1568 - A török berendezkedik Szigetváron

Török katonai berendezkedés az elfoglalt Szigetváron. Mennyi török katona volt kezdetben Szigetben? Kérdések a források tükrében…

Tudjuk, hogy a Szigetvár elfoglalása után az elhunyt szultán fia, a trónörökös, II. Szelim Nándorfehérvárban – vagyis a Belgrádban – gyászolva fogadta atyja holttestét, és egyszersmind megparancsolta, hogy atyja tiszteletére a várban dzsámit emeljenek – amely igen hamar (ha hihetünk a forrásoknak mindössze néhány hét alatt el is készült) – s ugyanakkor elrendelte az ostromban súlyosan sérült – mondhatni csaknem teljesen elpusztult – vár újjáépítését és megerősítését is…

Azt már pontosan nem tudjuk, hogy a török védelmi rendszerben is éppen olyan nagy fontossággal bíró végvár, mekkora őrséget foglalt magába, noha a török összeírások – elég rendszeresek és pontosan tudósítanak a várőrségekről. A dologban azonban ezen esetben van egy kis fordulat is. Erre a kiváló oszmanista történész-kutató, Hegyi Klára mutatott rá, felidézve egy 1567. szeptember 15-én kelt szultáni parancs tényét, amelyben a budai pasa, Szokollu Musztafa beadványát hagyta jóvá.

A budai pasa arra kérte a szultánt, hogy az Alföldön az egri magyar vitézek portyázásai miatt szükséges – a mai Jászberény közelében – egy palánkot emelni, amelyet erős katonasággal kell feltölteni, ezek egy részét Szigetvárról javasolta átvezényelni. A palánk felépült: a törökök „Dzsánfedának” nevezték. Az egri vitézek ellen épült Dzsánfeda erődítményébe félezer katonaság elhelyezését javasolták – a budai kincstár az 1569-es esztendőben előbb 392, majd 429 török katonának fizetett ide zsoldot. Nem tudjuk – állapítja meg Hegyi Klára –, hogy az új palánk katonái közül vajon hányan érkeztek a nem régiben elfoglalt Szigetvárról. Mert ezt – vagyis az előző szolgálati helyet – csak ritkán, vagy soha sem vezették fel a zsoldlistákra. Azt azonban feltételezhetjük, hogy közvetlenül Szigetvár elfoglalása után nagy számú zsoldba vett katonaságot helyeztek el Szigetben. Hegyi Klára szerint legalább 1.300 főt – nem számítva a portai janicsárokat, „kapi kulu” (az elit katonákat), akiket közvetlenül a szultáni udvarból fizettek ki.

A védőerő magas száma egyrészt indokolt volt ekkor Szigetvár kiemelt védelmi szerepével a török védelmi láncban, másrészt általánosnak volt mondható – megfigyelhető az a tendencia – , hogy egy újonnan elfoglalt vár őrsége az első években (vagy évtizedben) mindig elég magas volt. Szigetvár katonai összeírásaiból – 1568-ból és 1569-ből – az derül ki, hogy közvetlenül Budáról 825 katonát fizettek. Ezenfelül tehát még számolni kell bizonyosan – de ismeretlen számú – portai janicsár jelenlétével. Az esetükben a számuk megállapítását nem csupán azért ütközik nehézségbe, mert forrás ez ideáig csekély számmal áll rendelkezésre (a szigetváriakról pedig semmi), hanem azért is, mert a várak őrségéhez rendelt janicsárok száma mindig változott.

Tudjuk, hogy jelen voltak, mert egy 1567. október 10-én kelt defter arról szólt, hogy zsoldjukat már útnak indították Isztambulból, másrészt pedig – jó száz esztendővel később, a XVII. század derekán – Evlia Cselebi írta, hogy egy aga parancsnoksága alatt „három oda janicsár” szolgál Szigetváron. Ez azonban nem árul el sokat, mert e kihelyezett „janicsár-odák” nem takarnak egységes számokat, a forrásokban nagyon különbözőek. Az is érdekes, hogy Evlia Cselebi írt a meglétükről, noha ekkor az 1660-as években a török Szigetvár már nem a frontvonalba feküdt, szerepét az 1600-ban török kézbe került Kanizsa vette át.

Ezenkívül a zsoldos katonaságon kívül számolnunk kell bizonyos számú martalóc-haddal is. Ezeknek a számát sem tudjuk pontosan megadni.

