1603 - Tatárok pusztítása

„...a tatár sereg kiküldetett az átkozott hitetlenek országába, tartományaik elpusztíttattak.”

1603 áprilisának első felében Giráj krími tatár kán hadával végig pusztította a horvát-szlavón végvidéket. Itt történt, hogy a Varasdig rabló tatárok elől a lakosság a toplicai hegyekben keresett menedéket, de a tatárok felgyújtották a menedéket nyújtó cisztercita kolostort és vagy 1500 fogollyal tértek vissza Kanizsa várába. Giráj kán minderre így emlékezett vissza:

„Már korábban jelentés tétetett arról, hogy a tatár sereg kiküldetett az átkozott hitetlenek országába, (minek folytán) tartományaik elpusztíttattak. Mivel a boszniai beglerbég, Mehmed pasa és a Pozsegában tartózkodó Musztafa pasa részére az a hír küldetett, hogy az elbizakodott hitetleneket – akik azt mondták, »nyár lett, lehetetlen, hogy a tatárok benyomuljanak tartományunkba, hiszen mocsaras, erdős vidék ez« – meg kell leckéztetni, s e célból némi katonát is felkészítettek, magunk is kivonultunk az egész tatár sereggel Szlovénia tartományába. A Kanizsán állomásozó vezírrel, Haszán pasával (Terjáki Haszán) és a pécsi katonasággal sevál hónap utolsó napján (1603. április 11.) a Vranicze (Verőce) nevű vár alá értünk, amikor a nevezett Mehmed pasa és Musztafa pasa is megérkezett a boszniai sereggel. A nevezett helyről elindultunk, s nagy hegyeken és erdőkön átkelve déltájban a Zsatik (nem azonosítható) nevű várhoz értünk… Zilkáde hónap elsején (1603. április 12.) elhaladtunk a Kopranicza (Kapronca) nevű vár előtt, a gáziknak portyát engedélyeztünk. A hősök megeresztették a kantárszárat, s a hitetlenek megmutatták az utolsó ítéletet. Az említett Kapranicza nevű vártól egészen a Varasd nevű vár kerületéig – aminek távolsága kilenc mérföldet tesz ki – jutottak el aznap estig, s a két hely között levő ismeretlen nevű falvakat, palánkokat és várakat a tatárok kivétel nélkül felgyújtották, a férfiakat, nőket és gyermekeket foglyul ejtették, vagyonukat elrabolták…Így olyan fényes tetteket vittünk véghez, amilyenek már régen nem sikerültek.”

Baranyai Decsi János kortárs szemtanúként írta le a tatárok pusztítását, amely a 15-éves háború folyamán évről-évre ismétlődött:

„annyira kegyetlenek, hogy az öregeket sem tisztelik, a csecsemőknek sem irgalmaznak, az emberi vért, mint a vizet, borzadály nélkül isszák, örvendeznek a gyilkolásnak; ellenségeik közül egyeseket ledobálnak a sziklákról, mások nyakát kővel szétverik… A fogoly asszonyokat és szüzeket gyalázatképpen megfosztották ruhájuktól, összebilincselték őket, és barom módjára meztelenül maguk előtt hajtották, ha fáradtságukban nem tudtak tovább menni, kancsukával verték őket irgalmatlanul. A szomorúság és fáradtság miatt szomjazó fiúkat, lányokat lótejjel itatták. Az éhezőket félig nyers lóhússal etették. A terhes asszonyokat éretlen magzatukkal együtt szétszaggatták, hogy megnézzék, hogyan fekszik a magzat az anyaméhben, és gyönyörködve legeltették szemüket az iszonyú anatómiai leckén.”

A török rabságra esett székesfehérvári vice-kapitány, Wathay Ferenc színtén a szemtanú hitelességével szólt:

„Tatár asszonynépben kiket kapott vala,
Olyasokat köztük, azkit talált vala,
Egy kevéssé külön félrevitték vala,
Kezét-lábát földhöz cöveklették vala.

Iszonyú förtelem ilyeneken lesz vala,
Sarúját cégérnek fölkötötték vala,
Mint egy korcsomára, úgyan járnak vala,
Az undok nemzetség meg nem szűnik vala.

Nagy sok undokságtúl elbágyadtak vala,
Holt-elevenként veszékelnek vala,
Megbocsáss, hogy mondon, mert ez így lett vala,
Szömérömtestekbe karót vertek vala.”

Nehéz lenne megmondani mindebből a sok szörnyűségből mi az igazság, de valószínűleg megvolt a valóságalapja, ha az egyes esetekből általánosítani hajlamos volt is a szülőföldje pusztulását látó elfogult író. Nem lehetett sok túlzás ebben. Erre gondolhatunk azt a levelet olvasva, amelyet Thurzó György, a korszak jeles vitéz katonája írt "szerelmes társának", feleségének, 1599 októberében az esztergomi táborból:

"…az sok török és tatár rajtunk volt, kivel az napestig harczolván, éjjel osztán úgy mint ma harmad napja, által költöztünk az vár mellé, Esztergam mellé. Azonban az a sok számtalan török, tatár itt ellenünkben szállottanak táborba. Az tatár menten ment oda fel rablani, mi innét lévén a Dunán, csak egy cseppet sem segíthetünk, hanem szabadgyában jár az tatár, azhon akar; csak az jó Isten oltalmazna meg benneteket valami gonosz szerencsétül, de ha az Isten meg nem tartóztatja csodálatosképen őket, szabadon mind az egész országot elrabolhatják és elégethetik."

Az jól látható azonban, hogy a tatárok kegyetlenkedései még nagyobb hírre jutottak, abban a korban, mikor általános viselkedésnek volt mondható az, hogy semelyik fél nem bánt kesztyűskézzel az ellenfeleivel, a foglyaival, de még saját szülőföldjének sokat szenvedett népével sem. A tatárok kegyetlensége az ellenfelekben is irgalmatlanságot és kegyetlenséget szült: ha a harcmezőn összetalálkoztak, a tatár ellenfeleknek sohasem volt kegyelem, s nagyon ritka volt, hogy fogságba estek, mert még azokat is lekaszabolták, akik megadták magukat.

"A tatárok kegyetlen magatartását – úgy tűnik – maguk a törökök sem helyeselték. Legalábbis valami ilyesmi derül ki (…) Hans Wild írásából. Török gazdája, egy százados – aki fölöttébb megkedvelte őt – szabad mozgást biztosított neki Budán. Így találkozott az ifjú 1605-ban egy olyan tatár csapattal, amely az osztrák tartományból hozott rabokat és Budán pihentette őket. 'Az embernek a szíve szakadt meg attól a – írja Hans Wild –, amire ezek a tatárok a fiatal nőkkel és kislányokkal szemben vetemedtek. A síró leánygyermekektől – akiket annyira megrontottak, hogy sem állni, sem járni nem tudtak – gazdám megkérdezte, mi történt velük. Amikor lefordítottam válaszukat, gazdám hangosan megátkozta a tatárokat."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Baranyai Decsi János. 158-159.
Magyar Leveleskönyv I. 123.
NAGY. 1986. 42., vö. Hans Wild visszaemlékezése. In: Régi hírünk a világban. Szerk. Tardy Lajos. Bp. 1979. 138.