1566 - János Zsigmond "hódolás"

„Én szerelmes fiam, ülj le!”

János Zsigmond a szultán előtt hódol Zimonyban...

1566. június 29-én az idős Nagy Szulejmán szultán utolsó – immár hetedik – személyesen Magyarország ellen vezetett hadjárata során Zimonyba érkezett, ahol fogadta Szapolyai János király fiának, kegyeltjének és vazallusának, János Zsigmondnak a hódolatát...

A forrás emígy számol be János Zsigmond erdélyi fejedelemnek és követségének látogatásáról:

„Minden dolgokat így elrendelvén, juniusnak 16-k napján, mikor értené a felséges fejedelem, hogy a császár már a Dunán által jött volna, Gyulafehérvárrul elindul; Isten segítségéből Dévára mégyen, aztán Mardsinára; aztán Lugosra, holott másnap megnapla. 26-dik napján Páncsovába Nándorfehérvárnál innen a Dunán tábort járata, melly város egy mérföldre vala. A császárhoz azonközben csausok jőnek s mennek, s szandsákok is oda jutának és minden jót ígérnek, és hogy meglátogatván a császárt szeretettel, s mit kelljen cselekedni s mondani megtanítják.
A következő napon azért, melly volt juniusnak 27-dik napja, a császár tulajdon gályáját a fejedelemnek küldi és ízeni, hogy népét elhagyván, menyjen által az országnak főfő rendivel; élések, sátorok és minden egyéb szükséges dolgok elrendelettek volna, és nem szükséges volna, hogy a mit személye szerént vagy személye kívül magával venne. A fejedelem gályába szállván mind együtt a négyszáz nemesekkel, lovakkal és ékességekkel a Dunán által mégyen, s köszöntvén a nándorfehérváriaktól számlálhatatlan puskalövésekkel a túlsó partra kiére, és ott a császár népét mind éppen látják vala; ugyanazon helyen penig a császárnak egész minden udvara népétől becsülettel fogadtatik, és mindeneknek nagy öröme születik.
A császár azonközben, hogy a dolgot egész jól megláthatná, egy néminemű magos hegyes helyre az ő tulajdon sátrát parancsolta vala hogy felvonják az eltörött vár mellett, mellyet régen Zemplinnek (ti. Zimonynak) hittak – Hunyadi János kedves helye s őse; - mert azt parancsolta vala, hogy azt a becsületet adnák a fejedelemnek és abban a rendben tartanák, az mellyel az ő tulajdon személye szokott élni. Felütvén azért a sátort, mind az egész dolgot onnan nézi és álmélkodik vala. Így lőn az elmenetel, igen nagy hallgatással és magát reátartással a szandsakok és csausok és minden főfő rendek követvén, és az egész utat éppen békörnyékezvén az lovagok számtalan seregével. Mihelyt penig a császár sátor aljához, melly hegyen vala, jutának, a ceremonialis mester a fejedelemenek jelenté, hogy ott volna a császár, azhol a sátort felvonva látá; azért jobb volna meghajtott fővel és a császárra fordulván lováról török módra köszöntené a császári méltóságot; mellyet igen nagy jó móddal és tökéletesen is megcselekedék, mindbyájan azonközbe kiáltván: allah, allah, allah!
Látván a fejedelemet, mondják, sokat szólott a császár, mellyet most előhozni nem illendő; azt bizonyosan tudjuk, hogy mondotta, hogy ő addig nem hagyja, amit a fejedelmet magyar királyságra emeli és megkoronázza.”

Amikor távozik a szultáni tábor az ágyúkat és a janicsárok a puskákat mind kisütötték „örömet jelentvén”.

„Annakutánna ajándékot rendelvén mind az egész seregnek, osztogattata kinek kinek ezer oszporákat; és azoknak száma, akiket megajándékoztattak vala – basák nélkül, kiknek száz ezret ada – vala ötven ezer ember; és a beglerbégeken kívül, kiknek harminc harminc ezret ada; és a szandsákokon kívül, kiknek harminc harmic ezret ada; a vitézlő szolgáknak is mindeniknek öt öt száz oszporát, kétség nélkül híres és kevély ajándékot.”

