1579 - A "baksis hatalma"

„Legyen része neki is méltányosságban!

Hiszen van-e még ember a korunkba, aki ennyire jóságos volna?”

A Szokollu-klán bukása és egy öreg katona esengése az új politikai és katonai előjárónál...
Ahogy Ibrahim Pecsevi „testközelből látta” és életén át érzékelte – a török hatalmi elitváltás velejáróit és a „baksis” hatalmát, és azt is, hogy mi egy becsületbeli ügy...

Egy izgalmas kérdés elemzése olvasható Fodor Pál oszmanista-történész tanulmányában, amely Ibrahim Pecsevi későbbi sorsát is jelentősen meghatározta. Tudjuk, hogy a bosnyák származású, de már pécsi születésű Ibrahim Pecsevi török történetíró (1572?-1651) édesanyja a híres nagyvezér, Szokollu (vagy Szokolovics) Mohamed pasa unokatestvére volt, s mikor a rokonságban a budai pasát, Szokollu Musztafát az új szultán, III. Murád környezetében a hatalmi intrikák nem csak hivatalától, de életétől is megfosztották – állítólag egy budai lőporrobbanás okán – akkor az új hatalmi elit, a Szokollu-klán ellenfelei kerültek a felső vezetésbe a magyarországi Hódoltságban is.

A Szokollu-klán elleni hatalmi harc már 1574 óta folyt, de csak 1579 és 1580 között jutott végkifejletre. Szokollu Musztafa pasa bukásával Ibrahim Pecsevi édesatyja, ki már régóta szolgálta fegyverével a birodalmat, sőt két felnőtt fia is a csatamezőn veszítette életét, most támasz nélkül érezve magát, az új budai pasa, Üvejsz (vagy másként Kara Ovejsz) elé járult s kérte, hogy érdemeire s a család érdemeire, illetve idős korára és még élő kiskorú gyermekeire (kisebb fia éppen az akkor hat-hét esztendős Ibrahim Pecsevi volt, s még egy leány gyermeke is élt) tekintettel továbbra is tisztes megélhetését biztosítsák, az elhalt fiúk javadalmaiból...

Ibrahim Pecsevi mindezt így írta le:

„Mikor Szokollu Musztafa pasát kivégezték, a budai tartomány (…) Üvejsz pasa fődefterdárnak adatott. Én, szegény tökéletlen, akkoriban még nagyon kicsiny voltam, de azért mint valami álomkép, híven emlékezetembe maradt egy esemény. Az élet és halál urának végzéséből történetesen egyszerre halt meg két felnőtt édestestvérem, s az egyiknek ziámetje, a másiknak pedig 16.000 akcse jövedelmű timárja ürült meg. Boldogult atyám Üvejsz pasához ment, könyörögve kérte tőle a ziámetet és a timárt, háromezer ötszáz kurus belépési pénzt (dzsáize) adván neki. Üvejsz pasa teljesítette a kérelmét. A boldogult szájából hallottam, hogy aznap este, sötétedés után, a pasa kapuőreinek tizedese néhány fickóval érintetlenül visszahozta az általa átadott erszényt, és ezt mondta: 'A boldogságos pasa küldi ezt önnek.' Minthogy belépési pénzünket nem fogadták el, azt hittem, hogy a ziámet és a timár másnak adatott, s ezért egész éjjel nem jött álom a szememre. Reggel korán elébe mentem (mármint Pecsevi apja a pasa elé) arcomat a lábaihoz dörzsölve így könyörögtem neki: ne tedd tönkre a családomat, s ne égess el engem a letétel (azl) tüzében. Mi történt – kérdezte ő –, hiszen magunk adományoztuk oda a ziámetet és a timárt? Erre így válaszoltam: minthogy szultánunk visszaküldte az ajándékunkat, azt hittem másnak adattak. - Allahra, nem! Nem vontuk vissza az adományunkat. Végtére is, hogyan vehetnénk el tőled ekkora vagyont, mikor két vitéz fiad veszett oda? Ilyen embertelenséget még a gyaurok sem követnének el. Csupán méltányosságot gyakoroltam és visszaküldtem neked azt a pár akcsét.' Legyen része neki is méltányosságban! Hiszen van-e még ember a korunkba, aki ennyire jóságos volna?”

Fodor Pál az elbeszélés közlése után úgy véleményezi az eseményeket, hogy a Szokollu-klánhoz tartozó Ibrahim Pecsevi atyja nem sok jót várhatott a politikai ellenfélként felemelkedő új budai pasától, s e méltányosság nem csoda, hogy „az az idő tájt még kiskorú Ibrahim hetven év múltán is élénken emlékezett az esetre, és jól ismerve a javadalmakért folyó kíméletlen harcok természetét, nehezen hitte el, hogy létezhet efféle nagyvonalúság és emelkedettség.”

A képen a budai pasa tanácsa az eléje járuló magyar követeket fogadja

(kb. a XVII. század elejéről való ábrázolás).

Tarih-i Peçevî II., 8-9.,
Thúry József: Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz. In: Századok 1892 (26). 401.
lásd. még. Takáts Sándor: Vezír Szokollu Musztafa Basa. (A nagy Musztafa) In: Budapesti Szemle, 1915 (162). 62-64.
Káldy-Nagy, Gyula: Budin beylerbeyi Mustafa Paşa (1566-1578). In: Belleten, 1990. 649-663.
lásd. Fodor Pál: A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemből. Bp. 2001. 218-219.