1672 - A kuruc mozgalom kezdete

A bujdosók: a kuruc mozgalom kezdete.

1672 augusztusában a bujdosók néhányszáz fős csapata, Petróczi István vezetésével támadást indított a királyi területek ellen, Felső-Magyarországon.

A kisded csapathoz hamarosan nagyszámban csatlakoztak az elégedetlenek tömegei, közöttük számosan a harcedzett végváriak, akiket az uralkodói pátens tett bujdosóvá. Nem is lehetett másként, hiszen az ellenük kivezényelt Spankau tábornok csapatait az enyickei csatában teljesen tönkreverték és győzedelmesen nyomultak előre a Felvidéken nyugat felé. Az elbocsátott végváriak szerepe ebben a küzdelemben nagyon is hangsúlyos.

Tudjuk azt is, hogy néhány héttel később, 1672. október 26-án, mikor ez a sereg, a felkelőktől elpártoló magyar hajdúk miatt vereséget szenved, a györkei ütközetben, akkor: "Egyik sem hátrált. Mindegyik ott esett el, ahol a csata kezdetén állott".

Az erdélyi határszélen állomásozó bujdosók élére állt egy erdélyi főnemes, Teleki Mihály Kővár kapitánya. Teleki ambiciózus, kemény és gátlástalanul hatalomra vágyó egyéniség volt, nem titkolt szándéka, hogy Erdélyt – a nagy elődökhöz, Bocskai Istvánhoz, Bethlen Gáborhoz és I. Rákóczi Györgyhöz hasonlóan – a Habsburgokkal szemben harcba vigye, és a magyarországi elégedetlenkedők mozgalmának élére álljon. A fejedelem, Apaffy Mihály ingatag volt a bujdosók támogatása tekintetében, de Teleki elérte, hogy politikai ellenfelét, a béke-párti, Bánffy Dénest kivégeztesse (1674-ben). Ennek ellenére Teleki Mihály politikai és katonai karrierje a bujdosó mozgalomban hamar leáldozott. Egyrészt azért, mert a bujdosók vezetése megosztott volt, másrészt, mert Erdély nem vállalhatott vezető szerepet ebben a Habsburg-ellenes felkelésben, noha még szövetség is született XIV. Lajos francia király és Apaffy Mihály erdélyi fejedelem között.

Időközben Petróczi sikeres előretörése nyomán a bujdosóké lett Eperjes városa, Szepes és Sáros vármegye, valamint Árvában parasztfelkelés tört ki. A zömében szlovák parasztok mozgolódását a császári hadvezetés hamar elfojtotta, majd visszaszorította a bujdosókat az erdélyi határszélre, bázisaikra. A kudarcért a vezetők egymást hibáztatták. Némelyek Wesselényi Pál mögött sorakoztak fel, mások Teleki Mihály vezetésében bíztak. Báthory Zsófia éppen neki rótta fel egy levelében (kelt: Munkács, 1672. szeptember 25.), hogy elpártolt a császártól s katonái fosztogatják a Rákóczi-uradalmat (való igaz, a javarészt protestáns érzelmű és vallású felkelők szívesen fizettek a nagyhatalmú katolikus fejedelemasszonynak a sok "jóért"): "Nagy álmélkodással olvastuk az Kegyelmed levelét. Mi nem ösmerünk az római császáron kívül más urat ez országban s ha szeledségünk ellen valakinek valamit vétettünk, kik ő felsége hívei, koronás királyunknak számot adunk arról. Mindazonáltal mivelhogy tudni kévánja Kegyelmed, miért fogdoztatjuk az nemes embereket, erre így felelünk: Valami októl viseltetett a szattmári ő felsége vitézlő népe a Kegyelmed (az mint az vármegyékre szóló levelében föltötte) számos és szép hadait csak hamar elszéleszteni, megfogdozni s megölni, azon októl viseltettünk mi is jámbor szolgáinkot fosztó, öldöző, vagdaló s jószáginkat pusztító latrok, nem nemesek ellen vitézeinket kiküldeni. Igaz, az mint Kegyelmed írja, nincs több hazánk Magyarországnál s azért is nem akaránk egyetérteni koronás királyunktól elpártoltakkal, hogy ezen hazában élhessünk ind fogytig, nem gyalázatos pártoskodásnak nevét viselvén, állhatatos hűséggel tündökölni, mind Isten, mind királyunk előtt."

Míg az erdélyiek a francia királlyal szövetkeztek, a fogarasi szerződés értelmében vállalva, hogy 40-ezernyi frank segélyen 12-ezer főnyi sereget állítanak fegyverbe (XIV. Lajos Rajna-menti háborúját támogatandó), addig Wesselényi Pál katonái, noha Szatmár alatt kudarcot vallottak, egy huszáros bravúrral Kassa német őrségét az ónodi mezőre csalták, és ott megsemmisítették.

