1530 - Oláh Miklós levele

„…mert mint valami tükörben látták előre az elkövetkező vihart, Magyarország romlását, szerencsétlenségét és pusztulását…”

„A te kezedben van mindnyájunk üdve. Ha akarod: a szabadság vár ránk. Ha nem akarod: itt az örök szolgaság. Hogy e kettő közül, melyiket akarod inkább – te döntesz.”

Egy másik főpap – Oláh Miklós – levele VII. Kelemen pápához…

A levél (kelt, 1530. február. 15.) érdekessége, hogy bár Oláh Miklós nem vett személyesen részt a mohácsi ütközetben, ugyancsak részletesen és nagyon hosszan szól a mohácsi csata körülményeiről és következményeiről. Az is igaz azonban, hogy másként látja, mint Brodarics…

A királyról azt írta a pápának, hogy semmi másra nem gondolt – és készült is erre –, hogy hazáját és a kereszténységet megvédelmezze. E szerint Tomorit is mindenben támogatta (idézzük csak vissza Tomori Pál levelét a királyhoz – s máris kézen fogható az ellentmondás); azonban azt ő is úgy véli, hogy a magyar urak nem sorakoztak fel kellő mértékben – s itt elsősorban anyagi és katonai támogatásra gondol – II. Lajos mellett és hazájuk védelmében. Nagy tanúság pedig, hogy a magán vagyonát gyűjtő és óvó egyes főurak – mindezzel kockára vetették a királyságot (s mikor az elveszett, vele együtt elbuktak ők is vagyonostul, birtokostól…mindenestől)…

Szapolyai Istvánról egyenesen feltételezi, hogy szándékosan maradt le a csatáról és már ekkor lepaktált a törökkel – ezen azonban nincs mit csodálkoznunk, hiszen Oláh Miklós – ellentétben Brodariccsal – a kezdetektől a Habsburg-dinasztia híve volt (előbb II. Lajos özvegye, Habsburg Mária környezetében, majd I. Ferdinánd király pártján). Éppen itt adja magyarázatát annak is, hogy mi volt az oka, hogy a magyar rendek – az elején csak a kisebb része – a Habsburgokat választotta. Végezetül Oláh Miklós hosszú levele azzal zárul, hogy meglehetősen erélyesen szinte felszólítja a pápát, VII. Kelement, hogy hirdessen „keresztes hadjáratot” a törökök ellen.

A levél kezdetén még örvendezik, hogy a pápa és a császár, V. Károly szerencsés találkozója létrejött Bolognában – és a keresztény közösség (orbis Christianis) megosztottságáról, annak megbékítéséről tárgyaltak, hamarosan azonban a magyarországi ügyekről értekezik:

„Kezdetben, amikor még élt uram, a boldog emlékezetű Lajos király, ő ifjú létére – szép tehetséget tanúsítván minden cselekedetében – semmit sem tartott dicsőségesebbnek, nint hogy minden szavát és tettét aszerint irányítsa, minden gondját arra fordítsa, minden erejét ahhoz edzze, hogy szembe szállhasson a szentséges vallás ellenségeivel, a törökkel, és elhárítsa istentelen betörésüket a keresztény határoktól; éjjel-nappal ezt forgatta a fejében és szelleme, sem teste nyugton ettől nem lehetett: minden erejét megfeszítette ennek az üdvös tervnek sikeres végrehajtása érdekében, és sok katonát tartott Magyarország határain, hogy felfogja az ellenség becsapásait, s rablásaitól épségben megőrizzék a keresztényeket; végvárai egy részét Tomori Pál kalocsai érsek alá rendelte, akinek megbízhatóságát és katonai tudását mindenki a legnagyobb mértékben elismerte. Tomori állta is az ellenség folytonos háborgatásait, fizette nem kis számú zsolddal katonáit – részben az érsekség jövedelméből, részben a havi költségekkel őt kisegítő királyi adakozásra támaszkodva. Háta mögött már nem egy vereséggel és sok összecsapással, melyben ő és katonái gyakran bocsátkoztak a törökkel, értesítvén Lajos királyt, hogy a török császár teljes hadseregével mind, már két vagy három éve feszített iramban felkészített erejével be akar törni Magyarországra, azzal a céllal, hogy teljesen uralma alá vesse, vagy adófizetőjévé tegye…”

