1602 - Gondoskodás a szegényekről

„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

„…istenfélő keresztények legyenek, hogy meggondolván az szegény nyomorultaknak ez világon való keserves állapotjokat, az Úristennek ezöknek gondjok viselése felől való parancsolatját is, keresztény szívvel lélekkel ennek terhét magokra fölveszik…”

Dobó Ferenc alapítványa - gondoskodás a szegényekről.

Néhány gondolat a korbeli szegény-ügyről…

Az evangéliumokból közismert a gazdag ifjú esete, ki egyszer Jézus elé járult s kérdezte, hogy nyerheti el az örök életet. Jézus azt felelte, hogy tartsa meg a parancsolatokat. Az ifjú pedig így: „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem? Monda néki Jézus: ’Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és osztd ki a szegényeknek; és kincsed lesz a mennyben; és jer és kövess engem.’ Az ifjú pedig e beszédet hallván, elméne megszomorodva; mert sok jószága vala. Jézus pedig monda az ő tanítványainak: ’Bizony mondom néktek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyeknek országába. Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogy nem a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

A szegények, a betegek, a csonka-bonkák, az elhagyottak, a koldusok – a „megalázottak és megszomorítottak” minden történelmi korban jelen voltak (s lesznek). A róluk való gondoskodás különösen kiemelt feladat – amely a középkori századok folyamán a keresztény Európában az egyházra hárult, és az elesettekről való gondoskodás különösen kegyes cselekedetnek számított. A szegénység és a nyomor, a társadalom perifériáján élők helyzete nem lehet(ett) közömbös. S különösen hatványozottabb értelemben jelentkezett mindez a a középkor végén és a koraújkori Európában – s benne Magyarországon. Abban az egykori stabil közép-európai királyságban, amely ekkor a „török torkába” zuhant, s egyszersmind a perifériára sodródott. Az állandó háborús állapotok miatt a földönfutók, a számkivetettek és a nyomorultak száma is megsokszorozódott.

A harcokban sokan elestek, vagy rabbá lettek így a család kenyérkereső nélkül nyomorba tengődött, vagy súlyosan sebesültek, megbénultak, vagy „csak” áldozatai lettek az erőszaknak. Helyzetük – enyhítésre várt. Míg a végváriak katonaközösségében ezt legtöbbször megoldották – szerény megélhetést, alamizsnát – juttattak az elesettek özvegyeinek és árváinak, addig a szélesebb társadalom lesüllyed tagjairól és a folyamatosan (újra)termelődő szegénységről (az egyházaknak „hivatalból”) a gazdagoknak és tehetőseknek pedig „kötelességük” volt gondoskodni. Kötelességük? Az üdvösségük érdekében. Ne feledjük, hogy ez a világ vallásos volt, minden részletében és az élet (és halál) minden pillanatában áthatotta a vallásos gondolat – még akkor is, ha felszínes vagy felületes módon. Sokszor bigott módon és farizeus szemforgatással, de a hit jelen volt a mindennapokban. Ez a világ nem volt olyan „szekularizált” mint a közelmúlt vagy jelen napjaink.

R. Várkonyi Ágnes professzor-asszony, a kiváló történész, a korszak szakértője idézi fel – s nyomában tegyük mi is ezt! –, hogy 1602-ben a neves főúr, és végvári főtiszt, Dobó Ferenc miként rendelkezett Sárospatakon. „Hosszú oldalakon igazította a szegények sorsát. Rendelkezett, hogy halála évében jobbágyai ne fizessenek földesúri adót. Ha valamennyit beszedtek volna már a tiszttartók, vissza kell adniuk, mivel a halál biztos, de ideje bizonytalan, és előfordulhat, valamelyik év második felében éri őt. Tisztában lehetett vele már, hogy egyszeri alamizsna nem sokat ér. Alapjaiban nem segít; tüneti kezelés. (…)” A végrendeletében a következő – „figyelemreméltó módon” – rendelkezett:

„Hagyom nyomorult szegényöknek ispotály házul Czeglédi Ferenc házát, ki Nagy Patakon a felső hostatban (úgymint külváros)vagyon mind szántó földestűl, rétestűl, szőlőivel és minden hozzája tartozandóval egyetömben és táplálásokra azt a molmát, melyet ugyanazon Czeglédi Ferenctől vettem (…) ezekhöz négyezer forintot, mely háznak és hozzá való örökségöknek és az summa pénznek az szegényöknek is ebből való tartásoknak gondviseletét hagyom és bízom az sárospataki akármi időben való főbírónak és tanácsnak, elhívén felőlök, hogy oly istenfélő keresztények legyenek, hogy meggondolván az szegény nyomorultaknak ez világon való keserves állapotjokat, az Úristennek ezöknek gondjok viselése felől való parancsolatját is, keresztény szívvel lélekkel ennek terhét magokra fölveszik…”