Az általános felkelés, amit a francia király várt, azonban nem tört ki: így a fogarasi egyezményt, 1677-ben, Varsóban tárgyalva megerősítették a követek, s annyiban bővítették is, hogy a francia uralkodó évi 100-ezer tallér segélyt ígért a katonai kiadásokra. A Porta tudomást szerezve a francia-erdélyi szövetségről, nem engedélyezte a fejedelemnek a nyílt háborút I. Lipót ellen. A szervezkedés, a katonák toborzása azonban tovább folyhatott. Ekkor tűnt fel, egy olyan egyéniség, aki a későbbiekben a legfontosabb szerepet játssza a korai kuruc mozgalom élén: Thököly Imre.

Thököly egy Árva megyei felkapaszkodott nemesi család leszármazottja volt, fiatalon került a bujdosók közé, amikor a császári hatalom haragja, apja ellen fordult, amiért az elégedetlenek mozgolódásában maga is szerepet játszott. Az ifjú Thököly Imre tehát a bujdosók közé ment, ahol hamarosan nagy hírnevet vívott ki magának. Előbb Erdély területén toborzott csapatot a fejedelem engedélyével, majd Debrecen környékén és a Hajdúságban kóborolt kis seregével. Talán nem is sejtve, hogy hamarosan az események főszereplője lesz.

Időközben, 1677 koraőszén elkezdődtek az egyre hevesebb összecsapások a bujdosók és a császáriak között. Különösen azután, mikor Lengyelország felől megérkeztek a szövetségestől küldött francia segélycsapatok is; igaz a megígért ármádiának csak töredéke, úgy 2-ezer fő. Amíg Wesselényi Pál elfoglalta Nagybányát, addig a bujdosók és a szövetséges francia, illetve erdélyi csapatok a nyalábvári csatában nagy győzelmet arattak a császáriak felett. A sikerek óriási lelkesedést váltottak ki a bujdosók körében, és Erdélyben is felerősödött a háborús-párt hangja, Teleki vezetésével. Sokan megrettentek ettől a lángtól. Miként a székely nemes úr, Béldy Pál, a fejedelem tanácsosa, aki egyenesen a Portára utazott, hogy a háborús-párt hangját valamelyest tompítsa, hiszen addig a törökök nem adták áldásukat egy nyílt fegyveres harchoz a Habsburg Birodalom ellen. Béldy Pált azonban kínos meglepetés érte: a nagyvezér elfogatta és a hírhedt Héttoronyba záratta. Igaz ugyan, hogy a Porta megtiltotta Apaffynak a háborús szerepvállalást, ugyanakkor a szultán környezetében is jelentős változások zajlottak le. Nevezetesen a legbefolyásosabb pozícióba, a nagyvezéri tisztségbe, egy olyan férfiú került, aki már fontolgatta egy nagy háború tervét Magyarország királya ellen. Ez a török méltóság Kara Musztafa volt, kinek nevét hamarosan, nem csak Magyarországon és Erdélyben, de egész Európában megismerik. Azonban ekkor a török birodalmi erők jelentős részét a kelet-európai térség irányába folytatott háborúk kötötték le.

1677 eseményei nyomán Teleki úgy érezte, hogy csillaga végre felragyog és terveit valóra válthatja. Az előrenyomuló felkelők sikert-sikerre halmoztak: a győztes nyalábvári csata után, számos felső-magyarországi várat és erősséget a kezükbe kaparintottak, majd Eperjes ostromához kezdtek hozzá. Az ifjú Thököly Imre csapataival azonban nem akart egy város vívásánál vesztegelni, hanem a győzelmet kihasználva, villámgyorsan előretört lovasaival nyugat felé a gazdag bányavárosok irányába: óriási meglepetést és rémületet keltett a császári Haditanácsban. A helyzet nagyon kritikus volt és azzal fenyegette az uralkodót, hogy az egész Felvidéket elveszíti. A mentő segítséget, Spankau ellentámadása, és barsszentkereszti győzelme jelentette volt, amely Thökölyt visszavetette a bányavárosoktól, de attól keletebbre a császáriak hatalma jóformán megszűnt.

Nyugaton a nymwegeni békével lezárult a háború Franciaország és a Habsburg Birodalom között. A Napkirály immár elfordult a magyarországi lázadástól és az erdélyi szövetségesétől. A kirobbant lázadást azonban ez már le nem csillapíthatta: a franciákkal parolázó Telekinek azonban mennie kellett a bujdosók éléről.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat