1599 - A tolnai rajtaütés

„Egy hajnalban megüték azért az éléshajókat, az gályát, az kiben a pasa volt, megvevék, a pasának fejét vevék.”

A tolnai rajtaütés. Hatalmas hajdúdiadal a Dunán…

1599. június 19-én, vagy 20-án (ismét más források szerint egy hónappal később, tehát július közepén) a Duna folyam partján fekvő Tolna mezővároska közelében a Pálffy Miklós főkapitány által megfogadott hajdúk – javarészt mind „szabadlegények” – kombinált szárazföldi és folyami rajtaütést hajtottak végre a törökökön…

A 15-éves háború (1591-1606) egyik nevezetes hajdú támadása volt a tolnai rajtaütés. Kanizsa alól indult el közel ezer szabadhajdú, s hozzájuk csatlakozva 400 végvári vitéz, egy bizonyos Fekete Miklós hadnagy parancsnoksága alatt, hogy Mohács és Szekszárd térségében a Dunát lesse, a török hajó forgalmat és a Belgrádból Budára menő utánpótlást zavarja. Pálffy Miklós már a nyár folyamán több hajdúcsapatot küldött le a Duna mentén – köztük számosan a nevezetes esztergomi naszádosok –, hogy a török vonalakat zavarják, sőt pusztítsák el az eszéki hidat (!) A Dráva és a Duna mentén, Eszék és Erdőd környékén befészkelték magukat és támadásaikkal folyamatosan zaklatták a törököt.

A legnevezetesebb azonban a tolnai rajtaütés volt. Illésházy István így írt erről: „sok kárt tesznek a törökökben gyakorlatossággal. (…) hajókra készülének, mert ezelőtt Erdődöt, Tolnát és egyéb kastélokat is vettek vala meg, és azokból port, golóbist, lövőszerszámokat hoztak ki, s a kastélokat mind elégették. (…) Egy hajnalban megüték azért az éléshajókat, az gályát, az kiben a pasa volt, megvevék, a pasának fejét vevék. (…) Az mit lehordhattak marhában, élésben, két napig mind hordták, földbe ásták, aztán mindeneket elégettek és az Dunába hántak. (…) egy millió pénznél több kárt tevének az törököknek, kin a török hada igen megrémült és ismét új hajókat és élést kelletik nekiek szerezni, kiben két holnapig elmulatat a török császár hada.”

„Nem sokkal ezután Pálffy Miklós a tizenötéves háború híres magyar hadvezére, mintegy harmadfélezer gyalog szabadlegényeket az eszéki híd elégetésére küldött. Ellenük jött a boszniai pasa a szigetvári, a pécsi és más török végházak őrségével. ’Az hajdúk eszekbe vévén azt, eleikbe menének és egy éjjel valami szoros úton, berkekben, erdőkben útokat megállván és nagy hosszan, kétfelől puskásokkal az erdőt meg- s beállták. Másnap mikor a török odaérkezett volna, mindenfelől keményen kezdték az elnyúlt törököt lőni, vágni, azonban megfutamék a török, 500 töröknél többet öltek meg, sok szép zászlókat, rabokat, lovakat nyervén, ismét a hidra menének és azt mind elégeték, Baranya várnak is az hidát.”

Pálffy Miklós a nagy magyar hadvezér, Esztergomból már régóta figyelte kémeivel a hódoltsági erőviszonyok és török erődök – köztük Buda állapotát, ez a figyelem nem csupán az ellenséges katonaság létszámának pontos megfigyelésére, de az élelmiszerrel való ellátottságtól kezdve az állatállomány nagyságáig etc. szinte mindenre kiterjedt. Ezentúl a parancsára lebocsátott fogadott vitézek és a velük szövetkezett szabadlegények, a szabad hajdúk bátorságuknál és egyre növekvő számuknál fogva már valóságosan elszigetelték a hódoltsági városokat és magát a székhelyet, Budát is az utánpótlási vonalaitól.

Pálffy tehát tudatosan folytatta azt a taktikát, hogy a kibocsájtott katonaságát igyekezett a Duna-mentén délre küldeni, hogy ott különböző erődítményekbe, szigetekre és mocsarakba, lápokba, berkekbe, erdőkbe – rejtett és nehezen megközelíthető helyekre fészkeljék be magukat, s onnan tartsák szemmel a törökök mozgását, illetve a megfelelő időben csapjanak le rájuk. Ez történt itt a tolnai rajtaütéskor is. Budán ekkor már óriási volt a nélkülözés élelmiszerben (s ezért az égbe szöktek a piacon az árak), s a Dunán érkező utánpótlást nagyon várta a katonaság és a lakosság egyaránt.

A tolnai rajtaütés első fázisában a bácsi bég 20 szállítóhajóját, és vagy 4 felfegyverzett kísérő sajkáját ütötték meg. Sikerrel. Eztán következett a valóságos tolnai diadal, mikor a felfegyverzett hadihajók kíséretében 60 teherhajó és csaknem ugyanennyi dereglye vitte a szállítmányt. A rajtaütés gyorsan és olyan váratlanul, de akkora harci hévvel hajtották végre, hogy noha a hajdúk csak 15 embert veszítettek el, addig a törökökből több ezerrel végeztek – kiket lövéseikkel, kikeket szablyáikkal s más gyilkokkal terítve le; állítólag nem kevesebb, mint 1200 janicsárral végeztek (!). Az biztos, hogy hatalmas zsákmány került a kezükbe: nagy mennyiségben liszt, rizs, méz, gabona, vaj, de ezenkívül drága ruhák és kelmék, körülbelül 3-ezer aranyforint készpénz, s számos fegyver, köztük 13 ágyú is a győztes hajdúk zsákmánya lett.

Eztán sem lehettek biztonságban a török szállítmányok, hiszen a hajdúk elfoglalták és befészkelték magukat a dél-baranyai Valpó várába, s onnan ellenőrizhették (egy ideig) a dunai hajó forgalmat.

A hadműveletek összehangolására jellemző, hogy mindeközben egy másik magyar csapat Esztergomból kiindulva a Buda közelében fekvő Bicskét támadta meg és fosztották ki – elállták a Vértes, a Gerecse hegység útvonalait és 15 kilométernyire megközelítették Buda várát is.

A Duna középső szakaszán (Duna)Földvárnál azonban az esztergomi naszádosok nem arattak ilyen egyöntetű sikert. Az erődből a törökök sűrű és heves kartácstüzet zúdítottak a nyakukba, s a szerencsétlen roham így közel 400 hajdú életébe került.

lásd. Nagy László: Hajdúvitézek. Bp. 1986. 145-146. 

Szekszárdot jelöli meg ezen események helyszínéül a Magyarország Hadtörténete [I] c. könyv. 223.

Veress D. Csaba: Várok Baranyában c. könyvének 112. . szerint 5200 török katonát és hajóst mészároltak le.