1557 - Tavaszi tél a Balatonnál

„Tegnap is jöttek vala a törökök a jégre próbálni az jeget…”

Tavaszi tél... Háborúság a Balaton mentén
Takaró Mihály tihanyi kapitány jelentései – melyben nem takarja el ezen küzdelmeket.

1557 márciusában is úgy tűnik – nem jött még el a kikelet – s az időjárás még olyan zord volt, hogy a Balatont is jégpáncél borította. Legalábbis erre következtethetünk Takaró Mihály tihanyi kapitány azon jelentéséből, amelyben arról szól, hogy a tó jegén a katonáival előretört és a déli parton fekvő (Balaton)Endréd török palánkját megtámadta...

E lapokon már szóltunk róla, hogy a balatoni jégen való gyors átkelés nagy előnyökhöz juttatta a támadó felet (így volt ez 1577 vagy 1578 körül a nevezetes koppányi rajtaütésnél és az 1640-es években az igali támadás során is). A dunántúli földrajzi környezet, a domborzati és vízrajzi helyzete, valamint változatos növénytakarója, vagyis a terepviszonyok adottságai miatt ez a terület nagyon kedvezett a védelemnek. Nem elhanyagolható szempontok ezek, hiszen a források tömegéből tudjuk, hogy a korabeli éghajlati viszonyok miatt, amelyet a tudományos kutatásban "kis jégkorszak"-nak nevezünk,a dunántúli védelem centrumában oly fontos szerepet betöltő Balaton tó vize és a környező mocsaras területek, lápok és berkek télen befagytak. A vastag jégpáncél, pedig kiválóan megfelelt annak, hogy azon akár nagyobb csapatok is átkeljenek, és az ellenséges várakat meglepetésszerűen megtámadják.

A küzdelem bár csekély erőkkel folyt igen hevesen zajlott le – a török védők egy toronyba szorultak vissza, de Takaró vitézei a palánkkal együtt azt is felgyújtották. Takaró Mihály szerint a törökök ekkor megadták magukat – bár egyet sem fogtak el, mert egy kiugrott a toronyból, a többi hét török azonban ott maradt. Bár alaposan kimerültek, összeégtek és sebesültek, de nem kerültek fogságba. A tihanyiak pedig amilyen gyorsan jöttek, oly gyorsan távoztak is – vissza egyenesen Tihanyba a Balaton jegén által. Magukkal vitték a zsákmányt: az összegyűjtött fegyvereket, páncélokat, lovakat szerszámostól-nyergestől.

Sikerüknek híre ment, de nem csak a magyar végek népe között, de a töröknél is, s ezért Takaró Mihály – régi vitézként jól tudta – meg is jegyezte, hogy most várható lesz a török reakció vagyis a támadás: „Tegnap is jöttek vala a törökök a jégre próbálni az jeget.”

Már most, ha Takaró Mihály levelezésére tekintünk, akkor a továbbiakban – ehhez a tavaszi télhez kapcsolódóan – érdekes dolgokra bukkanhatunk. Ezen év (1557) április 17-én kelt levelében, melyet a nádorhoz, Nádasdy Tamáshoz küldött Sárvárra, már azt jelenti, hogy a törökök a lovaikkal a fűre készülnének... tehát a „füvelés”-re indulnának ki, amely azt feltételezi, hogy a zöld sarjadék fű már kihajtott (ha tehát márciusban még kemény jég fedte a Balaton, de áprilisban már bátran a fűre lehetett menni a lovakkal, akkor a tavaszi idő igen hamar megérkezhetett és felmelegedhetett):

„...Nagyságodnak egyéb hírt nem írhatok, hanem a fejérvári és veszprémi törökök igen készülnek, immár nem tudom, ha az fűre mennek (legelőre hajtják-e lovaikat?) vagy penig rablani akarnak. Ím, emböreimet küldtem Fejérvárra, s mind Budára, ha megjönnek, valami hírt hoznak… Nagyságodnak megmondom.”

Takaró azonban nagyon éber volt, s inkább maga támadt a veszprémiek ellen (1552 óta Veszprém török kézben volt ekkor), ezt írta:

„Az elmúlt napokban mentünk Veszprém alá. Én ilyen vakmerő népet nem láttam, mint a mi népünk vala. Tarackkal, szakállassal lűttenek hozzánk, de szinte a vár alá mentünk vala, annira, hogy szinte a kiskapuig mentünk, mégis csak egy embör kárral lénk. Ismég egy lovat lűének el, énnekem egy főlovamat nyerék el minden szerszámával. Végre kijöttek vala, de az völgyből nem bocsátojok föl.”

Takaró elég érdekes helyzetben volt – mondhatni három (Veszprém, Székesfehérvár és a déli balatoni török erődök) felől is kitéve az ellenség támadásának, de ébersége – úgy tűnik – soha sem lanyhult. Március 23-án kémei visszatértek a török (Székes)Fehérvárról is és jelentették, hogy „igen patkolják a lovakat”, avagy portyára készülnek kiemenni: „az mai nap jövő egy emböröm Fejérvárról, ki énnekem azt mongya, hogy sokan vannak és erősen patkoltatnak, és erősen készülnek. Mi légyön szándékuk, nem értem!”

