1593 - Török támadások Horvátország területén

„…ne gondold, hogy én addig Bécshez nyúlok, míg Magyar- és Horvátországban egy palánk marad, ki az hatalmas császárnak engedetlen lenne; tűzzel, fegyverrel megemésztem…”

A tizenöt éves háború bevezetője… Dervis Hasszán pasa expanziója a horvát végvidéken.

1593 áprilisában Zágrábban, a horvát rendi gyűlés panaszában a királynak előadta, hogy a törökök folyamatos és nagy erejű támadásai miatt – noha hivatalosan béke, avagy „frigy” van a Porta és a bécsi Udvar között – már közel 40 ezer embert hajtottak el rabságba, csak a horvát végeken…

Elvileg – s hivatalosan – béke volt a bécsi Udvar és a Porta között (ha az a határmentén nem is annak tűnt). Ugyanakkor a Török Birodalom ezalatt is folyamatosan háborúit vívta: elsősorban a nyugat-ázsiai hódításokban, a Perzsiával folytatott véres háborúban merült el, de érdekelt volt – 1571-es lepantói veresége ellenére – a mediterrán térség meghódításában (hiába szenvedett az oszmán flotta Lepantónál nagy vereséget, mikor egy év múltán a török félhold uralma alá került Ciprus).

Az európai hatalmi változásokra szintén nagyon éberen és érzékenyen reagált az oszmán-török politikai és katonai vezetés. Semmiképpen nem kívánták a Habsburg-ház erősödését, sem Keleten, mint a lengyel trón lehetséges elnyerésével, sem Nyugaton, esetlegesen Franciaország koronájának megszerzése révén. A birodalmat viszont kimerítették a háborúk: az egész pénzügyi rendszer az összeomlás szélén állt, a mozgósított és harcba küldött óriási katonatömegek fizetésére semmi módot nem lehetett találni, csak ha újabb véres elfoglaltságot keresnek neki. És ez a lehetőség, most újra Európában, megint Magyarországon kínálkozott.

A török vezetés úgy látta, hogy a nyugati végeken (ez volt nekik a magyar és a horvát végvidék) annyira tarthatatlan a helyzet, hogy nyomban cselekvéshez kell látni. Egyes források szerint a velenceiek zsoldjában álló "frenkenek" (vagyis frankok, azaz nyugat-európai zsoldosok), de főként az uszkók, illetve a horvát végbeliek mélyen betörtek Boszniába, ahol rendszeresen adóztattak; úgyszintén a magyar Hódoltságban is, ahol például a szolnoki bég arról számolt be, hogy az alárendelt 9.000 adóegységnyi portából, több mint 4.000 adózik a keresztényeknek. (Szerepe volt ebben a sokat emlegetett egrieknek is.)

Ez a politikai helyzet tette lehetővé a XVI. század végén, hogy felcsillant a reménység, Magyarország megszabadul az oszmánok karmából. A konfliktus ismét csak a végeken indult meg: a boszniai pasa, Dervis Hasszán sorozatosan támadásokat intézett Horvátországban: először sikertelenül támadta ugyan Kosztajnicát, de kíméletlen dúlást tett a környező területeken. Sikertelenül ostromolta meg a fontos horvátországi erősséget, Sziszeket is, ez a kudarc sem vette kedvét, mert az elkövetkező esztendőben – 1592-ben – újult erővel támadt és elfoglalta Bihács várát, e mellett még Hrasztovicát, Gorát is. Eztán újra a fontos erődítmény Sziszek vára ellen indult.

Erdődy Tamás horvát bán csapatai Petrinja mellett súlyos vereséget szenvedettek a támadó boszniai pasától, aki ezen felbátorodva tovább fokozta a betörések intenzitását. 1593 áprilisában a horvát rendek zágrábi gyűlésükön hangoztatták, hogy a török támadások miatt az elmúlt két esztendőben – ne feledjük ekkor még hivatalosan béke volt Bécs és a Török Birodalom között –, több mint huszonöt erődöt, várat foglaltak el, és közel 35-ezer embert hurcoltak fogságba.

