1602 - Ki szálljon táborba?

„az kiknek alkalmazása a katonaságnál sokkal alkalmasabb fog lenni,

mintha mindenki táborba szállna.”

A nemesség szálljon-e táborba? Avagy nemesi insurrectio-ról

A nemesi kiváltságok gyökere – az egész középkori Európában jellemzően – a hadakozás és az ország, a korona karddal való oltalmazásának kötelességéből fakadt. Már most a lovagi hadakozás idillikus nimbusza és ábrándja hosszú ideig megmaradt ugyan, de a XV. századtól kezdve a hadászat és harcászat, főként az egyre hatékonyabb tűzfegyverek megjelenésével mást irányt vett az európai harctereken.

Magyarországon is ezt a tendenciát figyelhetjük meg, noha létezett – mint fontos honvédelmi intézmény, s ugyanakkor a nemesi kiváltságok és kötelességek egyik fundamentuma, az insurrectio (nemesi fölkelés) – de ez az intézmény már a XV. századtól kezdve egyre inkább háttérbe szorult a katonai hatékonyságát tekintve mindenképpen (gondoljunk csak Hunyadi Mátyás „fekete seregé”-re, vagy a Mohácsot megelőző időszakra, mikor a török veszély közeledésének hírére alig mozdult a „véres kard” körbe hordozása ellenére a nemesség nagy tömege).

Természetesen nem állítható – éppen a török veszély okán, hogy kicsi lett volna a hadakozó nemesek száma a magyar seregekben, de maga a „nemesi fölkelés” intézménye már ekkor sem volt hatékony. A vármegyei zászlók alá csak nehezen gyűlt össze a had, s ráadásul – a régi törvény szerint – nem is voltak kötelesek ország határokon túl hadakozni, s a nemesi fölkelés mindössze 15 napig volt köteles táborban maradni. Ennek természetesen racionális magyarázata az volt, hogy a korabeli hadellátási viszonyok kezdetlegessége miatt, minden hadba vonuló nemes maga volt köteles gondoskodni, mind személyes, mind kísérete és az őt hadba vivő és málháját hordozó állatai ellátásáról. S ez nem volt kis befektetés.

A 15-éves háború idején (1591-1606) többször is „felültek”, vagyis hadba szálltak a vármegyei hadak – a király, vagy a nádor szózatára – s lelkesedésükben nem is volt hiány, amint arról Thurzó György számolt be az Esztergom alatti táborból 1598-ban (vagy 1599-ben):

„Lám, valahol mi úr van Magyarországon, azok mind itt vannak, még a betegesse is ide hozatta magát.”

S ezt erősíti meg Illésházy István is, ki arról írt, hogy a magyar nemesség sem maga személyét, sem költségét nem kímélte ezen utolsó háborúban. Ennek azonban úgy tűnik nem volt akkora hatékonysága, mintha a harcedzett végvári vitézeket, vagy a hajdúkat fogadtak volna zsoldba (ez utóbbiak közül szép számmal rendelkezésre állottak a mondott időszakban, s a Habsburg-hadvezetés élt is velük). Már az 1602. évi országgyűlésen foglalkoztak az insurrectio kérdésével, s egyértelműen summázták: „a rendeknek személyes felkelése nem oly hasznos.”

Sokkal célravezetőbb és jótékonyabb a védelem és a hadakozás szempontjából, ha a vármegyei nemesség a személyes „felülése” helyett inkább bugyellárisából, kincses ládafiából áldoz arra pénzt, hogy maguk helyett vitézeket fogadjanak: „az kiknek alkalmazása a katonaságnál sokkal alkalmasabb fog lenni, mintha mindenki táborba szállna.”

Nem sokkal később, amikor Bocskai István erdélyi fejedelem hadaival oly sikereket ért el, a felső-magyarországi – s javarészt protestáns – magyar nemesség, mint Istentől rendelt szabadítóját látta benne, afféle „magyarok Mózese”-ként tekintettek rá. S Bocskai sikereit kihasználva igyekezett meg is tartani e tekintélyét. Illésházy Istvánról – a nagy reálpolitikusról – is megjegyzik, hogy Bocskaiban valami mágikus erőt és személyes karizmát látott. Lehet, hogy nem véletlen? De az sem, hogy Bocskai a csatlakozott vármegyék nemességét maga sem arra kérte, hogy zászlai alatt személy szerint kössenek kardot, hanem hogy pénzüket fordítsák a hadak fogadására. 1606 áprilisában – igaz Erdélybe üzente a vármegyéknek – hogy számára zsoldba vett 500 lovast és 500 gyalogost állítsanak ki, s küldjenek táborába.

Lásd. Thurzó György levelei nejéhez. I. Bp. 1876. 67., illetve Monumenta Hungariae historica II. scriptores. VII. 10., Magyar Törvénytár, 1602. évi. 9. tc.

vö. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van.” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 34.