott hajókat.

 

Egyes források szerint a naszádok kikötőjét Komáromban is körülvették a folyómederbe egymástól 5-5 lábnyira bevert cölöpkerítéssel. Ez a kerítés védelmet nyújtott egy meglepetésszerű támadás esetén is, és a téli jégzajlás ellen egyaránt. Nagy hidegben ha a folyók befagytak, a naszádokat a partra vontatták.
Azok a magyar naszádosok, akik a király mellett maradtak, 1529-ben telepedtek meg Komáromban. Sokan lettek közülük komáromi polgárok, később pedig sok komáromi polgár lépett a naszádosok sorába.

 

1529 után a komáromi naszádosok között már csak elvétve akadt más nemzetiségű, többségükben magyarok voltak. A várbeli rendtartás értelmében ezért a városban helyezték el őket. A várba csak külön engedéllyel és fegyvertelenül léphettek be. Számuk 1630-ig 600-900 között ingadozott, attól kezdve fokozatosan csökkent 200-300 főre.

 

A XVIII. század elején még mindig 6 sajkás- (a naszádos új elnevezése) század állomásozott Komáromban, ugyanekkor Győrött és Esztergomban 2-2 század. Komáromot 1751-ben hagyták el végleg.

 

A komáromi naszádosok főparancsnoka a naszádos fővajda vagy naszádos kapitány volt, aki egyedül a vár főkapitányának volt alárendelve, egyébként teljesen függetlenül irányította beosztottait.

 

Közvetlen alárendeltjei a naszádos vajdák voltak. Erre a tisztségre csak tanult hajósokat és jól képzett, harcedzett katonákat neveztek ki. Beiktatásuk ünnepélyes keretek között folyt le, ilyenkor minden vajda zászlót kapott. Ez a lobogó személyes tulajdonukká vált, s ha meghaltak – velük temették el.

 

A naszádos vajdáknak nagy volt a tekintélyük, valamennyien magyar nemesek voltak.
Komáromban általában mindig több volt a vajda, mint ahány naszád állomásozott a vár mellett, tehát nem minden vajdának jutott hajó. Ebből a helyzetből adódóan nevezték el a naszádok parancsnokait vízi vajdáknak, a hajóval nem rendelkezőket pedig szárazvajdáknak.

 

A XVI. század közepéig 100 naszádos tartozott egy vajda parancsnoksága alá; ettől kezdve már minden naszád, illetve naszádnyi egység élén vajda állott.

 

Egy-egy naszád legénységét vajdaságaljnak vagy kompániának nevezték. Parancsnok: a naszádos vajda (vízi vajda). Beosztottai: 1 tizedes hajómester, 1 tizedes kormányos, 1 tizedes tüzér, 28 naszádos és 1 apród (a vajda gyereke).

 

 

Ha egy-egy vízi vajda helye megüresedett, akkor a szárazvajdák közül neveztek ki egyet a naszád élére. A hajó nélküli naszádosok a szárazvajdák parancsnoksága alatt gyalogosként harcoltak. Elég sokan voltak. 1553-ban például 83 hajó nélküli naszádos szolgált Komáromban. 1554-ben 24 szárazvajdát és tizedest rendeltek innét Tatára a gyaloghajdúk közé. 1588-ban 72 volt a komáromi szárazvajdák száma. Közéjük tartozott az iskolamester, a káplán, a seregdeák, a betegeket gyógyító borbély (seborvos), 3 vásárbíró és az ingyenmunka behajtója. A szárazvajdák között 24-nek lova is volt. Szablyán kívül valamennyien hosszú puskát viseltek. Az utolsó feljegyzés a szárazvajdákról 1645-ből származik.

 

A vajdákat a rangsorban a tizedesek követték. Erre a tisztségre csak olyan naszádosokat léptettek elő, akik hosszú időn át, a szolgálatban is, a harc mezején is kiállották a próbát. Aki ezt a rendokozatot elérte, az már tekintélyes embernek számított, s rendszerint a nemességet is elnyerte.

 

Rendfokozat nélküli naszádosnak sem vettek fel akárkit. Alaposan megnézték, hogy kit fogadnak be ezen számos kiváltságot élvező katonák sorába.

