1532 - Egy különös rabszolgasors 2.

„Isten segítségével így nyertem el a szultáni oklevelet és a szabadságot is.”

1532-1542

Egy különös „rabszolgasors” – Huszti György emlékezete. (2.) Egy magyarról, aki a „szultán kürtöse” lett, és aki leszállt az egyiptomi piramisok gyomrába, s aki kürtjébe fújt a piramis tetején…

Huszti György 1532 őszén Szlavónia Raszinya falvában (Körös vármegye) esett – sokad magával – a törökök fogságába, s ekkor kezdődött keserves, kalandos és egyben különösen egyéni sorsa a Török Birodalomban. A sereggel őt is – mint ifjat – egyenesen a fővárosban Isztambulba hurcolták, ott Szkender cselebinek a palotájában volt rabszolga két éven keresztül. Itt felfedezték, hogy művelt írástudó ember, bírta a latin nyelvet is – ismereteit a pécsi káptalani iskolában szerezte – elkezdték tanítani a török írásra is. Huszti György azonban úgy érezte, hogy egész kiemelése és török tanítása arra irányul, hogy renegáttá tegyék, vagyis arra kényszerítsék, hogy térjen át muszlim hitre. Így inkább azt választotta, hogy kürtösnek képezteti magát – amely, mint mondja – „kegyetlen iskola” volt. Itt valószínű valamely katonai-zenészi alakulatba való kiképzésére utalhat.

Amikor 1533-ban a szultán udvarába magyar követjárás érkezett – Werbőczy István, mint Szapolyai János király diplomatája –, őt felkereste titokban és könyörgött neki, hogy vigye vissza Magyarországra. Werbőczy úgy vélte Husztit nem tudja kiváltani, hiszen vagyonos ember rabszolgája volt, aki nem volt rászorulva a magyar követ pénzére, így abban állapodtak meg, hogy Huszti Györgyöt kicsempészik a birodalomból. Itt már életével játszott. Amikor október 21-én a magyar követség visszaindult hazájába, Husztit elrejtették a kocsijukban. A követeket a szultán török kísérői biztosították bántatlanságukról, így mondhatni zaklatás nélkül érkeztek meg a Duna partjára Szendrő várához. Itt azonban beérték őket az üldözőik – sejtve végig, hogy Huszti eltűnése összefüggésben lehet a magyar követek hazatérésével – és a szendrői várban rávetették magukat. A követeket egyszerűen félrelökdösték és Huszti Györgyöt nyomban elfogták. Bilincsbe verve visszavitték Sztambulba. Börtönbe zárták, majd a szultáni udvar kihajá-ja elé vitték, aki fejvesztésre ítélte, de előtte alaposan össze is verette a szerencsétlen foglyot.

A kivégzés azonban mégis elmaradt – nem tudni mi okból. Husztit eztán többször újra és újra összeverték, majd visszadugták tömlöcébe; végül erőszakkal körülmetélték és kényszerrel tették muszlimmá. Eztán visszavitték a „kürtös-iskolába.” Amikor a szultán a perzsiai hadjáratra indult (1534) – s vele Huszti gazdája a defterdár – így a hadban, mint kürtös az újdonsült muszlim magyar rabszolga is ott volt. A defterdár azonban rosszul viselte magát, a szultán haragját vonta a fejére, amiért életével lakolt, holttestét Bagdad kapuja felett kifüggesztették. Eztán a kürtössé előlépett Huszti Györgyöt a nagyvezír, Ibrahim pasa vette birtokába és szolgálatába – sorsa és élete itt határozottan könnyebbé és szabadabbá vált.

Amikor azonban a győzedelmes perzsa hadjárat után visszaérkeztek Isztambulba a magyar kürtöst újólag félelem fogta el: „Szörnyű és tragikus eset történt.” Ezt a gazdáját is kivégeztette a szultán. „El sem mondhatom, mekkora rettegés lett úrrá rajtam; elkezdték felkutatni a valamiféle mesterségben kiművelt rabszolgákat, közöttük engem is már harmadszor vezettek elő.” Azonban egészen más történt. Mint kürtös – egyenesen – a szultán szolgálatába kerül. Így lett Huszti Györgyből – alig négy esztendővel a fogságba kerülése után – a török szultán (egyik) kürtöse. „Isten segítségével így nyertem el a szultáni oklevelet és a szabadságot is.” Ez a szabadsága azonban „csak” arra korlátozódott, hogy a Török Birodalom területén szabadon mozoghasson. Ezt ki is használta. Amikor egy arab hajóskapitány érkezett azzal a küldetéssel, hogy Szulejmán szultánt az indiai viszonyokról tájékoztassa, akkor szolgálatába szegődött – nyilván szultáni megbízással, hiszen ekkor a padisah figyelmét már India is vonzotta. Egy tengeri expedíciót tervezett, ehhez viszont biztosan birtokolnia kellett a kijáratot a Vörös-tengeren az Indiai-óceán felé, ahol a portugálokkal került összetűzésbe…

Huszti György azzal a számítással szállt hajóra, hogy amint lehet, az égei szigeteken megszökik, s visszatér hazájába. Azonban Rhodosz szigetén sem tudta kivitelezni szándékát, így eljutott Alexandriába. Itt, mint a szultáni megbízott kapitány kürtöse a legnagyobb kényelemben éltek, s küldetésüket teljesítve szabadon mozogtak szerte Egyiptomban. Huszti György tevegelt a sivatagban, hajózott a Níluson, járt Kairóban és eljutott a piramisokhoz is. „Egyiptom földjén két esztendőn át kellett időznöm, mindaddig, míg a Vörös-tenger partján el nem készültek a hadiflotta hajói. Közben gyakorta utaztunk ide-oda, hogy ellenőrizzük a hajók építésének haladását. Mindig éjszaka utaztunk a nap elviselhetetlen tüze és a vízhiány miatt.”

