1674 - Erőszakos katolizáció

„…Csak papvilág fénylik, az magyar alászáll!”

A Habsburg-monarchia és a magyar rendiség kérdésének egy szegmense: I. Lipót magyar király támadása a fundamentumok ellenében, avagy az erőszakos katolizáció. A protestáns prédikátorok kálváriája…

1674 áprilisában idézték meg Pozsonyba az „árulással” vádolt 400 protestáns lelkészt és tanítót…

Egy törvény, egy vallás, egy uralkodó - elvével, és az abszolutizmus módszerével, új szellemben készült az uralkodó, I. Lipót, hogy harcot kezdjen a magyar rendi alkotmány ellen. Ilyetén kapóra jött számára és jó ürügyül szolgált a Wesselényi-féle mozgalom.

A bécsi udvar legbefolyásosabb minisztere, Lobkowitz herceg volt, aki példaképének a francia Richelieu bíborost tekintette, az abszolutista kormányzati módszerek bevezetésére törekedett. A Wesselényi-féle rendi szervezkedés miatt a magyarok eljátszották a jogukat (Verwirkungstheorie), hogy az ország kormányzásában részt vegyenek - vélték és hirdették.
A Habsburg uralkodó tehát elérkezettnek látta az időt, hogy az ország hagyományos kormányzati rendszerét felrúgja, és hogy az addigiakhoz képest – I. Lipót szavaival élve – másként rendezze a dolgokat. Azonnal mellőzték a magyar országgyűlés összehívását és az uralkodó rendeletek kibocsátásával kormányzott. A király így felrúgta az 1606-os bécsi békében kimondott megállapodásokat, miszerint köteles az országgyűlés összehívásával kormányozni, az országos méltóságokat magyarokkal betöltetni, és engedni a szabad vallásgyakorlást.

A legkíméletlenebb és leglátványosabb támadást az Udvar a szabad vallás gyakorlás ellen indította.

Szóltunk már róla, hogy Magyarországot is elérte a reformáció már a XVI. század elején, s noha voltak ugyan zavarok és hadakozások a katolikusok és a protestánsok között, olyan véres viszályokra, mint amelyet a korabeli Nyugaton érzékelünk, itt nem voltak. A városok idegen etnikumú, főként szász, illetve német polgársága a lutheránus (evangélikus) – ahogy akkoriban mondották – az ágostai hitvallást követte; a kálvinisták (reformátusok), a helvét hitvallásúak, szinte kivétel nélkül magyarok voltak. A katolikusok nagy része inkább a dunántúli és a horvát részeken maradt egy tömbben. Számosan újrakatolizáltak az ellenreformáció (katolikus reform) hatására. Erdélyben szinte minden vallást megtalálunk, amelyek többé-kevésbé, de békésen megfértek egymással.

A keresztény felekezetek közötti együttélés korántsem volt idilli, de valósággal elmérgesedett, amikor az 1670-es években I. Lipót erőszakos katolizáláshoz fogott, s ebben partnerre lelt nem csupán a katolikus klérusban, de olyan hatalmas földbirtokosokban, mint például Báthory Zsófia (II. Rákóczi Ferenc apai nagyanyja).

Báthory Zsófia katolikus családban született, de mikor férjhez ment II. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez, apósának I. Rákóczi György, "a Bibliás őrálló fejedelem"-nek és anyósának, Lorántffy Zsuzsannának nyomására reformátussá lett. Miután 1660-ban II. Rákóczi György a törökkel szembeni háborúban halálosan megsebesült, Erdélyből visszatért a hatalmas Rákóczi uradalom szívébe, Északkelet-Magyarországra és fiával, I. Rákóczi Ferenccel együtt rekatolizált. Noha számos főúri család tért vissza a katolikus hitre, nem egy így szándékozott bizonyítani lojalitását az uralkodó iránt. Báthory Zsófia kivételesen fanatikus és túlbuzgó volt. A birtokain elő protestáns közösségeket ellenségének tekintette, még azt is nehezményezte, hogy fia és Zrínyi Ilona esküvőjén protestánsok is meghívattak. Sárospatakról, birtokáról kitiltotta a nevezetes református kollégiumot, amelynek diákjai, professzoraik vezetésével elmenekültek, az ingatlanokat a jezsuitáknak adta át.

Szinte általános lett a protestáns gyülekezetek templomainak és ingatlanaiknak lefoglalása és elkobzása, javaiktól való megfosztása, ezeknek nagy részét a katolikus egyháznak adták. 1674-ben aztán már a protestáns lelkészek és tanítók személye ellen indult meg a támadás. A nevezett év áprilisában négyszáz személyt idéztek Pozsonyba, hogy a bíróság előtt megjelenjenek. A számos vádpont között szerepelt a "törökkel való cimborálás" is. Ennek az volt az alapja, hogy míg a török országrészében, a Hódoltságban a katolikus egyház minden hatalmát és befolyását birtokaival együtt elvesztette, addig a református lelkipásztorok viszonylag szabadon járhattak ezen területeken, a megszállók ebben nem korlátozták őket, s nem igen akadt vetélytársuk, néhány katolikus koldulórendi misszióstól eltekintve; lényegében ők gondozták a hódoltsági magyar népesség hitéletét.

A pozsonyi bírák előtt megjelent a megidézettekből háromszáz: mindnyájukat felségsértéssel vádolták és hazaárulásért fej- és jószágvesztésre ítélték őket. Legtöbben megmenekültek, hiszen a vádakat elejtették, ha írásban lemondtak egyházi hivatalukról. Sokan elmenekültek, némelyek Németországba, vagy Hollandiába, mások Erdélybe. Némelyek áttértek római katolikus hitre – pápisták lettek, ahogyan akkoriban mondották. Hatvankettő vádlott azonban továbbra is kitartott meggyőződése mellet és állhatatos maradt hitében. Rájuk kemény sors várt.