Tomori részletes jelentései folyamatosan érkeztek Budára – erről Oláh Miklós is beszámolt:

„Megtárgyalták töviről-hegyire, hogy mit tegyenek; egyfelől a királynak és övéinek elégtelensége, másfelől a török hatalmas hadereje lebegett a szemük előtt. Úgy találták, hogy a király semmiképpen sem tud egyenlő erővel kiállni a török ellen; az elmúlt esztendők hadakozásai kimerítették a királyi kincstárat és az állam-pénztárat, az urak mind ráültek a maguk vagyonára, s nem akarózott enyhíteniük saját anyagi eszközeikkel az ország nyomorúságán; mindennek ellenére úgy alakult, hogy a király, hacsak nem akarta elveszíteni Magyarországot, kénytelen volt síkra szállni; ezt kérte tőle nagy fennszóval minden rendű és rangú ember.”

Eztán Oláh Miklós a mohácsi ütközet leírását adja – noha maga az ütközetben nem vett részt (a felvonuló haddal elindult, de nem sokkal később visszaküldték a királyné udvarában – meglehet ennek köszönheti további életét):

„Kényelmesen és lassan nyomulva előre elérkeztünk Mohács mezővárosáig, mikor jött velünk szembe a kalocsai érsek hírül adva, hogy a török zsarnok itt van már hadaival a sarkában. (…) Úgy döntöttünk, hogy a csata sorsát lelkünk minden hűségével a jóságos és hatalmas Isten kezébe tesszük le, aki még a teljesen elveszett és reménytelennek látszó helyzeteket is gyakran jóra szokta fordítani. Úgy, hogy szembeszálltunk az ádáz ellenséggel, s mikor a tábor már nem volt messze a királyétól az ágyúk és a hajítógépek mindkét részről megkezdték a tüzelést. E tüzelés időpontjában én ugyan már nem voltam ott, ugyanis a király három nappal előbb visszamenesztett a királynéhoz, de embereim, akik átélték, megbízhatóan beszámoltak nekem arról, hogy mindkét oldalról sűrűn és rettentő hevesen tüzeltek; ezt vérfagyasztó csataordítás követte, s aztán megkezdődött a harc, amelyben a mieink egészen addig a helyig rontottak előre, ahol az ágyúk voltak felállítva, de csakhamar rengeteg halottat hagyva hátra vissza lettek verve, s végül megfutottak. Mit mondjak még? Seregünk zömét részben lekaszabolták, részben a Dunába futott végveszedelmébe. Királyunkat valami balsors, ahogy menekülni akart az ellenség elől, egy Mohácson inneni mocsárba vitte, ahonnan ki nem lábalhatott, mer lova, ahogy megrántotta a kantárszárat, összerogyott, s ott pusztult el nyomorultul, nem levén segítség az övéi közül senki.”

Itt is kitérően érdemes elgondolkodnunk a csatavesztés utáni pánik mértékére – s hozzá kapcsolva a királyi tekintély hanyatlására is gondolhatunk – II. Lajos király szerencsétlen végzetére tekintve; főként ha felidézzük, a korábbi hadtörténetünk nagyobb veszedelmeit: Muhinál (1241) IV. Béla szűk kísérettel, de nem elhagyatva menekül a vesztes ütközetből, Zsigmond királyt a Szent-János lovagok vezetik ki a vesztes nikápolyi ütközetből (1396) – elgondolkodtató ez is.