Huszti mindent megfigyelt – ahogyan addig is; itt éppen a Pliniustól tanultakat idézte fel a „balzsamvirág” és az egyiptomi flóra és fauna kapcsán. A piramisok leírásánál ezt olvashatjuk: „Nem mindenkinek adatik meg, hogy láthassa ezt; megérte a fáradságot. Szamárháton ültünk s felfegyverezetten poroszkálva eljutottunk ahhoz a hat magas építményhez, amelyet piramisoknak neveznek, s amelyek a várostól két mérföldnyire fekszenek a síkságon (…) azokat egykoron Egyiptom királyai saját sírjaik számára építették fel (…). A törökök ugyanis ’phiraon daglar’-nak, azaz a fáraó hegyének nevezik ezeket. Közülük kettő óriási méretű s messziről látható; a többi négy kisebb és csiszolt kőből épült. Valamennyi négyszögletű, valamennyiöknek alapja tágasabb s a magasságuk hegybe fut össze s midőn néhányan beléptünk volna az egyik óriás építménybe, előbb kimértük szélességét minden oldalán s az mint visszaemlékszem jó 146 jókora lépést tett ki. Ennek a piramisnak – melyet török nyelven ’juz krok’-nak neveznek – alján, egy kis kapun át egy szűk út nyílik. Itt beléptünk és egy vékony kötelet – amelyet magunkkal vittünk – húztunk magunk után. De lámpásokkal is fel voltunk szerelve. Utunk sötét járatokon vitt keresztül; hol magasba emelkedtünk, hol a mélybe szálltunk a lejtős részeken át (…) miután elérkeztünk a piramis belsejében a középtájra, egy sírhoz hasonló kőtömb tárult elénk hatalmas boltozat alatt. Csodásmódon sima, fehér márványból készült ez s ha kezükkel illettük, megpendült; olyan hangot adott, mint az acél vagy az üveg csengése. (…) Két óra hosszat tartózkodtunk a piramisban, majd néhányan felhágtunk a magas csúcsra, a négyszögletes lépcsőkön, melyek mind csiszolt kövek voltak; a piramis magassága valószínűleg eléri, sőt talán meg is haladja a szélességét. Ugyanis a csúcson olyan széles térség van, hogy ott bárki kényelmesen felüthetné a sátrát. Oda felérkezvén a kürtömmel játszottam a társaimnak."

Amikor két éves egyiptomi tartózkodás után a vörös-tengeri török flotta elkészült, Huszti György is hajóra szállt s megindult az indiai expedícióra… Ott volt a dél-arábiai Áden megszállásánál, majd kihajózott a török hajókon az Ormuzdi-szorosig (a Perzsa-öböl és az Arab-tenger bejáratáig). A török had blokád alá fogta az itt épült portugál diui erődöt a Gudzsarat-öbölben, de amikor a horizonton feltűntek a portugál flotta árbocai, a török flotta inkább felszedte a horgonyt és visszavonult. Az indiai tengeri expedíció kerek egy esztendeig tartott (1538-1539). Aztán visszatérve a Török Birodalomba, Huszti most már nem vétett, a levantei olasz kereskedők segítségével tengeren hajózott el Itáliába. Rómán Anconán és Fiumén keresztül 1542-ben tért vissza hazájába, Magyarországra. Pozsonyban telepedett le s itt is halt meg. Latin nyelven írta meg emlékeit és orientális kalandjait - Descriptio peregrinationis Georgii Huszthii .

„Istvánffy Miklós így emlékszik meg róla, amikor az 1532. évi raszinyai ütközetről szól: ’itt fogták el és innen vitték el Huszti Györgyöt, aki ezt követően az egész Keletet bejárta és Indiáig is eljutott; vándorlásai feljegyzéseit az utókorra hagyta.

Bod Péter ilyenképpen emlékezik: ’Huszti György. Mikor Szolimán Tsászár 1532-dik esztendőben nagy Haddal jött volna Magyar országra, Horváth országban rabságba esett és el-vitetett Asiába, aki annak utána egybe járta a Napkeleti országokat egész Indiákig és a maga utazásait le-írta az utánnan következendőknek taníttatásokra.’ De Bod Péter és az utána következő nemzedék sem látták Huszti György útinaplóját amelynek csak híre bukkant fel olykor. A múlt század közepén (a XIX. derekán) az itáliai levéltárakban búvárkodó Nagy Iván volt az, aki végre a vatikáni könyvtárban eredetiben láthatta ezt a valóban méltatlanul elfeledett kitűnő művet, melyet röviden ismertetett a hazai szaksajtóval.”

Teljes közlése és kiadása máig nem történt meg.

vö. Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 11.) Bp. 1983 (2. kiad.) 101-109.