1545 - A simontornyai példa

„…a keresztény hit azt követeli, hogy álljanak helyt és haljanak becsületes halált Krisztus dicsőségéért, és nem azt, hogy a várat feladva vagy örök gyalázatban éljenek, vagy pedig esztelen barmok módjára kaszaboltassanak le.”

A simontornyai példa…

Köztudott – és ennek számos példáját is hoztuk már itt –, hogy a török hódítás és expanzió felerősödésével Magyarország ha „az európai fejlődés országútjának szélére sodródott” (is), attól még szoros szálak fűzték össze a nyugati világgal. Erről tanúskodik az a levél, melyet egy protestáns lelkész és tanító, Gyalui Torda Zsigmond írt Eperjes városából Philipp Melanchtonnak (1545. december. 25.). A levélben a „legfrissebb” hírekkel szolgált a német reformátornak, arról hogy mint hódított a török a dunántúli részeken – itt említi meg a simontornyai esetet (amelynek pontos dátumán ma is vitatkoznak). Ha elfogadjuk az eperjesi forrásunkat, akkor ez 1545. novemberében történt volt.

Nagy Szulejmán szultán a birodalma biztonságáról személyesen kívánt gondoskodni, ezt szolgálta, mikor 1543-ban ismét Magyarország ellen vonult hadával, hatalma alá vonva minden olyan erősséget (köztük az ősi városokat: Pécset, Székesfehérvárt és Esztergomot is), amely Budát, mint az Iszlám legnyugatibb bástyáját veszélyeztette volna. Védelmi övezetet épített ki a török is (akárcsak a magyarok) ahol hosszú időre szándékozott berendezkedni. A dunántúli foglalások kapcsán a törökök igen hamar megszervezték Simontornyán, majd Koppányban a szandzsákbégi székhelyeket (a dátum nem egészen világos bizonyosan: 1543 és 1545 között), ahonnan fizetett katonasággal és martalócokkal hatalmuk alá vonhatták a környező falvakat, mezővárosokat egyaránt. Ezzel az ország három részre szakadása keserves ténye tapasztalhatóan mindennapi valóság lett. Immár a török szultán parancsot adott, hogy a birodalma északnyugati végvidékét a pasák és bégek tűzzel-vassal védelmezzék és szélesítsék.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

„…Biztatsz, hogy mérsékeljem a fájdalmat, melyet Magyarország szolgaságának és nyomorúságának szemlélése okoz. Én valóban törekszem is erre, de a nyomorúságok, melyekről naponta hírt kapok, fölülmúlják a bölcsességet és a józanságot. A törökök napról napra jobban előretörnek és kiterjesztik birodalmuk határait. Ami a jámbor lelkeket leginkább megindítja, az az, hogy úgy tűnik, mintha Krisztus vallása meghátrálna Mahomet előtt, s ettől a gondolattól megbolondulva sokan megtagadják a hitüket és körülmetélkednek. Sokszor látunk keresztény vértől ázni magyar mezőket. Bár a magyar király elküldte békekötés végett követeit Konstantinápolyba a törökök császárához, az ellenség mégis tűzzel és vassal pusztítja a vidéket, amelyet azelőtt még soha nem igáztak le. (…)
Most november hónapban vesztettük el Somogyban Dombót, Döbrőközt, Simontornyát, Tamásit, Ozorát, bár jól megerősített várak voltak. Simontornyán háromszáz régi, tanult vitéz őrizte a várat, akiket a török naponta zaklatott, hogy adják fel az erődítményt, s uralkodójuk szavával ígérték, hogy lehetőséget adnak arra, hogy minden marhájukkal, cselédükkel szabadon eltávozhatnak, ahová csak akarnak. A kapitány, amint látta, hogy a várat tovább már nem lehetséges tartani, övéit buzdítva nagy beszédet tartott vitézeinek, s felhozta az ellenség számos hitszegését. Elmondta, hogy a keresztény hit azt követeli, hogy álljanak helyt és haljanak becsületes halált Krisztus dicsőségéért, és nem azt, hogy a várat feladva vagy örök gyalázatban éljenek, vagy pedig esztelen barmok módjára kaszaboltassanak le. Mihelyt látta, hogy vitézei eléggé megerősítették szívüket, néhányukat visszatartván magánál, kibocsátotta őket a várból, remélve, hogy szétszórják a török tábort, vagy legalább váratlan félelemkeltéssel megzavarják az ellenséget, s felszabadítják a várat az ostromtól. A vitézek bátran küzdöttek addig, míg kifáradva az ellenség folytonos öldöklésétől és a köréjük özönlő sokaságtól mind egy szálig lekaszaboltattak. Ebben a győzelemben elbizakodva a törökök késedelem nélkül a várra támadtak. A kapitány reményét vesztve kinyittatta a kapukat, és olyan rohammal tört elő, hogy ahol csak megfordult, az ellenség úgy kerülte, mint a villámot, s így a szembenállókat levágva, a törökök derékhadát áttörte, és sértetlenül távozott.”

A törökök magyarországi hódításaikat „Üngürüsz Vilajet”-ként nevezték, melynek székhelye Buda volt. Ez a hódítás több katonai-közigazgatási és adózási kerületre bomlott, melyből a simontornyai szandzsák négy kisebb alkerületet (nahijét) foglalt magába, mint a simontornyait (1 város, 15 falu, 2 lakott puszta), az endrédit (ma: Balatonendréd, 1 várost és 18 falut), a tamásit (melynek adatai nem pontosan ismertek a megalakulás évéből, 1546-ból), illetve az ozorait (1 város és 8 falu). Lásd. Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. Bp. 1996. 68.

Lásd. Gyalui Torda Zsigmond levele Philipp Melanchtonnak (1545. december. 25.) In: Régi magyar levelestár I. szerk. Tolnai Gábor és Hargittay Emil. Bp. 1981. 94-102., valamint Történelmi Tár 1885. 524-528.