 

A kiváltságaikat tartalmazó okiratot II. Lajos királytól kapták a Nándorfehérvár körüli harcokban tanúsított hősies helytállásukért.

 

A királyi oklevél az alábbiakat tartalmazta:
A naszádosok felvetethették magukat lakóhelyük polgárai és az ott működő céhek tagjai közé. Ha kereskedtek, a földesúrnak „csak az egyszerű és a rendes adót kötelesek megfizetni”, ezen kívül mentességet élveztek más szolgálatok és adózás alól is. A csatában elesett naszádos ingóságait a társai öröklik.

 

A király szolgálatában álló naszádosokat bíróság előtt, alperesi és felperesi minőségben egyaránt, a nemesekkel azonos jogok illették meg. Naszádost letartóztatni vagy elzárni csak bűncselekményben való tettenérés esetén volt szabad.

 

A művelt föld után kötelesek voltak megadni a földesurat megillető bor- és gabonakilencedet, robotba viszont nem kellett menniük.

 

A naszádosoknak rendes zsold járt a királytól, valamint naszád és ennek javításához szurok és ólom.

A naszádosok mentesek voltak a vám fizetése alól.

 

Gondatlanságból elhagyott hajóban esett kárért a vajdát terhelte a felelősség.

 

A naszádosok kötelesek voltak hajóikkal kísérni a királyi élemiszer-szállítmányokat.

 

Naszádos másik naszádos ellen csak a kapitányhoz mehetett panaszra. A kapitány döntése ellen a főkapitányhoz, onnét pedig a királyhoz nyújthatott be fellebbezést, Bíráskodás esetén a kapitány nevezte ki a bírákat és az esküdteket.

 

Az a gonosztevő, akinek sikerült királyi hajóra menekülnie, menedékjogot élvezett. Szárazföldi bíró nem ítélkezhetett felette. Elfogása, elvezettetése és elítélése a naszádos kapitány vagy vajdák jogkörébe tartozott.

 

Vajdának tisztéből való leváltására a naszádos kapitány volt illetékes, de csak bírói ítélet alapján. Hajózás vagy hadrakelés idején a naszádos kapitány intézkedett a vajdák ügyes-bajos dolgaiban. A győzelemmel végződő csaták zsákmánya közös volt, ezt igazságosan és egyenlően kellett elosztani. Nagyobb zsákmányokból a király is, a kapitány is részesült. Tolvajt, zsiványt és más gonosztevőt hivatalvesztés terhe mellett tilos volt felvenni a naszádosok közé. Nagy összegű büntetéssel sújtották azt, aki naszádosnak adta ki magát, vagy azt állította más személyről, hogy naszádos. A büntetés ilyen esetben a kapitányt vagy a perbeli ellenfelet illette.

 

Az oklevélben foglaltakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a naszádosok a nemesekéhez hasonló kiváltságokat élveztek.

 

A komáromi naszádosok 1554-ben I. Ferdinándtól is kaptak kiváltságlevelet, amely hasonló jogokat biztosított számukra, mint II. Lajos király oklevele.

 

Balassi Bálint „kemény harcok helyének”, vitézek „tanuló oskolájának” nevezte a végvárakat. Kemény iskola volt a végvári élet, ahol „az jó hírért, névért s az szép tisztességért” mindenüket feláldozó ifjakat  emberségre és vitézségre tanították.

 

Katonai nevelésüket általában már gyermekkorukban elkezdték. Nemesek és tisztek fiai olykor már 9-10 éves korukban elszegődtek tisztek mellé fegyverhordó apródnak (vajda gyerekének). Állandóan parancsnokuk mellett voltak, mindent láttak és sokat tanultak. Alantas munkát nem végeztek. A felnőtt korban levő, fegyverviselésre alkalmas újoncot inasnak nevezték. Ezeknek az ifjaknak meg kellett tanulniuk a naszádosok életét szabályozó regulákat, meg kellett ismerniük a naszádot és a fegyvereket, el kellett sajátítaniuk a hajózás és a hadakozás különféle tudnivalóit. Amikor mindezeket megtanulták, akkor legénnyé nyilvánították őket. Az idősebb nőtlen katonákat rideglegénynek nevezték.