Még az év folyamán börtönbe zárták és sáncmunkán és egyéb nagyon nehéz fizikai munkán dolgoztatták őket. Szimonidész János prédikátor leírja lipótvári fogságát, hogy több társával együtt olyan gyalázatos elbánásban részesültek, amelyet még a legelvetemültebb gonosztevők sem álmodhattak: az állandó megalázások, verések és éhezés kikezdte szervezetüket. Végül már csak negyvenketten maradtak életben, őket örökös gályarabságra ítélték, és gyalogosan hajtották őket az Adriai-tengerpartra, ahol eladták őket gályarabnak. Kocsi Csergő Bálint "levelében a rabságból" szomorúan számolt be tragédiájukról:

"Mi Leopoldbul, Berencsbül, Komárombul – siralmas rabságunk után – numero negyvenegy személyek siralmasabb rabságra kihozatánk édes hazánkbul és behozattunk szintén Olaszországnak Neapolis városáig, az hol (minek utána sok nyomorúságok után úgy mint: uton való fáradság, gyaloglás, éhség, verés, szomjúság, testünkben való sérelem, némelyeknek halála – még csak félnapot is a szárazon nem engedtetett volna lennünk) mindjárt az hatalmas hispaniai Carolus 2-dus király gályáira hajtattunk azon kapitány által, mely újonnan fogadott haddal minket szintén ide kísért Morván, Austrián, Stirián, Carniolián és az velenczei tengeren meghordozván. Az gályákra pedig osztattunk volt numero harmincz personae, de egyikünk harmad vagy negyed nap meghal az istápolyban: Gömörvármegyébűl napragi prádikátor. Az uton is Aversában Kálnai és Malomsoki capronában meghalnak. Az szertelen nyomorúságot elunván penig, hárman közülünk magokat félre vették. Rhaete városában ismét in provincia Apennin, sue regni Neapolitani hatan hagyatnak: Miskolczi Mihály füleki, Czeglédi Péter lévai – lábuknak a vasaktul rothadásig és talám Miskolczi Mihály részérűl az elmetszésig, avagy elszakadásig való sanyarúság miatt; Harsány István rimaszombati betegsége, köszvénye és az uton való sanyarúsága miatt; Kóródi János csöglei, Szecsei János sági, Huszti Mihály – erőtlenségek miatt. Ezek, életükrül és halálukrul még semmit nem tudunk; hanem még itt élünk 29 személyek. Nevezet szerint penig itt vannak és élnek: Séllyei István pápai, Bátorkeszi István veszprémi, Szilvási István császári, Komáromi István ácsi, Újvári János eőrsi predikátorok az többivel együtt, az feljebb megválasztott személyeken kívül. De élnek s élünk siralomban, rettegésben s minden dolgoknak szükségében (…)."

A gyalázatos tett egész Európa protestáns közösségeit felháborította. És sorsuk nem hagyta hidegen a protestáns fejedelmeket sem: a gályarabságra ítéltek egy részét de Ruyter holland tengernagy szabadította ki a Nápoly előtti vizeken, míg más csoportjuk egy német fejedelem, a szász választó, II. János György jóvoltából szabadult meg a pusztulásból.

Ezek az erőszakosságok, és maga a bécsi Udvar által elindított erőszakos ellenreformáció, olyan gyűlölséget szült, hogy annak véres eseményei e tekintetben is közelebb hozták Magyarországot a Nyugathoz. A felvidéki erdőségekben, valamint az erdélyi határszélen gyülekező "bujdosók", akik javarészt protestáns vallású kisnemesek, végváriak voltak, hamarosan fegyveres akciókba kezdtek a Habsburg-kormányzat ellen; céltáblájuk nem csak a lojalista nemesség, a császári katonaság volt, hanem a katolikus papok, szerzetesek és apácák is, akiket nem egyszer iszonyú kínzásokkal öltek meg, vagy csonkítottak meg. Egy korabeli vers emígy láttatta a katolikus egyház hatalmát:

"Az ország dolgárul papok dirigálnak,
Törvényt, kauzákat azok indikálnak.
Világi tisztekben papok válogatnak,
Csak azt nem nyerik meg, amit nem akarnak.

(…)

Az mastanyi királyt pap tartja fékszárnál,
Arra húzzák-vonszák, mint érsek prédikál.
Hogyha ellene jár, pápa átka rászáll,
Csak papvilág fénylik, az magyar alászáll!"

A protestáns rendi ellenállás szinte természetszerűleg vált a Habsburg-abszolutizmus ellenfelévé. Bizton állíthatjuk, hogy a kálvinizmus szelleme tüzelte a sértett rendek ellenállását.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Benczédi László: A Habsburg-abszolutizmus indítékai és megvalósítása az 1670-es évek Magyarországán. In: Történelmi Szemle. 1978/3-4. 537.

A sárospataki református kollégium kálváriája ezzel kezdődött: először Debrecenbe – a kálvinista Rómába – menekültek, majd Erdélybe, Marosvásárhelyre költöztek, innen aztán Gyulafehérvárra, és csupán 1682-ben tértek vissza Sárospatakra.

Szimonidész János lipótvári fogságáról. In: Magyar Passió. 389-392.
Magyar Leveleskönyv I. 326.

Papvilág Magyarországon. In: Kuruc költészet. Szerk. Esze Tamás. Bp. 1951. 49.

Vö. Benda Kálmán: A kálvinizmus és magyarságtudat kölcsönhatása a történelemben. In: Benda Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában. Válogatott tanulmányok. Szerk. Lukáts János. Bp. 2004. 203-208.