A kutató a forrásokból meglehetős részletességgel térképezte fel a meghódított Szigetvár oszmán-török katonai berendezkedését. A vár védelem fontos feladata – a zsoldlistákban is első helyen szereplő – „müsztahfizok”-ra és „topcsik”-ra hárult, hozzájuk számolták a vár és a katonaság ellátására kirendelt nagyon fontos munkákat végző mesterembereket, kovácsokat, ácsokat etc,. Aztán következtek a vár „hátországának”, az adóztatásban és az ellenség portyázói ellen gyors reagálásra képes – vagy maguk is ilyen portyákra induló – lovasság, a „fáriszok.” Eztán az „azabok” s végül a lóval is, de gyalogosan is szolgáló martalócok következtek…

„A katonák kisebb része a belső várban (kale-i enderun), többsége a külsőben (kale-i birun) állomásozott. A belsőbe osztották a ’müsztahfizok’ nagyobb részét, a tüzéreket és az iparosokat. 1569-ben a belső vár élén Hizir várkapitány (dizdár) állt, helyettese Gázi ’kethüdá’ általában is segítette őt a parancsnokságban, ezenkívül közvetlenül irányította a müsztahfizokat. A 15 tizedbe (bölük) számolt müsztahfizok velük együtt 144 jelenlévő katonát számláltak. A tüzérek parancsnoka (szer) Murád Sáhin, a helyettese Musztafa ’kethüdá’ volt, alattuk 6 tizedben 55 tüzér szolgált, a parancsnokokkal együtt 57. Belső váriaknak számítottak az iparosok is, akik kicsi, de önálló egységeket (dzsemmáatokat) alkottak. A három fegyverművesnek, dzsebedszinek saját parancsnoka is volt Ejnehán Mehmed személyében, míg öt kovács (haddád) és négy ács (neddzsár) saját előjáró hiányában vagy a fegyvergyártok, vagy a tüzérek főnöke alatt dolgozott. Az iparosokkal együtt a belső vár katonasága 213 emberből állt.

A külső vár – ami a mai várnak az a része, ahol a dzsámi áll – volt a katonák zömének szolgálati helye. Együttesük élén Ramazán várkapitány állt. Ő és helyettese Musztafa ’kethüdá’ parancsnokolták az itteni müsztahfizokat is. Ez a csapat 10 tizedet, a kapitányokkal együtt 90 jelenlevő katonát számlált. A várnak ebben a részében szolgált 30 tizedbe rendezett 283 lovas is, három aga, Gani, Iljász és Haszan vezetése alatt. A gyaslogos azabok 89-en voltak. Ennek a csapatnak más a felépítése mint az eddigieknek. Élén ennek is aga, név szerint Ferhád Ibrahim és helyettese Oszmán ’kethüdá’ állt, alattuk 3-4 tizedet egy egységbe, rijászetbe osztottak (…). Végül a 89 martalóc tizedeinek száma 10, előjárójuk pedig Haszan Hamza aga és helyettese Ali Abdullah szermije (amolyan százados).

A lista névsora és a tizedek száma világosan mutatja, hogy az eredetileg összes nagy csapatnem kerek századokból, vagy félszázadokból állt, s minden tizedet igyekeztek tíz katonával megtölteni. A belső várban 150 müsztahfizt és 60 tüzért, a külsőben 100 müsztahfizt, 300 lovast és 100-100 azabot és martalócot telepítettek. A létszámot azután a hiányzások változtatták meg. Szigetvárott nagyobb fegyelem uralkodott, mint a várak többségében, a kiesőket is sebesebben pótolták. A lista lezárását követő másfél évben 80 új katonát vettek fel, ami azt jelenti, hogy a védők nagyjából egy tizedét kellett pótolni. (…)

Mindig tanúságos az után kutatni, hogy honnan érkeztek, milyen nemzetiségűek és vallásúak voltak a magyarországi török várakban szolgáló katonák. A vizsgálatokhoz ez esetek nagy többségében csak a zsoldlisták sokezres névanyagát használhatjuk (a budai vilajet várkatonaságának teljes listái egyenként tízezer körüli nevet tartalmaznak, a csonka listák kevesebbet). A katona neve két részből áll: elől a sajátja, utána apjáé. Ha mindkettő muszlim, akkor a viselője muszlim családban született, pl. Ahmed (bin) Musztafa, azaz Ahmed Musztafa fia. Ha mindkét név keresztény, akkor a katona keresztény hitét megtartva állt török katonai szolgálatban, pl. Nikola Sztepán. A másvallásúak áttréskor muszlim nevet kaptak, és hogy e mögött ne álljon ’hitetlen’ apa neve, minden frissen iszlamizált katona apját Abdullahmak – Allah szolgájának – nevezték. Ezek az Iszmail Abdullah, vagy Szelim Abdullah típusú neveket szokás elsőgenerációs áttérteknek tekinteni. Az Abdullah apai nevet gyakran valamely földrajzi vagy nép név helyettesíti, jelzi azt, hogy a viselője boszniai, szerémségi vagy albán, esetleg magyar: ezek az emberek is új muszlimok. Balkáni származásúak azok a katonák, akiknek a második neve Diváne. Magából a névanyagból tehát csak részlegesen szűrhető ki a nem török etnikum: mondjuk Juszuf Szulejmán név nem engedi eldönteni, hogy viselője kisázsiai török-e, vagy olyan bosnyák, akinek már apja vagy nagyapja is iszlamizált.