 

A naszádosok kezdetben ősi magyar szokás szerint egy esztendőre szegődtek el. Az éves fizetésért szolgáló katonákat jargalóvitéznek nevezték. Járandóságuk kisebb részét készpénzben, a többit – élelmiszereket, bort, sőt ruhát – természetben kapták. Háború esetén külön hadakozópénz illette meg őket. A XVI. század második felében megszüntették a jargaló intézményét, ettől kezdve havi zsold lett a járandóságuk.

 

A jargalópénzt évente, a zsoldot havonként kellett volna fizetni, a naszádosok azonban egyiket sem kapták meg idejében. A kiváltságlevelek és a hatalmas összeget kitevő zsoldhátralékok között szoros összefüggés volt.

 

Amikor már nagyon sok volt a kifizetetlen járandóság, és veszélyes méreteket öltött a katonák elégedetlensége, akkor sietve kifizették a hátralék egy részét. De még ilyen esetben is különbséget tettek a német és a magyar katonák között.

 

1552. július 13-án Thelekessy Imre naszádos kapitány személyesen átadott levélben tett panaszt a nádornak azért, mert a komáromi német katonák az elmaradt fizetésükből kilenchavit, a magyar naszádosok pedig csak hathavit kaptak kézhez. A naszádosok ezért fellázadtak.

 

Járandóságukat azonban továbbra is nagy késedelemmel és egyre ritkábban folyósították. Amiatt hihetetlen nyomorban éltek. Úgy érezték, hogy nem bírják tovább a nélkülözést, ezért 1554-ben újból fellázadtak. Zay Ferenc naszádos kapitány helyettesének, Csaby Fülöpnek házához vonultak, erőszakkal benyomultak, kihozták a naszádos seregzászlót és seregdobot, majd a zászlót kibontva nagy kiáltozással fegyveresen Bécs felé eveztek. Komáromból gyorsfutár száguldott Bécsbe, hogy valami módon csendesítsék le a 18 naszádon haladó 600 feldühödött naszádost. Odafent nagyon megijedhettek, mert sürgősen intézkedtek. Megfelelő összegű pénz küldésével sikerült jobb belátásra és visszatérésre bírni a naszádoshadat.

 

1555-ben csaknem megismétlődőtt az előző évi zendülés. Parancsnokuk Csabay Fülöp azonban elvállalta, hogy kihallgatást kér a királytól és személyesen adja elő sérelmeiket. A fogadáson oly meggyőzően ecsetelte a naszádosok nagy nyomorúságát, hogy a király megértéssel fogadta kérelmét. A lázadást így sikerült lecsillapítani.

 

Olyan esetekről is tudunk, midőn az állandó pénzhiánnyal küzdő királyok kiváltságok adományozásával igyekeztek szolgálatukban megtartani az elkeseredett naszádosokat.
Az akkori állapotokra élénk fényt vet Thurzó Elek királyi helytartó 1537. május 4-én keltezett, a királyhoz írt levele:
„… a naszádosok … olyan ínséges állapotba jutottak, hogy nem annyira ellenségeink biztatása és csábításai következtében, mint inkább legvégső szükség által kényszerítve, azok, kik elébbre valók közülük, távozni szándékoznak. Sőt egyik-másik már el is ment… Különben csak nagyon kevesen, mintegy százan vannak még, hajóik pedig nincsenek. Valami három naszádot helyreállítottak ugyan, nagy nehezen, de azok is már oly avittak, hogy alig fognak egy hónapnál tovább szolgálatot tehetni. Bizonyára sokkal járulna az ezen országrész fenntartásához, és híveinek a védelméhez, ha a Duna felséged hatalmában maradhatna! Ellenkező esetben sem Komáromot, sem Esztergomot nem lehet majd élelmezni. Méltóztassék tehát felségednek gondoskodni arról, hogy a jelen körülmények között oly annyira szükséges naszádosok ne nélkülözzék tovább a hajókat és zsoldjukat.”