Még ugyanezen év júniusában, Dervis Hasszán pasa nagy sereggel támadt újólag Sziszek ellen, hogy a Száva és a Kulpa folyók összefolyásánál fekvő stratégiai fontosságú erődítményt elfoglalja. Ezzel Zágráb is karnyújtásnyi közelségbe került volna, és teljesen kiszolgáltatottá válik az oszmán támadásoknak. Többmint egy hete ostromolta már a boszniai pasa Sziszek várát, amikor a horvát felmentő seregek megérkeztek és a vár alatt nagy csatában tönkre verték az elbizakodott török sereget.

Az Oszmán Birodalom élén azonban olyan "háborús-párti" kormányzat állott, amely jól alkalmat látott arra, hogy a horvátországi csatározásokat "casus belli"-nek tekintve cselekvéshez lásson. Szinán nagyvezér levélben szólította fel I. Rudolfot, hogy fizessen kétszeres sarcot, illetve az összes oszmán foglyot engedjék szabadon. Ezt a Habsburgok megtagadták, erre a Porta megtorlásul háborút indított, de kezdetben egymás utáni vereségek érték. Tudjuk, mekkora felbuzdulást okozott a végeken, hogy a immár harcra lehet kelni:

"A vitézek kardjainak, megjött erejök karjoknak (…) Majd böcsi lesz katonáknak."

Bár 1593 augusztusában érkezett meg a szultán hadüzenete, a háború lehetősége nem érte váratlanul a magyar végvidékek főkapitányait (annál inkább a bécsi Udvart), hiszen ők nap, mint nap szembesültek azzal, hogy a törökök a határ mentén állandóan készen állnak a harcra. A horvátországi hírek pedig még inkább azt az érzetet keltették, hogy a Porta valószínűleg immár a közép-európai hódítások folytatására készül.

A harcias Szinán nagyvezér egyértelműen a I. Szulejmán szultán hódító elképzeléseit tette magáévá, s olyan erősnek érezte magát, akárcsak a nagy oszmán uralkodó. Legalábbis ezt olvashatjuk ki számos korabeli forrásból, miként abból a levélből is, amelyet a nagyvezér Nádasdy Ferencnek címzett 1593. augusztus 9-én, Drinápolyban, s amelyben arra figyelmezteti a nagyhírű magyar katonát, hogy a Porta haragját a keresztények ne várják meg, hanem hódoljanak meg. Elárulja szándékát, hogy Bécs, sőt Prága elfoglalására készül, s felajánlja Nádasdynak, ha követi Szapolyai János király példáját és meghódol a fényes Porta előtt, úgy a cseh királyság élére kerülhet (hiszen a magyar királyi koronát már Báthory Zsigmondnak ígérte a nagyvezér).

A nagyvezér levelében azt írta, ha Magyarország meghódol, úgy elkerüli a pusztítást és az országba nyugalom lesz, mint ahogyan más országokban is, amelyek a szultánnak fejet hajtottak, most békében élhetnek, de ha nem, akkor a kíméletlen dúlásnak lesz kitéve, hiszen: "azt pedig ne gondold, hogy én addig Bécshez nyúlok, míg Magyar- és Horvátországban egy palánk marad, ki az hatalmas császárnak engedetlen lenne; tűzzel fegyverrel megemésztem, s ennek okáért intelek, az hatalmas császárnak hűségére etc."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Fodor Pál: Szultán és az aranyalma. Bp. 2001. 400-401.
Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Bp. 1978. 93.
Kruppa Tamás: Szinán nagyvezír ismeretlen levele 1593-ból. Adalékok az oszmán haditervekhez a tizenöt éves háború kezdetén. In: AETAS. 2002/1. 154-155.