1532 - Mennek a törökök!

„Itt szörnyen romboltak, égettek és öldököltek, az embereket korra és nemre való tekintet nélkül elhurcolták… az ország pusztulása kétségtelen.”

Mennek a törökök!

Nagy Szulejmán szultán 1532-es – negyedik – magyarországi hadjárata idején, amikor a szultán seregei a nyugat-magyarországi Kőszeg ostroma után betörve Ausztriába, s onnan visszaindulva a Dráva mentén vonultak vissza, ez a hadmenet sem volt óriási pusztításoktól mentes. Minderről – a török szultánnal szövetséges – Szapolyai János király diplomatája és híve, Brodarics István számolt be a uralkodónak írt – 1532. október 1-én kelt – levelében:

„Szent királyi felség, uram, legkegyelmesebb ura… etc. Az elmúlt napok során egymás után több levélben mindenről írtam felségednek, többek között a török császári felség (ti. Nagy Szulejmán szultán) átkeléséről is, aki Marburg felett átkelt a Dráva-hídon, és a Dráva mentén Eszék felé vonul.” Eztán Brodarics kitért arra, hogy a szultáni sereg visszavonulása során sem Szlavóniában, sem az uralma alatt álló boszniai szandzsákban sem (!) hagyott fel a pusztítással:
„A boszniai szandzsák ezen a területen keresztül vette útját, nem messze Dombrótól, és amennyire látjuk, Dabrocskocsán keresztül Pozsegába vonul, és Kobas közelében, ahol jövet is átkelt a Száván, visszatér Boszniába. Itt szörnyen romboltak, égettek és öldököltek, az embereket korra és nemre való tekintet nélkül elhurcolták. Nem tudjuk bevették-e már Gudóc várát is. A város, úgy hisszük a törökök kezére került, az oda menekült sok ezer emberrel együtt. Rokonom Pogány Péter várát is felégették, azt mondják, hogy háromezer ember pusztult el ott. Polyánáról nem is szólok, ahol atyám, illetve Mátyás testvérem háza leégett.” Itt elég érdekes fordulatot vesz a levélíró:„Inkább örülnöm kellene, mint búsulnom; már javíttatni kellett volna.” (!!!)
Éppen abban a pillanatban, amikor ezt írtam, az előbb említett szandzsákkal és mintegy százezer emberből álló nagy hadsereggel megérkezett ide a tekintetes basa úr (itt a nagyvezérrel utalhat Brodarics), és tábort vert a szemünk előtt, egy ágyúlövésnyire innen a csázmai vártól. Azonnal őröket állított, hogy a várost semmi károsodás ne érje. Valamennyi környező falut és a parasztok termését azonban felégették.”

Brodarics érdekes dologról számolt be – és ezt más források is megerősítették (éppen például az 1532-es török támadás idejéről is) –, hogy a török katonai vezetés ugyan tiltotta a terület pusztítását, de a „megvadult” sereg – talán éppen a megszerzett hadizsákmányt nem tartotta elegendőnek – mindent rabolt és pusztított. Brodarics a nagyvezérnél járva írta: „Innen egyenes utón Belgrád felé vonul, ő maga ugyan tiltja a pusztítást és gyújtogatást, de semmi nem maradt ép. Én még megkíséreltem, hogy mit lehet ezekekkel elérni; vissza fogok térni felségedhez, bár a visszautazásom nagyon veszélyes lesz.”

Ugyancsak Brodarics István levele az, amelyet 1532. október 20-án írt Nádasdy Tamásnak, beszámol arról, hogy a hadak visszavonulása után nagy nyomorúság és szegénység maradt a nyomukban:

„Itt sem a törökökről, sem a németekről nem tudunk semmi biztosat,a mi elég furcsa, de még a királyról (itt természetesen Szapolyai Jánosról van szó) és a főrurakról sem, csupán amit Dombay János úr írt nekem, hogy Laszki Jeromos (Szapolyai lengyel híve és diplomatája, követe) úr egész népével Budára érkezett. (…) feltűnően szegény mindenki, vagy inkább félnek és rettegnek, és ezért mindenki visszatartja magának a pénztét, amije van (itt a szerző arra utal, hogy azokon a területeken, ahol most nem is dúlt a vész, mégis mindenki pánikban van).”

Eztán megjegyzi, hogy „az ország pusztulása kétségtelen.” Levele utóiratában pedig azt írta Nádasdy Tamásnak, hogy „Sajnálom szerencsétlen hazámat, hogy a szörnyű török vereség után még a töröknél is kegyetlenebb hadsereg fosztogatja (ti. a Habsburg uralkodó zsoldosai). Ha uraságod tehet valamit, el ne mulassa. Bizonyos, hogy amíg János él, a németek sohasem kerítik hatalmukba Magyarországot. Mi az ördög hasznuk lehet pusztulásunkból és saját pusztulásukból; az ország előbb lesz a töröké – amitől Isten óvjon –, mint a németé.”