 

A király természetesen nem tudott fizetni. Szorult helyzetében a komáromi várbirtok három faluját, Neszmélyt, Almást, és Füzitőt 6293 forint értékben lekötötte a naszádos vajdáknak. A falvakon Erdőhegyi naszádos kapitány, Fogas Ambrus, Porkoláb, Nagy, Othacz, Was, Thoth, Horváth, Nyalábos, Balogh, Darvasi, Vayda György, Vayda Farkas, Istenatta, Bornemissza és Beythe vajdák osztoztak. Így jutottak zsold helyett földhöz a a naszádosok. Ez az intézkedés arra jó volt, hogy egy pillanatnyi helyzetet áthidaljon, de nem oldotta meg a naszádosok súlyos problémáit. Követelésük hónapról hónapra nőtt, méghozzá jelentős összegekkel. 1556-ban például az 528 komáromi naszádos és 158 lovuk  havi ellátása 5.788 forintot tett ki, ez abban az évben tehát 69.465 forint volt. Óriási összeg, és ez csak egy vár naszádosainak a személyi szükséglete!

 

Az előző fejezetekből megtudtuk, hogy a komáromi katonáknak olykor-olykor 50-60 havi zsolddal is tartozott a király, azt is tudjuk, hogy a naszádosok nehéz helyzetén kiváltságok adományozásával igyekezett segíteni. A naszádosok számára nem is kínálkozott más megoldás, élniük kellett a királyi kedvezmények adta lehetőséggel. Jogaik közé tartozott az iparűzés és a kereskedés szabadsága. Fegyvernyugvás idején gyorsjáratú hajóikon eredményesen tudtak kereskedni.

 

Az pedig – helyzetükből természetesen adódott, hogy fő táplálékuk a hal volt. Idővel annyira belejöttek a halászatba, hogy eladásra is halásztak. Ezzel a tevékenységükkel pedig jelentősen megkárosították a halászcéhet. A komáromi halászok számtalanszor tiltakoztak a jogtalan halászat ellen, panaszukat azonban nem orvosolták. 1576-ban a halászcéh kísérletet tett a naszádosokkal való békés megegyezésre. Tárgyalásaik azzal végződtek, hogy öt közös halásztársulatot létesítettek, melyek keretében együtt halásztak és együtt értékesítették a zsákmányt. A közösködés azonban nem járt eredménnyel, a társulatok felbomlottak.

 

A naszádosok, mivel kényszerhelyzetben voltak, nemcsak a komáromi vizeken halásztak, hanem mindenütt, ahol arra alkalom kínálkozott. 1575-ben például a szenttamási prépost tulajdonát képező izsai vizeket halászták le Cserkó Márton vajda naszádosai, 33 gyönyörű vizát fogtak. A halak értékesítéséből 151 forint 25 fillér volt a bevételük. A következő évi izsai fogásból 204 forint jutott a halászgató vitézeknek.

 

A naszádosokat nehéz sorsuk a kereskedésen és a halászaton kívül más mesterségek űzésére is rákényszerítette. Mivel életük nagy részét folyókon töltötték, ezért elsősorban a vízzel összefüggő foglalkozásokkal próbálkoztak. Ezen az alapon kezdtek beszivárogni a vízi molnárok közé is, méghozzá olyan sikeresen, hogy 1567-ben már mind a 13 vág-dunai malom naszádos vajda birtokában volt.

 

A naszádosok ilyenformán lassan beolvadtak a polgárok közé. 1566-ban például már huszonhárman rendelkeztek közülük komáromi polgárjoggal.

 

Idővel teljesen összeforrtak Komárommal, olyannyira, hogy a város bírájává is naszádos vajdát választottak meg. Így került a bírói székbe Szapata Ferenc és Kun Benedek.

 

Az ősi komáromi családok ma élő leszármazottal büszkén hangoztatják, hogy őseik naszádosok voltak. Érdekességként azt is megemlítjük, hogy még véletlenül sem használják a „sajkás” kifejezést, pedig egy idő után hivatalosan is sajkásoknak nevezték e fegyvernem katonáit.

 

A XVII. század végén még alispáni tisztségre is naszádos került, Szeghy Mihály fővajda, majd Zámory György naszádos kapitány.

 

Így alakult ki fokozatosan Komáromban a polgári és a nemesi rend mellett a harmadik: a naszádosok rendje (katonai rend).

