1602. augusztus 29: Székesfehérvár eleste

„az janicsárok az frigy alatt lassan-lassan mind bejövének a törésen, ingyen sem várván, hogy kimehessönk a várból; kezdték elsőben az német kurvákat fogdosni”

1602. augusztus 29-én a bátran és hosszan védekező székesfehérvári német, olasz és magyar őrség az általános tömegrohamok és teljes kimerülésük és szükségük miatt feladják a várat, de a törökök között nem szabadulhatnak…

Székesfehérvár ősi és Buda birtoklása szempontjából stratégiai fontosságú városát a 15-éves háború folyamán, 1601-ben a szövetséges keresztény erők megszerezték, de a következő évben már íme a török nagyvezér jelentős sereggel vívta. Az ostrom különös érdekessége az is, hogy az előző évben a pápai zsoldos lázadásban résztvevő és azt túlélő – sikeresen kitörő francia és vallon – zsoldosok most mind a török szolgálatában álltak és elsőként nagyon vitézül harcoltak régi bajtársaik ellen, ugyanakkor elfogva azokat nagyon kegyetlenül is elbántak velük.

Az augusztus 28-án indult nagy roham teljesen összeroppantotta a védelem fizikai és főként lelki erejét. Amikor a város több részéről is kiszorultak, csak és a belső várba szorultak vissza, s noha ekkor – a feljegyzések szerint – még 700 védő élt, de közülük már csak 300 fő volt harcképes, a többi sebesült és beteg. Maga a fővezér, Isolano ezredes is súlyosan sebesült. Nem tudott már hathatós intézkedéseket hozni, amikor a nyugati zsoldosok fellázadtak tisztjeik ellen, s kijelentették, hogy a várat fel kell adni. Isolano próbálta meggyőzni őket, de semmit sem hallgattak rá. Végül augusztus 29-ére feladták a várat, de a zűrzavar és az árulás teljes volt.

A kivonuló katonaságot meg sem várták az ostromlók, a réseken, töréseken és kapukon elkezdtek beszivárogni, később pedig már tömegesen jönni és mindent prédának tekintettek, főként az elsőként érkező franciák – ti. a török zsoldban állók, mindenkit levagdaltak, akikkel összetalálkoztak:

„az janicsárok az frigy alatt lassan-lassan mind bejövének a törésen, ingyen sem várván, hogy kimehessönk a várból; kezdték elsőben az német kurvákat (ti. a német zsoldosok feleségeit, leányait, markotányosokat, prostituáltakat stb, akik a nyugati zsoldos tábort mindenhol kisérték) fogdosni”.

Ezt Wathay Ferenc vice-kapitány írta volt, aki a továbbiakról így számolt be:

„Én is már paripán ülvén, akarok vala az kapura (ti. a besáncolt Palotai kapuhoz) mennem, hogy felásassam az kaput (ti. hogy elhordassa a kapuba behordott földtömeget), de az németség megijedvén az janicsároktul, mivel vágni is kezdték volt őket hátul, úgy az kapuhoz torlék, hogy az szorosságban sem té, sem tova nem tudta az paripa alattam menni, de sőt az eleji s nem éri vala az földet, úgy felemelkedik vala alattam néhányszor leszállék rula azért… arcul az janicsárokra indulék, hányván-vetvén és kiáltván: »hol vala az basa hiti!«; és mivel sok száz kivont kard között valék, kezdenek engem is vagdalni… kezdém szablyámmal magam ótalmazni, és az Isten nem akarván még a halálomat, utat adának az janicsárok. Három seb, tudniillik ketteji az karomon, könyekem alól, és egyik az balog (bal) lapickámon már lévén és felmenvén egy puszta ház falán egy puszta bolt (boltozat) hegyiben leülék; minden ruhámat és fegyveremet mellém lerakván, ajánlám az fölséges Istennek lölkömet, bizonnyal egy punktnyi számot életemhez nem reménylvén. Minthogy penig körüs-körül az janicsárok ellepték vala az helt, az hol valék, szörnyen vágván a népet, és hozzám is ketten ugorván megfogának; noha én halálomat várom vala, és megfosztván minden ruhámtól, pénzemtül, levén nálam tizenkét forint aprópénz; kivinnek az táborban, rút sebes állapotban, holott az borbély bekötvén, csak tizenkét akasztással varta vala bé az vállamon való sebet.”

Hasonlóan írt a várnagy is:

„Ezen közben, míg a városban a legnagyobb felfordulás volt, a zűrzavarban Escher kapitány úr életét vesztette; Malines kapitány úr pedig, kicsit elkésve attól, hogy az ezredes úrral együtt induljon, a (török oldalán harcoló) franciák fogságába esett.”

Isolano ezredes kárörvendve írta jelentésében:

„Közben azonban a szerencsétlen katonákat kifosztották, vagy felkoncolták, így kapták meg tettük büntetését.”

A kortársak szerint a török szolgálatban álló francia és vallon katonák kegyetlenebbül és vadabbul viselkedtek a német és magyar katonákkal szemben, mint a törökök, akik azoknak, akik kegyelmet kértek, kegyelmet adtak. Az elszabadult rendetlen öldöklésnek, rablásnak és fosztogatásnak a nagyvezér parancsa vetett véget, s a janicsáraga rendet rakott nyomban a táborban. A foglyokat – kik megmaradtak – szépen összeterelték és ellátták… Ekkor került hosszú fogságba Wathay Ferenc vice-kapitány, amelyről képes verses beszámolót készített…