1572 - A szerencsétlen zimándi portya

„...sem rend, sem biztos parancs, sem egy vezér nem volt közöttük...”

A szerencsétlen zimándi portya...

1572. április havában zajlott le a felső-magyarországi végváriak (Kassai Főkapitányság) – úgy mint a kassai, tokaji és ónodi vitézek – szerencsétlen végű portyája Zimánd felé...

A vállalkozás történetét Forgách Ferenc krónikája örökítette meg. „Az alsó-magyarországi (Forgách ezzel a kifejezéssel egy kis zavart okoz, hiszen itt a délvidéki országrészekre utal) Zimánd községben minden év április havában népes vásárt tartanak: ennek felprédálására a felső-magyarországi vidékről – Kassáról, Tokajból és egyéb várakból – mintegy nyolcszáz lovas és gyalogos verődött össze...”

A dologban a legmeglepőbb az, hogy Zimánd Kassától és Tokajtól igen messze – több száz kilométerre mélyen a Hódoltságban feküdt, Arad várának közelében. Tehát amikor a magyar végváriak összeálltak, tudhatták, hogy a vállalkozás nem lesz veszélytelen, hiszen mind a gyulai törökök, mind az aradiak, s más kisebb palánkok őrségének éber vigyázására és azok cirkálóira számíthattak. Ennek ellenére a csábította őket a gazdag zsákmány, amit a zimándi vásáron szerezhetnek.

A krónikában ezt olvashatjuk: „Ez nem maradhatott a török előtt titokban (hosszú is az út, rengeteg felderítő járkál), főképp azért, mert az adófizetésre kötelezett falvakon is zsákmányolva haladtak keresztül. Debrecen városából majdnem háromszáz lovat, más falvakból még többet hajtottak el erőszakkal; majd a vásár napján – ahova rengeteg kereskedő gyűlt össze – váratlanul lecsapnak, sok embert levágnak, sokakat elfognak, és gazdag zsákmánnyal – arannyal, ezüsttel, mindenféle holmival, amire kedvük támadt – rakodnak meg. Nem messzire jutottak, amikor a nyílt mezőn feltűnt az ellenség.”

S ekkor bekövetkezett a zavar és a pánik – Forgách azt állítja, de ez nehezen hihető – hogy semmiféle vezér nem volt köztük, s a rendetlenségük okozta a vesztüket. Vélem inkább arról van szó, hogy mind a tokajiak, mind a kassaiak, mind az ónodiak s kik még innen-onnan hozzájuk csapódtak csak saját felettesük szavára hallgattak, azok között pedig valami egyeletlenség támad és viszály, meglehet a zsákmány miatt – nem tudni pontosan. Az biztos, hogy rajtavesztettek, a török a csapatot lekaszabolták:

„Mivel úgy haladtak, hogy sem rend, sem biztos parancs, sem egy vezér nem volt közöttük, hiszen úgy álltak össze, csupa kóborló, inkább csak rabláshoz szokott ember, az első rajtaütésre megfutamodtak. Ezután már nem is ütközet következett, hanem mészárlás: majdnem mind ott hullott el, vagy fogságba esett…”

A források bizonytalanul adják meg a dátumot – 1571 vagy 1572, de az bizonyos, hogy áprilisban történt. A magyar végváriak lekaszabolása nagy török nyereségnek volt mondható, s mindezt abból tudjuk a legjobban, hogy 1572. május 17-én a konstantinápolyi császári követek, Rhym orátor és Peter Gruy megemlítik jelentésükben, hogy a török fővárosban nagy győzelmi felvonulásban hoztak kilencvenhat magyar rabot – megnevezve közülük: Dóczy Gergely, Gyulay Balázs, Trombitás Ferenc, Nagy Sebestyén – és százharminc levágott fejet, s négy zászlót. A főbb rabokat tömlöcbe vetették – a váltságdíj reményében –, a közembereket pedig gályarabságra ítélték.

Külön érdekes Dóczy Gergely története, amikor a díván elé vezették kihallgatásra – így már vélhető, hogy valamely főtisztről van szó, de rangja nincs említve – elmondta, hogy ő Gyula 1566-os ostromakor került a törökök fogságába, raboskodásából 3000 forinton (!) János Zsigmond erdélyi fejedelem váltotta ki Pertáv pasától. Míg élt a fejedelem – őt szolgálta. Mikor a felső-magyarországi vitézek vállalkozásáról hallott nyomban csatlakozott hozzájuk. S így járt ismét szerencsétlenül.

vö. Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Bp. 1979. reprint 130-131

Hans Burkmayr: Kampf zwischnen Türken und Ungarn
- Kupferstich aus dem Weisskunig
Szalay József-Baróti Lajos: A magyar nemzet története.
Wodianer F és fiai, Budapest o.J., Bd. II, 268