1532. augusztus 29: Kőszeg ostromának feladása

„…azt gondoltam, hogy fel akarnak áldozni. Boldoggá tesz azonban, hogy részesülni fogok Isten kegyelmében, hiszen tisztességes módon kell meghalnom.”

Harangzúgás Kőszegen…

1532 augusztus végén ezekben a napokban hagyott fel Nagy Szulejmán hada a Jurisics Miklós kapitány által egész hónapon át elszántan védekező Kőszeg ostromával…

Nagy Szulejmán hadserege 1532-es hadjárata során a dunántúli területeken át nyomult Bécs felé, már e hónap első felében Kőszeg alatt vert tábort, s augusztus 13-án nagy rohamot intézett a városka ellen. Ezt azonban a védők bátran visszavetették.

Ezt követően intenzív aknaharc kezdődött, melynek a törökök a várostromokban mesterei voltak. Most is több aknát ástak, de csak az egyik robbanása hozott olyan sikert, hogy a vár védművét több mint 20 méteres hosszban teljesen szétrombolta. A maroknyi védősereg azonban éberen vigyázott és a résre támadó török gyalogságot oly serényen puskázta, lőtte, hogy a roham véresen összeomlott. A rést sebtében eltorlaszolták, de ez valójában nem jelenthetett tartós és szilárd védelmet.

Az ostromlók ekkor olyan hatalmas ostromtornyokat építettek, melyeknek fedezékéből tűz alatt tarthatták, úgymond lefoghatták a vár védőket. Jurisics és az egyre fogyó védősereg, kiknek java a környékből bemenekült parasztemberekből és polgárokból állott, leginkább abban bíztak, hogy a Bécs térségében összegyűlt német birodalmi és nyugati zsoldos sereg, az uralkodó parancsára hamarosan megindul és segítséget hoz… Nem tudták azt, hogy a német rendek a császárnak – V. Károlynak – csak úgy adtak katonákat, ha nem vezeti őket a magyar hadszíntérre, csupán Bécs védelmére kapott lehetőséget.

Kőszeget folyamatosan támadták eközben: augusztus 27-én a hajnalban indított török támadás olyan sikeres volt, hogy a kőszegi falakon már négy helyen is kitűzték a zászlaikat. Ezeket a védőknek később sikerült visszavetniük.

1532 augusztusának végén – amikor a védelemnek mindössze 3 mázsa puskapora és alig egy maroknyi ép embere maradt, akkor a török nagy áldozatok után befejezte az ostromot és visszafordult. Jurisics emígy számol be a királynak, szólván arról is, hogy minden reményét vesztve már a vitézi halálra készült:

"Nagy veszély közepette futárt küldtem Bécsbe a török táboron keresztül, hogy beszámoljon mostani súlyos helyzetemről, de azzal az utasítással, hogy megtudakolja, vajon bízhatok-e felmentő seregben. A futár visszatért, de sem katonát, sem puskaport nem hozott, tehát a felmentés minden reménye nélkül. Ekkor azt gondoltam, hogy fel akarnak áldozni. Boldoggá tesz azonban, hogy részesülni fogok Isten kegyelmében, hiszen tisztességes módon kell meghalnom."

A város csodával határos módon menekült meg, miként erről a király, I. Ferdinánd egy, a várkapitányhoz írt levelében meg is emlékezik. Linzben, 1532. szeptember 12-én keltezett levelében az uralkodó valóságos csodának nevezte a kőszegi védelmet, hiszen a gyenge falakat a "török császár" egész ereje ellen alig egy maroknyi vitéz, valamint a városba menekült parasztok, köztük nők és gyermekek védelmezték. Arról szintén egy levele tudósít, milyen kétségbeesetten szemlélete a Habsburg uralkodó, hogy az összegyűlt birodalmi német sereg a törökök visszavonulása után nem indul az üldözésükre, hanem kardcsapás nélkül feloszlik.