Néhány zsoldlistában olyan bejegyzéseket vezettek be, amelyek megjelölik a katona származási helyét és felsorolják legközelebbi rokonait. Ezek a 16. század közepétől maradtak fenn, és adataik összegzése azt mutatja, hogy a budai vilajetben a katonának állt férfiak 82 százaléka a Balkán-félsziget nagy északkeleti tömbjéből, Boszniából (40,2%), Hercegovinából (12,9%), Szerbiából és a Dráva-Száva elszerbesedett közéről (29%) származott bosnyák, szerb és vlah volt. Minthogy a születési helyeket feltűntető katonai névsorok mind 1566 előttiek, Szigetvár védői is csak a nevük alapján vizsgálhatók. Az 1569. évi zsoldlista névsorában a 761 szolgálatban álló katonából 259 (34%) vehető balkáni eredetűnek: 130 új muszlim, 58 keresztény, 47 olyan katona, aki balkáni hely- vagy népnevet viselt második névként – ez utóbbiak nagy többsége, 43 ember bosnyák, valamint 24 Diváne utónevű. A századközepi arányok ismeretében nem kétséges, hogy a védőknek Szigetváron csaknem egyharmada volt balkáni eredetű, de a nevek alapján ennyi vehető biztosnak.”

Azabok. Ahogy a nyugati ábrázoláson a törököket látták a XVI. század második feléből.

Lásd. a források megjelölésével és gazdag adatokkal Hegyi Klára: A török végvár. In: Szigetvár története. Tanulmányok a város múltjából. szerk. Bősze Sándor – Ravazdi László – Szita László. Szigetvár, 2006. 96-99.

És még egy megjegyzés némely tévhitek eloszlatására…
Még egyszer a Szigetváron állomásozó török katonaságról

Érdekes megjegyezni, hogy a szigetvári helytörténész, Molnár Imre „Tanár úr” – bár források megjelölése nélkül – hogyan is nyilatkozik erről a korszakról: „A törököket általában a tolerancia jellemezte: sem nyelvüket, sem vallásukat, sem szokásaikat nem kényszeríttették rá a hódoltsági területek lakosságára. (…)” – így írt a török uralom kezdeti időszakáról Szigetváron, majd így folytatja: „Egy nemzedéknyi idő eltelte után, 1660-ban (itt nyilván nyomdai hibáról van szó, hiszen a helyes dátum: 1600-ban), Kanizsa elfoglalásával minden tekintetben jelentős változások történtek Szigetvár életében. A törökök Kanizsa székhellyel új vilajetet szerveztek, korábban a szigetvári szandzsákhoz tartozó náhiék többségét Kanizsához csatolták. A leglényegesebb változás az volt, hogy Szigetvár megszűnt mint török végvár, az itt állomásozó katonaság létszámát alaposan lecsökkentették, s a polgári tisztviselőket is áthelyezték Kanizsára, ami fokozatosan háttérbe szorította Szigetvárt, de az itt vívott harcok miatt, és Szulejmán szultán türbéje révén, amely mindvégig valóságos búcsújáróhelye, kegyhelye volt a muzulmánoknak, továbbra is közismert és jelentős város maradt. Az itteni reguláris katonaság létszámának csökkenésével nőtt a martalócok száma, megszűnt az élet- és a vagyonbiztonság. A török hódoltság első évtizedeiben még viszonylag jónak mondható gazdaságpolitikát felváltotta a gátlástalan harácsolás, a rablógazdálkodás, szaporodtak a panaszok, növekedtek az ellentétek magyarok és törökök között.”

Egészében Molnár Tanár Úr megállapítása itt elnagyolt és számos tévedést tartalmaz. A kutatások – jelesül Hegyi Klára történész török zsoldlisták feltárása nyomán – világossá válik, hogy bár a XVI. század második felében erőteljesen csökkent a szigeti török katonaság létszáma, de ezzel egyszersmind nem nőtt a martalócoké… Sőt, az 1570-es évek végétől már egyáltalán nem voltak martalócok – legalábbis a zsoldjegyzékek tanúsága szerint – a szigetvári várban. Szerinte az 1573-as évtől már jól látható, hogy a várőrség száma apadt, de ez nem ment úgymond a minőség rovására, mert nagyobb harcértékű csapatok maradtak Szigetváron (kiknek származása ekkor legalább 21%-ban balkáni volt). A 15-éves háború előtti – 1591-es összeírásban – összesen 325 főt jegyeznek be (s mellettük feltételezhetően van bizonyos számú „portai janicsár”), s ez a szám, ameddig a források rendelkezésre állnak – a XVII. század közepéig – jelentősen nem változott meg.