 

A művelt, törvénytisztelő és törvénytudó vajdák állandó tagjai voltak a városi bíróságnak. Ha naszádos vétett a törvény ellen, akkor fölötte saját seregbírái ítélkeztek. Ezt a tisztséget vajdák gyakorolták, de sürgős esetben, a vajdák távollétében, művelt tizedest is bevettek a seregbírák közé.

 

A végvárak vitézei bajtársi, közösségi életet éltek. A katonai természetű ügyeket, a hadi vállalkozások részleteit a haditanácsban tárgyalták meg. Ennek a testületnek a főtiszteken kívül tagja volt valamennyi vajda, sőt esetenként még tizedesek is. A haditanács résztvevőit tanácsbéli vitézeknek nevezték. A naszádosokat erős barátság fűzte egymáshoz az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elv alapján. Ha egy-egy közülük török fogságba esett, akkor a szomszédos végvárakban gyűjtést rendeztek bajtársuk kiváltására. A nyomorgó katonák erre a célra még az utolsó fillérüket sem sajnálták.

 

A naszádosok harci feladatai közé tartozott a vízen támadó török naszádok visszaverése, a katonák, a hadieszközök és az élelem szállítása a harcoló egységek számára, ellenséges vízi szállítások, hídépítések megakadályozása és saját hídjaik őrzése. Naszádjaikról partra szállva pedig gyalogosként küzdöttek a csatatereken.

 

Mielőtt vízi ütközetbe indultak volna, megbeszélést tartottak. Alaposan meghányták-vetették a részleteket és kiosztották a feladatokat. A harcba induló naszádokat a parton velük együtt haladó lovas járőr biztosította a meglepetésszerű támadások ellen. Az ellenség megközelítése előtt a naszádok ék alakú harci rendbe fejlődtek, majd rátámadtak az ellenséges hajóhadra. A magyar naszádosok általában mindig kedvezőbb helyzetben voltak, mint a törökök, mert ők a Duna folyásával egy irányban haladtak, az ellenségnek viszont víz sodrásával szemben kellett eveznie. Lőtávolságba érve a naszádok tüzérei gondos célzás után kilőtték lövedékeiket. A jól irányzott ágyútűzzel minden alkalommal sikerült pár ellenséges hajót megrongálni vagy elsüllyeszteni. Természetesen az ellenség is használta ágyúit. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a naszádok oldalára vízben áztatott mohával, szőrrel vagy gyapjúval megtömött zsákokat erősítettek.

 

Az ágyúpárbaj után a puskások igyekeztek minél több ellenséget kilőni, ezután pedig megkezdődött a közelharc. Mindkét fél arra törekedett, hogy összetörje a másik evezőit és hogy megcsáklyázza az ellenség hajóját. Ha mindez sikerült, akkor az ember ember elleni küzdelem döntötte el a naszádok sorsát. Az,  aki elsőnek lépett az ellenség hajójára, kitüntetésben részesült.

 

A győzelemmel végződött ütközetek után eltemették halottaikat, a sebesülteket pedig a seborvosoknak adták át. Rendezték soraikat, majd a kijelölt táborhelyre vonultak. Este háromszoros éljen kiáltással búcsúztak el parancsnokuktól, kürtszóra bevonták a lobogókat, végül nyugovóra tértek. A táborra őrök vigyáztak, a hajókat pedig a horgonyzóhely fölött és alatt 1-2 km távolságra állított két-két naszád őrizte. A naszádokon ilyenkor tilos volt világosságot gyújtani.

 

A naszádosok fegyverzete puska, kopja, csáklya és szablya volt. Testük védelmére tárcsapajzsot viseltek, melyet a naszádon, evezés közben, a víz felőli karjukra erősítettek.

 

Fegyvernyugvás idején őrszolgálatot teljesítettek. A város kapuit őrizték, egy-egy naszádjuk pedig éjjel-nappal a Dunán és a Vág-Dunán cirkált, nehogy meglepetésszerű támadás érje helyőrségüket. Az ellenség közeledtét az őrtoronyból vagy a dobolóbástyáról jelezték. A riasztás jelére mindenki azonnal elfoglalta kijelölt helyét, az egységek harcra kész állapotba rendeződtek és várták a feletteseik parancsát.

forrás