1532 - Egy különös rabszolgasors 1.

„…a szerencsétlenek és tönkrement gyaurok szerencsecsillaga elsötétedett s az igazhivő sereg szétszórta a gonoszok csoportját, a fellázadt szörnyetegeket a kard martalékává, gyermekeiket és feleségeiket pedig foglyaivá tette…”

Egy különös „rabszolgasors” – Huszti György emlékezete. (1.)

Ebben a bejegyzésben egy különös és kalandos történetbe kezdünk, mely egy magyar fogoly viszontagságait eleveníti fel – egyet a sok közül, aki szerencsésen visszatért, s emlékeit nyilvánossá tette. Huszti Györgyről van szó, aki a törökök 1532-es hadjárata során esett fogságba Szlavóniában.

Itt azonban most róla semmit nem szólunk, csupán egy török történetíró, Dzselálzáde Musztafa krónikáját idézzük fel („Tabakát-ül-memálik ve deredsát –ül-meszálik” – Az országok osztályai és az utak felsorolása címmel írta meg Nagy Szulejmán szultán hadjáratainak históriáját) az 1532-es hadjáratot. Nagy Szulejmán haderejével 1532-ben ismét Bécs ellen szándékozott támadni (amint ezt már négy esztendővel korábban, 1529-ben egyszer megtette), de végül csapatai nem érték el a kitűzött célt – köszönhetően elsőben is Jurisics Miklós vezetette kőszegi ellenállásnak – azonban Ausztria egy részét, s visszatérésük alatt Magyarországot és Szlavóniát is alaposan feldúlták és megrabolták a szultáni hadak. Ennek felidézésére s az ekkor fogságba került és a különös kalandos és egyben „egyedülálló” sorsot megélt Huszti György emlékezetére kezdünk ezzel.

Dzselálzáde Musztafa históriájából azt a részt adjuk elő, amelyben az ausztriai tartományok pusztítása után a hazafelé tartó török had útját írja le, s azt hogy a horvát-szlavón urak mind meghódoltak a szultán előtt – ennek azonban eléggé ellentmond, ami eztán következett:

„Eme helyről a padisah ő felsége a szerencsés zászlókkal a nevezett Dirava (vagyis Dráva) mentében… Öszek (azaz Eszék) vára felé folytatta útját. Mivel jobb felől, az iszlám országa határához közel, az aljas gyauroknak Pozsaga (Pozsega) néven ismeretes, gazdag tartományuk volt, melynek lakói tévelygésben éltek, ennélfogva ama vidéknek meghódítása és elfoglalása végett az országhódító pasa ő fensége arrafelé indult el az összes rumilii vitézek és a magas udvarnak vele levő szolgáival. A nevezett hónap 27. napján (ez szeptember végén) a gonosz és dühös bálványimádóknak Kharputie (talán valahol Varasd után – valójában beazonosítatlan hely) nevű vára mellett szálltak meg. A megérkezéskor, mely dél tájban volt, a sereg egy pillanatnyi időt sem engedve minden oldalon támadást intézett. (…) A harcz napnyugtáig tartott. Akkor, midőn a nap eltűnt az égi láthatárról, a szerencsétlenek és tönkrement gyaurok szerencsecsillaga elsötétedett s az igazhivő sereg szétszórta a gonoszok csoportját, a fellázadt szörnyetegeket a kard martalékává, gyermekeiket és feleségeiket pedig foglyaivá tette (…). Innen tovább (…) a Horvátországhoz tartozó Pozsaga tartományába érkezés napján a hadvezető padisah ő fensége a világhódító győzedelmes zászlók előtt ment a hatalmas vitézekkel és szerencsés hősökkel (…). Mikor ilyen pompával és méltósággal haladtak, dél felé a gyauroknak Khiramur (ismeretlen hely) várához érkeztek, mely tele volt bálványimádó gyaurokkal. Néhány ezer válogatott lovas és gyalogos hitetlen a müszülmánokra várakozva elrejtőzve volt egy leshelyen a váruk közelében (…). A hitetlenek leshelye felé müszülmánok, mit sem sejtve a bálványimádó gyaurokra bukkantak. Az alávaló gyaurok pedig előjövén megtámadták őket. Ennek híre elterjedvén a környéken, a szerencsés pasa ő fensége (vagyis a nagyvezír) arra az útra fordította harczi ménje kantárát és megállapodott. Ekkor a magas udvar szolgái közül egy csoport vitéznek és egy csapat gyaurvadászó puskásnak parancsot adva a hitetlenek szétverésére küldte őket. A megbízott vitézek, a Rusztemhez hasonló, pánczélt, lándzsát és íjat viselő erősek rend nélkül minden oldalról vágtattak lovaikon (…) Vakító villám és szélvihar módjára egy percz alatt odaértek a makacs ellenséges csapathoz és megütköztek vele (…). A hit harczosainak sebeket nyitó lándzsái és kardjai meghasogatván dög testeiket, azokból patakokból ontották a vért (…). Az alávaló feslett erkölcsűek közül csak kevesen menekültek meg. (…)”

A krónika további folytatásából az derül ki, hogy – nagy valószínűséggel éppen e harcok hevessége és a pusztítás hírének hatására – Pozsega és a környéke behódolt a szultán előtt. Aki ugyan hadjárata kitűzött célját – Bécs elfoglalását – nem tudta megvalósítani, de hatalmas zsákmánnyal, számos rabbal – köztük Huszti Györggyel – térhetett vissza birodalmába…

lásd. Dselálzáde Musztafa. In: Török hadak Magyarországon 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. ford. Thury József. vál. és jegyz. Kiss Gábor. Bp. 1985. 116-118.