Később nagyobb csapatmozgásra lett figyelmes, mikor Tihanytól északra bátran vonult a veszprémi bég Székesfehérvár felé – Takaró szerint 500 fővel is lehettek, itt már nagyobb török támadásra számít, rögtön írta is a hírt a nádornak:

„Ezek is Fejérvárra mentek, tegnapi napon az veszprémi bég is elment velök, de az kocsikat el nem vitte vele, az mint az én emberöm mongya, az simontornyai bégöt és az koppányi bégöt is fölvárják Fejérvárra. Immár mi légyön szándékok, mi következik belőle, semmiképpen nem értöm! Taval y is illyen formán cselekedének, hogy ide Veszprémmé jövének és innend ismég vissza menének Fehérvárra, azonban úgy rablák el az Kemenesalját. Mastan is tehetnek afféle csalárdságot, kire Isten ne segéljen.”

Érdemes megjegyezni azt is, hogy Takaró Mihály az egyik legközlékenyebb – levelezőbb korabeli magyar tiszt (avagy csak szerencse, hogy az ő levelei javában megmaradtak, értékes forrásai a korabeli végvári mindennapoknak), meglehet ezt a törökök is tudták, hogy igen éber, s ezt az éberségét gyakran csellel is, téves, hamis hírekkel is igyekeztek félrevezetni.

A tihanyi kapitány ugyanezen levelében írta a nádorhoz, 1557. április 17-én, Tihanyból, hogy a törökök azt híresztelik, hogy Nádasdytól Bécsben elvették volt a nádorságot, de ezt a magyarok közül nem hiszi senki; másrészt tudatja, hogy egy bizonyos Kászon bassa nem halt meg, hanem Pécsre várják, s az nem sokára Szigetvár alá megy, hogy lovait legeltesse…

Ezt is érthetjük úgy, mint egy "provokációt", avagy a végbeliek egymás közti ingerléseit. Takaró elmondja, hogy mindezt Koppány bégtől tudja, akiről ezt írta: "Én velem igen barátságos ez az Koppány bég, enihánszor kéretett, hogy egymással szembe lennénk, de azt nem merte mivelni semmis mivelem."

Nem tudjuk azonban, hogy ebben az évben – április folyamán – nagyobb török portyára itt sor került volna, de Takaró Mihály tihanyi kapitánynak volt igaza – aki kifejtette azt is – az „inkább félni, mint megijedni” mondás alapján – hogy éberen kell figyelni, semmi hírt kicsinységnek nem szabad tartani, mert könnyen megcsalatkozhat az, ki ezt félvállról veszi: „Azért Nagyságod hagya meg, hogy vigyázzanak minden felé reá, ne járjanak úgy mint tavaly, ki tugya az ő csalárdságokat.” - írta Nádasdyhoz (1557. április 27-én) mikor hírét vette, hogy a kiment törökök mind visszatértek a saját váraikba.

(Megjegyzendő 1560 áprilisában Takaró Mihályt leváltották a tihanyi kapitányi tisztből s helyére Gyulaffy László került.)

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Ez az időszak, hirtelen a XIV. század elején köszöntött be, s jellemző rá, hogy a sarkvidéki jégtakaró megvastagodása mellett, a magashegységek gleccserei is mélyebbre ereszkedtek, nyomultak, melynek nyomán Európában (is) a tél hidegebbé, zordabbá fordult. Ez az időszak a XVII. századig tartott, akkor az éghajlati viszonyokban újabb melegebb periódus következett be.

Ez az időszak, hirtelen a XIV. század elején köszöntött be, s jellemző rá, hogy a sarkvidéki jégtakaró megvastagodása mellett, a magashegységek gleccserei is mélyebbre ereszkedtek, nyomultak, melynek nyomán Európában (is) a tél hidegebbé, zordabbá fordult. Ez az időszak a XVII. századig tartott, akkor az éghajlati viszonyokban újabb melegebb periódus következett be.

"Magyarország határvédelem szempontjából a Dunántúlon elsősorban az országrészt éppen közepén keresztül szelő Balaton bírt óriási jelentőséggel, hiszen ennek hiányában e területen is várak tucatjaival és újabb katonák ezreivel kellett volna biztosítani a védelmet. Ráadásul ez a természet nyújtotta védőbástya – elsősorban a Kis-Balaton vidékén húzódó, környező mocsaraknak és napjainkban mértnél magasabb vízállásoknak köszönhetően – jóval nagyobb kiterjedésű és nehezebben átjárható akadály volt. A Balatontól délre viszont a Marcal és a Rinya folyó, majd a mögöttük a Zala folyót a Murával összekötő Kanizsa patak – nagyjából a mai Principális-csatorna mentén – nagy mocsárvilága, északon, pedig elsősorban a Dunántúli-középhegység jelentős vonulatai, mindenekelőtt a Bakony és erdőségei, majd a tőle nyugatra a Rába folyó jelentett olyan természeti képződményt, amelyre a határvédelem kiépítésekor mindenképpen építeni lehetett és kellett is."

Pálffy Géza: A császárváros védelmében. A Győri Kapitányság története. 1526-1598. Győr. 1999. 53.

Magyar levelek a XVI. századból. Takaró Mihály Nádasdy Tamásnak. In: Történelmi Tár. 1907. 395.