A második hivatalos út június 29-én volt, ekkor a császár elé járulás e rendben történt:

„Először ötven csaus mégyen vala elől; másodszor is csausok mennek vala az elsők után is; harmadszor a janicsárok kapitánya; negyedszer a kik az ezüst botokat a kezekben viselik vala; három mesterek, kiket ceremóniáknak mestereinek hínak vala; kiknek lovok és ékességek csudálatos és becsületesek valának; ötödször a fejedelemnek négy fő tanácsi; hatodszor az országnak négy főurai; hetedszer egy néhány gyermekek régi szokás szerént persiai gőgösséggel, gazdagon felöltözve, kik a fejedelem személye előtt gyalog mennek vala; nyolcadszor a fejedelem mégyen vala egyedül alkalmas tágassággal közbe vétetvén, kinek kengyelét négy fő kengyelfutó tartja vala, aranyos ruhákba felöltözve.”

Itt az író hosszan értekezik a fejedelem ruházatáról, majd jelenti, hogy utána ment az a 400 erdélyi magyar úr, aki útjára elkísérte volt. A menetet a janicsárok és a hadak hatalmas rendbe szedett csapatai zárták.

Amikor a fejedelem oda ért - a császár első sátrához – a lováról leszállt, s előállott száz janicsár, akik a császárnak szánt ajándék bemutatására készültek elő. Eztán hosszan is sorolja a krónikásunk, hogy ezek mik is voltak: arany tányérok, amelyekben 12-ezret érő arany „kösöntyűk” voltak, nagy gyémátokkal, smaragdok, a másik tányéron egy „csudálatos gyűrű, mellyben nagy mesterségű órácska vala, mivelhogy a csengető órák, félórák és fertályok kívül, mellyeket megüt vala, a holdnak és plánétáknak járását is megmutja vala.” Serlegek, csészék és válogatott sólymok.

Eztán megy a szultán elébe, aki így köszöntötte: „Boldog légyen szerelmes fiam idejöveteled!” és parancsolja, hogy üljön le, de ezt a fejedelem illendően elutasítja, akkor a szultán így kéri: „Én szerelmes fiam, ülj le!” s ekkor helyet foglalhat a szultának jobb kéz felől, ott ahol a pasák állanak, s eztán jönnek be a kísérő magyar urak közül kilencen és csauszoktól követve és a szultán lába előtt „persiai szokás szerént leborulának.”

Eztán a szokásos protokoll után következtek a szultán János Zsigmondnak szánt ajándékai – itt most nem részletezzük. A „tárgyalások” – azaz, hogy János Zsigmond fejedelem vette az öreg Szulejmán szultán diktátumát: „Vöttél-e el valamit tőlünk, amit kívántál?” Erre felelte a fejedelem, hogy mindent megkapott, noha a krónikás megjegyzi, hogy bár Temesvárt és Lippát is kérni kívánta a szultántól, de a pasák már előtte „megintették”, hogy azt ne merje, mert ott már muszlim mecsetek épültek (értsd. az már a padisah birtoka). Erre a szultán azt felelte: „Kérjed az Urat, hogy minékünk minden ellenségeink ellen diadalmat és győzedelmet engedjen; mert elvégeztük, hogy három annyival nagyobbá tegyünk, mint vagy.” Eztán Szulejmán felállt a trónjából és „szereletes fiának” nevezve a fejedelmet megölelte.

Így távozott tehát János Zsigmond – az első erdélyi fejedelem – a szultán Magyarország és Szigetvár ellen igyekvő hatalmas táborából. Elmentében a szultán ígéretét vette abban is: „Meglásd, hogy ha elég néped, elég álgyud, elég gyolyóbisod, és ha elég porod vagyon-e? Mihelyt megfogyatkozol mindjárst írj, s küldök valamennyi kívántatik.”

Végezetül emlékezzünk még meg a krónikás szavaival azokról, „kik a fejedelemmel jelen voltak a török császár előtt a sátorban: Csáki Mihály, Békes Gáspár, Apaffy Gergely, Kapitány György, Bánffi Gergely, Telegdi Miklós, Bornemissza Farkas, Bég Pál, Telegdi Mihály, szebeni polgármester (Miles Simon), Orbán Miklós, doctor Blandráta. Ezek így menének végbe azoknak tanulságokra, a kik tudnak vagy akarnak élni a példákkal. Anno ab incarnato Christo 1566.”