1660. augusztus 29: Várad elvesztése

„…megköszönheti a keresztyénség s Magyarország és a szegény haza…”

Várad elvesztése.

1660. augusztus 29-én a megmaradt nagyváradi védősereg, annak után, hogy két nappal korábban – augusztus 27-én kitűzte a fehér zászlót és tárgyalt a megadás feltételeiről elkezdte kivonulását a romos Váradról…

A védelemben aktívan résztvevő Szalárdi János részletesen meséli el az eseményeket krónikájában:
„És hogy a naponként s csaknem éjjeli-nappali, mindenkori szörnyű lövés, ostromlás, viadal miatt a mieink fegyverfoghatójának csak harmada is meg nem maradhatott volna…”

Név szerint sorolva a nevesebbeket:

„Az elhullottak közül pedig nevezetesebbek ezek valának: Ibrányi Mihály, mint íraték az ostromon; Szentandrási Zsigmond, borosjeneiek Szentandrásiak-féle, jó becsületes, szolgálatra való ifjú legény; Horváth Tamás, kővári porkoláb. Ezek még az ostrom előtt, mindenik lövés miatt, s az Veres-bástyán. Tyukodi László, ki Rákóczi fejedelem konyhamestere volt az Aranyos-bástyán ágyúlövéstől elszaggattatott. Takács István városi bíró; Kürti János vice-porkoláb; Szilágyi Péter, Szentmiklós utcai; Hegyesi János Vízi utcai; Tinódi Péter Velence utcai emberséges hadnagyok. Továbbá: Leszniczki Péter, kozák kapitány, jeles, jó, bátor szívű férfiú, jó magyar is. Az olasz jeles ifjú legény, ki ezzel a hetedszeri obsidioban mondta, hogy forgott és szép experientiával bírt vala; Kovács Ferenc, Veres-bástyai; Mancsula István Királyfia-bástyai gyaloghadnagyok; Almási Dávid, az oskolabeli deák ifjak hadnagyok, jeles, jó, ifjú legény, ki az ostromkor török fejeket is vett. Martonfalvi, ugyan deák, ifjú legény és többek nagy sokak, kik az ostromon, s kik azelőtt naponként elhullottak vala.”

A védősereg annyira ellankadt, s nem volt közöttük szinte senki sem, aki ne lett volna sebesült a vár ostromának negyvenhatodik napján, augusztus 27-én bevették zászlaikat, s helyettük kitűzték a fehér zászlót a megadás jeleként:

„Az fehér zászló mihelyt kitétették, hogy a lövés is megszűnni hallatnék, azonnal egy magyarul tudó ember bekiálta a vár kapuja felől” és tárgyalókat kért, kiket a török vezérhez vihetnek, egy bizonyos Barmos Miklós küldték ki a pasához. Végül abban egyeztek meg – többek között –, hogy a török Várad átadásával nem kívánja más erősségek birtoklását, három-négy napon belül a várvédők – biztosított szekerekkel és a pasa hitlevelével – hagyhassák el a várat.

Szalárdi megjegyzi, hogy a magukat megadó várvédőkben élt a félelem – s igen erősen jelen volt ez az emlékezet – tudniillik Kerecsényi Lászlónak és a gyulai vitézeknek keserves sorsa, 1566-ban. Arról is beszámol, hogy a törökök bejövetelével a régi királyok – ti. itt nyugodott a magyarok nagy szentje, Szent László s ezentúl Luxemburgi Zsigmond király is – emlékeit megcsúfolták, a nevezetes Szent László szobrot is gúnyolták és bálványnak nevezték, a pincéket, boltokat stb. mind fosztogatni kezdték.

Szalárdi hosszan elmélkedik krónikájában, hogy „Az kevés beszorult nép, ha megtarthatja vala, azzal amint magoknak is, de az egész Tiszáig való darab földet is, nem sokat segíthették volna-e? De egy kevés számú fegyverfogható népnek egy olyan nagy derék várat, török császárnak derekas, oly nagy ereje ellen megtartani avagy nem lehetetlen vala-e?”

Felidézi Szigetvár 1566-os elestét is: „Az Magyarország siralmas romlásiról való krónikák tartják, hogy Szigetvára is, 1566-ban főképpen amiatt veszett volna, hogy, noha abban mind élés, mindenféle muníciók nagy bővséggel lettek volna…”, de a vitéz védelem ereje bizony kevés volt a szultáni ármádiával szemben, s mentését sem várhatta. Akár csak most Nagyvárad. S aztán summáza a váradiak hősiességét emígyen:

„De megköszönheti a keresztyénség s Magyarország és a szegény haza azoknak, akik ily veszedelmes állapotban a szegény országra való gyűlölségből, többire pusztán, farkaskaszára hagyván, s csinálván magok után, a kész praesidiumot kivinnék belőle…”

A krónikából az is kiderül, hogy Ali pasa betartotta szavát – s noha történtek a kivonuláskor és az elvonulók biztosításakor attrocitások és gyilkosságok, összecsapások a magyarok és törökök között – a védők többsége a törökök biztosítása mellett jutott el Debrecenig, aztán voltak, akik Tokajba avagy Kassán telepedtek le.

Szalárdi János: Siralmas magyar krónika. In: Magyar gondolkodók 17. század. Bp. 1979. 853-871.