Dobó Ferenc végrendeletében – túl azon tehát –, hogy jobbágyainak egy esztendőre (halála évében) elengedte a járadékok és adók megfizetését, ezenfelül még egy „alapítvány”-t is tett a szegények ellátására és gondozására. A kor „pauper”-jei vagyis szegényei – elhagyott és magányos aggastyánok, magatehetetlenek, beteg öregek és hajléktalanok, földönfutók gondozására létrehozott alapítványának „újszerűsége” abból adódik, hogy „négyezer forintot tőkésített” – annak a jövedelmeiről úgy rendelkezett, hogy ebből fizettessék ki az ispotály igazgatója (ispotálymester) és a gondoskodó személyzet (a vincellér, az ispotályszolgák), ma úgy mondanánk a gondozók, ápolók és szociális munkások. Az alapítvány tőkéjének és bevételeinek – hiszen a hozzárendelt földeken gazdálkodás folyt – negyedeit osztotta így fel. A fennmaradó negyedik negyed rész pedig arra volt elkülönítve, hogy „mind férfiú és asszonyállat rendön valót ruházattal, étellel és itallal eltáplálhatnak.”

R. Várkonyi Ágnes tehát abban látja Dobó Ferenc szegény gondozó alapítványának újszerűségét – a korábbi évszázadokhoz képest, „hogy a gondozásra, gyámolításra szoruló szegényeket a ház és a hozzátartozó jövedelmek tulajdonosává teszi, s hogy ki ne forgassák őket, beépít több biztosítékot. (…) A tanács és az ispotálymester érdekévé teszi, hogy minél jobban forgassák a tőkét, mert így több lesz a jövedelmük is.” A gazdálkodásból befolyó többlet pedig visszafolyik az ispotályház pénztárába így: a „summa is öregbedvén-gyarapodván -, az szegényeknek is többüljön annak nyereségéből való jövedelmek.”

Érdekesség még, hogy Dobó Ferenc arról is rendelkezik, hogyha netán a saját uradalmaiban nem lenne annyi szegény rászoruló, akkor az ispotály köteles az ország más részéből is befogadni embereket. Nincs valláshoz kötve – csak egyetlen kitétel van, hogy magyarok legyenek.

Egészében véve a dolog annyiban nagyon különös, mert ezen lázas korban, a „globális” nagy változások korában – egy új kor hajnalán – az volt megfigyelhető, egész európai tendencia, hogy a szegény-ügy a középkori évszázadok „kegyességéhez” képest visszafejlődött. Fordított arányban méghozzá; azaz ahogyan szaporodtak a társadalmi változások, háborúk etc. miatt a szegények tömegei, éppen úgy még mélyebbre szorultak a korabeli társadalom hierarchiájában. A koraújkorra a „szegénység bűn és botránykő.” A kapitalizmus kibontakozásában „a polgárság kegyetlensége mértéktelenül megnövekszik.” – írta a francia történész, Braudel. Summázva így: a koldust egykor meggyógyítani és feltáplálni igyekeztek mielőtt útjára engedték, most már kiűzik, s később már megkorbácsolva kergetik el.

Egy franciaországi példával élve jól kitetszik mindez. 1573-ban Troyes utcáin olyan nagyszámmal jelentek meg koldusok, hogy a város polgárai valósággal pánikba estek. A magistrátus nyomban rendelkezett, hogy a pékek mind kenyeret süssenek, ezeket egy garassal megtoldva kiosztották a koldusok között…és aztán kitessékelték őket a városból: „Menjenek Isten hírével máshová és többé vissza se térjenek (…) a legközelebbi betakarításig.” A dolog Európában is számtalan helyen megismétlődik, a helyzetet megoldani nem tudják, így kemény törvényeket hoznak a szegények ellen, sőt néhol azt is törvénnyel büntetik, aki adakozik. „Tiltják a szegénységet… bűnnek nyilvánítják” Nyugat-Európában a szegények tömegeit kényszerítik dologházakba és sokszor bűnőzökkel – a társadalom más számkivetettjeivel –, őrültekkel, és betegekkel zárják össze őket – „így pusztulásuk visszafordíthatatlan. Kényszermunkára ítélik őket. Mindezek azonban nem hoznak megoldást – a szegénység nem tűnik el. A helyzet feszültségét az is fokozta, hogy a dologban – akármilyen furcsának tűnhet első hallásra – nyakig benne van a reformáció is, amely hatására sok területen visszaszorult a katolikus egyház és vele a „caritas” – és helyette nem lépett semmi (azaz mégis: a szegénység megbélyegzése és üldözése – de mindez vakvágány volt).