Oláh Miklós ezt követően levelében arra a részre tér, hogy miként következett be ezek után az ország valóságos tragédiája. Szapolyai Jánost „áruló”-nak tartja, aki megegyezett a törökkel, s mindezt bizonyítja – véli Oláh –, hogy hamarosan Tokajra hívta össze a magyar rendeket. Ugyanakkor a királyné és a nádor is gyűlést hívtak össze – Pozsonyba:

„…mert mint valami tükörben látták előre az elkövetkező vihart, Magyarország romlását, szerencsétlenségét és pusztulását – elhatározták, hogy Ausztria főhercegét választják Magyarország királyává…”, mert a Habsburg-ház óriási erővel rendelkezik – az osztrák tartományokon túl – közvetlenül Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia felett.

„…véleményük szerint ugyanis senki sem volt rátermettebb, alkalmasabb és megfelelőbb, mint ő, aki a már sok bajt, veszedelmet és csapást szenvedett Magyarországot bátyjának, Károly császárnak a segítségével meg tudná védeni a török rettenetes fosztogatásától…”

Ez itt a kulcs-gondolat, melynek tükrében könnyen áttetszik, hogy az egyébként hagyományosan „Habsburg-ellenes” (ez Hunyadiak idejétől „hagyományos” volt) magyar rendek nagy része, miként fogadta el még is őket… (és nem feledhetjük el az 1505-ös, majd 1515-ben megújított Jagelló-Habsburg házassági szerződést sem: „Te csak házasodj, boldog Ausztria!”).

Oláh Miklós levelének további részében részletesen szólt arról is, hogy a szultán – Nagy Szulejmán – 1529-ben megtámadta és ostrom alá fogta Bécset. S itt már „figyelmezteti” a pápát, hogy ez már egyértelmű jele a török uralkodó étvágyának, sürgeti, hogy „végső akarattal” a keresztény fejedelmek fogjanak össze: „Látom én, keresztény haderőben nincs hiány, csak ne hibázna a lélek és az akarat!”

Végezetül Oláh Miklós – elég határozott és szokatlan diplomáciai területen szokatlan vehemenciával – felszólítja VII. Kelemen pápát, hogy hirdessen összefogást a törökök ellen és hívja fel a keresztény uralkodókat Magyarország megsegítésére:

„Ez a te tiszted, az Isten neked jutatta azt a hivatalt, ahonnan helytartóként a keresztények már sok éve vitás ügyeit jól és dicséretes méltó módon minél előbb rendbe szedve, ráveheted a többi fejedelmet, akikkel most gyűlést tartasz, arra, hogy indítsanak a török ellen általános hadjáratot (…) A te kezedben van mindnyájunk üdve. Ha akarod: a szabadság vár ránk. Ha nem akarod: itt az örök szolgaság. Hogy e kettő közül, melyiket akarod inkább – te döntesz.”

VII. Kelemen a legnagyobb jóindulattal sem tudta megmozdítani a Nyugatot. Ez a korszak egy változó és átalakuló világ volt – az európai keresztény közösség (katolikus világ) felbomlásával a nemzeti monarchiák felé. A hatalmi erőviszonyok is teljesen eltolódtak – a kontinensen Habsburg és Valois viszály tornyosult s ennek minden más alárendelődött, ráadásul a „legkeresztényibb király” titulussal élő I. Ferenc francia király a szultán szövetségese lett; V. Károly császár pedig győzelmet aratott ugyan Itáliában, de saját zsoldosai fosztották ki Rómát (sacco di Roma, 1527)… Az a gyűlés, amelyen a pápa a fejedelmek elé járult – a német birodalmi megosztottság (elsősorban a vallási színezetben jelentkező – Luther Márton fellépése nyomán – valójában nagyon is politikai ellentétek) elsimítását célozta meg. Minden adott volt, hogy egy erős birodalom most indítson támadást – és éppen a „leggyengébb láncszem” a megosztott és hatalmi harcokban elmerülő megsebzett – egykori erejét már rég nem bíró,de abban makacsul és bízó – Magyar Királyság ellen.

 id. Dorffmeister István festménye II. Lajos király vesztéről és a mohácsi csatáról (XVIII. század második fele)

lásd. Oláh Miklós levele VII. Kelemen pápához. In: Magyar humanisták levelei. XV-XVI. század. közreadja K. Kovács Sándor. Bp. 1971. 560-561. 609-616.