1560 - Zavar a nyugati végeken

„...így az említettek nagy zűrzavarokat okoznak.”

Zavar a nyugati végeken...

A Török Birodalomban Nagy Szulejmán szultán uralkodása alatt nem volt általánosan megfigyelhető az a „zavar” amiről itt néhány példával kívánok beszámolni. Jelesül azok az 1560-as években jelentkező közbiztonságot, utazást, kereskedelmet veszélyeztető zsivány- vagy rablóvilág eluralkodása. Elsőre talán ellentmondásos mindez, hiszen a nyugati végek – a Török Birodalom északnyugati végvidéke, a horvát-magyar határvidék, a Hódoltság – állandóan fegyveres konfliktus és összeütközések helyszíne volt. Azonban a szultáni tanács 1560-ban számos kiadott rendelkezése nem csupán erről, hanem valamiféle sajátos „rablóvilág” kialakulását is mutatja – ha ugyan általánosnak fogadjuk el az itt felsorolt példákat.

1560. május 29-én kelt rendelet például a boszniai tartományba vezényelt – bizonyos Mehemed Hán zvorniki szandzsákban tisztséget viselő anatóliai (egészen pontosan) türkmén származású banditák garázdálkodásáról szól.

Azt írják, hogy Mehemed Hán – kinek 49.901 akcse jövedelmű és 25 faluból álló „náhije a Száva partján fekszik”, ugyanakkor érdekeltségei átnyúlnak a pozsegai szandzsák területére is – tehát Szlavóniába; mégis panasz érkezett ellene:

„...embereinek többsége zülkadiri (itt utalás az egykori Kisázsia délkeleti részén fekvő türkmén emírségre, amely csak a XVI. század elején került oszmán-török fennhatóság alá) származású volt. Ezek összebarátkoztak a vidék haramiáival, akik náhinjéban is megjelentek. Mivel Mehemed Hán más szandzsákban állomásozott (ekkor éppen a pozsegai béget helyettesítette), a hászait igazgató vojvodák jó viszonyba keveredtek a haramiákkal, kinevezték őket haramibasinak, majd szétszóródtak a környéken, és a Zvorniki Szandzsákban és másutt házakat, majd városokat kezdtek megütni.”

Az irat elmondja, hogy megtámadták Bercskát (a boszniai Brčko vára, a Drina és a Boszna torkolata között félúton), aztán más falvakat és vásárokat, sok kereskedőt kifosztottak. „így az említettek nagy zűrzavarokat okoznak.” Mármost a rendelet intézkedik, hogy Bajram szerémségi szandzsák bég intézkedjék a dolgok kivizsgálásában és a gonosztettek elkövetőinek elfogásában és megbüntetésében.

Hogy az intézkedésekre sor is került az csak sejthető – és ugyancsak az, hogy ez nem ment minden gond nélkül. Erről pedig egy 1560. július 10-én kelt szultáni rendelet tanúskodik, melyet ugyancsak a szerémi Bajram bégnek küldtek meg, rendelkezve arról, hogy a zvorniki kádi, bizonyos Aziz – aki Isztambulba ment panaszra, s ott is ölték meg (!), gyilkosát, aki Memi s aki „jelenleg a szandzsákbeli Moravik (törökül Morovik, magyarul az egykori Marót) vár dizdárja, fogja el és küldje a Portára." Ebből tehát kiderül, hogy a panaszra érkező zvorniki kádit, még a messzi Sztambulban is utolérte a boszniai haramiák bosszúja.

Megjegyzendő, hogy a délvidéki haramia világgal – Takáts Sándor is hosszabban foglalkozik, igaz nem a török uralom alatt álló időszakkal, hanem éppen ellenkezőleg, a XVIII. század első felének áldatlan állapotaival, mikor ezen területek egy jelentős része, már felszabadult a török uralom alól, de akár a vármegyéknek, akár a határőrvidékeknek, akár a központi Habsburg-kormányzatnak is alaposan meggyűlt a baja az itt tapasztalt zsiványkodással, és általános rablóvilággal...

Másrészt az „útonállás” mesterségét nem csak a délszláv vidékeken gyakorolták. Erről tanúskodik az a portai parancs, mely János Zsigmond erdélyi udvarába ment ki – 1565. május 28-án – s melyben egy bizonyos Isza nevű török tett panaszt, aki másokkal egyetemben Erdélybe igyekezett, s őt társaival együtt fogságba vetették az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozó – az iratban „Bán” (azonosítani nem sikerült) emberei: „összes holmijukat elszedték, Redzsebet (Isza, Redzseb és Hajdar – mint muszlim utazók név szerint megneveztetnek az iratban) pedig eladták az ellenséges gyulai vár kapitányának (ekkor Kányaföldi Kerecsényi László volt Gyulán a kapitány, 1561 óta. Híres „rabszedő” volt).”

A dolognak azonban van egy érdekes és itt kellően nem hangsúlyozott paradoxonja. Tudniillik az, hogy a török vazallus Erdély végházainak népe, alaposan összejátszott az „ellenséggel”, a királyi magyar területek végváraival – s nem átallotta a törököket éppen úgy fogságra vetni (ha tehette), mint az a királyi területek portyázó népénél általános szokás volt, sőt mi több velük rabkereskedelmet folytatott.

A szultáni parancs szigorúan meghagyja: ha „csakugyan útjukat állták és kifosztották őket, találja meg a gaztevőket, a zsákmányolt holmit adják vissza a tulajdonosoknak, majd a vétkesek nyerjék el méltó büntetésüket.”

Törökök foglyot kísérnek - Wathay Ferenc ábrázolása

(a szemtanú, mint egykori fogoly hitelességével.)

 Lásd. Mühimme defteri 3, 399/1195 (Konstantinápoly) 1560. május 29. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 101-102.
lásd. még Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp. 1908. (reprint) 136-146.
Mühimme defteri 6, 554/1201(Konstantinápoly) 1565. május 28. In: Dávid Géza – Fodor Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559-1560, 1564-1565). Bp. 2009. 280-281.