Visszatérve a magyarországi példákhoz – és R. Várkonyi Ágnes professzor-asszony írásához – felidézhetjük, hogy ekkor a XVI-XVII. századi magyar forrásokból azt látjuk, hogy itt is változások vannak a szegény-ügyben (amennyire ez dokumentálható, leggyakrabban csak a testamentumok tükrében). „Polgár és paraszt, főúr és köznemes, katolikus és protestáns végrendeletében egyaránt gondoskodik tehetsége szerint a szegényekről. A középkori szokásrendhez képest sok az apró változás. Emelkedik az összeg, beiktatódnak bizonyos áttételek, a nincsteleneknek szánt pénzt az egyházra hagyják. Gyakori lesz, hogy megszabják, mennyit költhetnek temetésre az utódok, és az összeg egy részét ki kell osztani a szegények között. Pálffy Pál nádor ezer forintot osztat szét, és négy évre elengedi a dézsmát halála alkalmából a stomfai és detrekői jószágaiban a szegénységnek. Kéry János 1621-ben kikötötte: ’temetésem igen együgyűen, minden ceremónia nélkül, minden kevélység, kevélység, cifra és nagy költség nélkül legyen.’ Harminc évvel később Draskovics Jánosné Thurzó Borbála sem ragaszkodik a régi szokásokhoz: ’sok ceremónia nélkül temessenek el, semmi aranyat rajtam nem temetvén.’ (…) Rendszeresebbé válik, hogy ispotályokra hagynak kisebb-nagyobb összegeket. Dobó Ferenc alapítványa azonban úttörő jellegű.”

A szegény-ügy maga komplex társadalmi jelenség – ahogyan a szegénység tömege is nagyon heterogén: más a szegény parasztság és városi munkásság (a kohók és bányák dolgozóinak) helyzete – s mind más megoldást kíván. Ugyanígy más az „ellentársadalom”-ként létező „tolvaj-világ”, a korabeli városi alvilág helyzete – ugyancsak más megoldások kellenek a kezelésére. Csakhogy ekkor a kiépülő állam még nem tud a maga komplexitásában ezekre a kérdésekre választ adni, a kihívásokra pedig olyan a megfelelés, amit már soroltunk.

A korabeli Magyarországon sem volt összehangolt kezelése a szegény-ügynek (hogyan is lett volna), azt azonban elmondhatjuk, hogy ahol működött városi ispotály ott a szegényeket ingyen gyógyították a város kasszájából – a bábák is kötelesek voltak a szegény asszonyok szülését minden ellenszolgáltatás nélkül levezetni…

„A szegénység összetétele megváltozik. A soproni ispotályban a gondnok 1586. évi elszámolása szerint nincs orvos és gyógyszerész, forgalma viszont nagy. Betévedt idegent, az ispotály lépcsőjére letelepedett nyomorékot, szegény asszonyt, ismeretlen vándort, öreget és gyereket egyaránt el kellett látniuk. Kassa városában a szegényeket igyekeztek szervesen bevonni a város társadalmi és gazdasági életébe. Alkut kötöttek velük. A külvárosiakat védelmébe veszi a város, nyújt bizonyos lehetőségeket, de tőlük is vár szolgáltatásokat: így például vállalniuk kell a sárhordást, vagyis az utcák és az utak tisztán tartását, a szemét eltakarítást és bizonyos időben kötelesek ellátni a postai szolgálatot is. A rendszer alkalmazkodik a változó viszonyokhoz, a város mérlegeli a szegények helyzetét. 1697-ben a város (értsd: Kassa) csaknem teljes anyagi összeomlásának idejét élte, a katonatartás és az adó hatalmas terheivel viaskodott, s ennek megfelelően a lakosság is szűkös viszonyok közé került. Így a cigányok, akik 1686-ban még 100 tallérral váltották meg, hogy a városban megbecsült helyen éltek, most közösen csak 5 forintot kellett, hogy fizessenek. A céhek nemcsak a tagság elszegényedése ellen hoztak, különböző szabályokat, hanem a céhmesterek özvegyeinek, árváinak, elaggott tagjainak is intézményesen biztosították az élet feltételeit. A példák végtelenségig sorolhatok.”

A szegénység kihívása azonban sokkal nagyobb össztársadalmi kérdés és probléma volt, hogy ezt helyi szinten megoldani, orvosolni, enyhíteni lehetett volna. „A magyar országgyűlés, bár sokat foglalkozott a szegénységgel, átfogó döntéseket nem hoztak, nem vihettek végbe. Magyarország úgy ért el a polgári átalakulás küszöbére, hogy a szegényellátás lényegében nem épült ki, a régi felemás rendszer működött, jól-rosszul, szűkös anyagi alapokon. A szegényügy az egyházak, a magányos jótékonykodók és a városok, vármegyék kezében nyugodott.”

A képen: Brueghel vakjainak menete