Ferdinánd király, keserűen vette tudomásul, hogy ez a szép hadsereg nem lesz segítségére magyar koronájának visszahódítására:

"Alig hiszem, hogy egész életemben érhetne még oly öröm, amely ennek a csalódásnak fájdalmát valaha is feledtetni tudná velem."

Számos esetben megtörténik még ez, nem egyszer kell a királynak csalódnia.

Végül a törökök azt ajánlották, tűzzék ki a török szultán zászlait úgy, hogy a védők kezén marad a város (!). Jurisics Miklós kapitány – tapasztalt katona volt – jól tudta, hogy végsőkig elcsigázott és elvérzett kisded védelmével már nem húzhatja tovább, nem bírna ki még egy ostromot, ezért elfogadta az ajánlatott. A szultáni had pedig visszafordult és dúlva-égetve visszavonult…

De mi is volt itt a török hadvezetés célja? Mert az könnyen belátható, hogy egy elkövetkező roham – s ezt ők is tudták – elsöpri a kőszegi védelmet. A szultán – aki 1529-ben már megostromolta Bécset és kudarccal tért vissza – most nem kívánta az osztrák fővárost hosszan vívni, hanem mintegy kicsalni szerette volna a Habsburgok erejét a város alól, hogy nyílt csatában megvívjon vele, s úgy gondolta a nyugati határszél pusztításával és a kőszegi ostrommal ezt eléri.

Itt kudarcot vallott, s nem csak azzal, hogy a nyugati hadsereg nem mozdult ki Bécs alól, hanem azzal is, hogy véres ostromba bonyolódott a stratégiai szempontból jelentéktelen vár alatt, amely jelentős időveszteséget, és vérveszteséget is jelentett ahhoz, hogy eztán tovább vonuljon Bécs alá, s ott akár ostromot, akár csatát vállaljon. 1532. augusztus 29-e tehát nem volt a szultánnak szerencsenap…

Hősi harcukkal a kőszegiek örök hírnevet szereztek maguknak. Ez az "örök hírnév" az, mely sokáig és sokszor felemlegettetett, de már a vész elmúltával talán mégis megkopott. Itt alapvető fontosságú vezérfonal, hogy a végvári küzdelem hőseinek együttesen megjelenítve adjunk keretet – reményeim szerint talán sikerült – s talán ezért, nem furcsa, ha itt egy olyan példával élünk, amely egy másik nagy Európa hírű harchoz kapcsolódik. Ahhoz az egész Európát védelmező harchoz, amelyről a korabeli magyarság ismert volt, ugyanakkor ezen, kis történet szerint maga is hamarabb elfeledkezett, mint idegen kortársai.

Egy anekdota szerint ugyanis, amikor – a francia forradalomban oly szerencsétlen sorsot ért – XVI. Lajos francia király egy magyar grófot fogadott, attól arról tudakozódott, hogy miként zajlott le az a nevezetes kőszegi harc, 1532-ben, mikor Jurisics Miklós maroknyi népével állt ellen a török szultán Bécs felé hömpölygő ármádiájának, mivel a magyar gróf erre válaszolni nem tudott, a király szenvedélyesen fakadt ki:

"Gróf úr! Azt hiszem, jobb volna először saját hazáját ismerné meg, és csak utána utazgatna idegen földeken!"

Ugyancsak Kőszeg városának példáján említendő, hogy pontosan ebben az időben (egészen pontosan 1778. április 2.) a város szenátusa határozatban rendelete el, hogy az a szokás, amely már az 1532-es diadal után megvolt, vagyis az, hogy a harangok mindennap tizenegy órakor hosszan megkonduljanak, immár örökre szokásban maradjon, emlékeztetőül arra, hogy "a keresztény vért szomjúhozó török császár nagy szégyenével ezen várostól a keresztény és többnyire a város népétől elverettetett…"

Tehát a végvári hősiesség számtalan példája volt az, ami oly nagy nevet, mondhatni "örök hírnevet" szerzett e bátor és önfeláldozó embereknek.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

BARISKA István: És megkondulnak a kőszegi harangok (1532). In: Kőszeg ostromának emlékezete. 10.
Uő. uo. 9.

Jurisics Miklós