1687. augusztus 12-én történt...

Német nyelvű újság a nagyharsányi csatáról, 1687-ből.

A Buda visszafoglalása után a háború a török ellen tovább folytatódott. 1687-ben a császári és a bajor hadsereg Lotharingiai Károly illetve Miksa Emánuel parancsnoksága alatt Dunántúl délkeleti részébe vonult, hogy az Eszék felől támadó nagyvezérral megütközzön.  (...)

Bajorország 1687-ben 6.000 harcoló katonát állított ki a török ellen. A nagy távolság miatt a Magyarországon harcolóhadseregről gyéren és lassan érkeztek haza a hírek, mert csak az utánpótlás szállításából visszatért dunai hajósok, a mücheni udvarba küldött futárok, az elbocsátott rokkant, vagy beteg katonák mondták el azt, amit láttak, hallottak, vagy maguk is átélték. (...)

Ugyanakkor az író a híreket, a kiegészítéseket és a magyarázatokat a nagyobb terjedelem, vagy szenzáció-keltés érdekében ki is színezhette, el is torzíthatta. Az így szerkesztett tudósítások abban a korban egész városok, sokszor megyényi vagy annál is nagyobb területek lakosságát tájékoztatták a világ eseményeiről. Ma már ezeknek csak kortörténeti jelentőségük van: csak arról tudósítanak, hogy a megjelenésük idején milyen szinvonalon tájékoztatták Európa nyugati felének a lakosságát. A történész az említett okok miatt csak ellenőrzés után használhatja fel az adataikat. (...)

Az újság a nagyharsányi csata éveiben jelent meg. Szerzője Aletophilonak nevezi magát:ennél többet nem tudunk a személyéről. (...)

A csatáról szóló beszámoló címlapján csak egy név szerepel, ezért feltételezzük, hogy maga a nyomdász fogalmazta meg. (...)

Atletophilo tudósítása 4 fejezetre osztható.

Az első fejezetben az 1526-ban vívott mohácsi csatát ismerteti. (...)

A második fejezetben Aletophilo csak röviden ír a nagyharsányi csatáról, jóllehet egy részletes beszámoló közlése lett volna a fő feladata. (...)

A harmadik fejezetben a szerző az eszéki híd rövid történetét, hadászati jelentőségét és méreteit ismerteti az akkor rendelkezésre állt leírások alapján. (...)

A negyedik fejezetben Aletophilo az olvasók mégnagyobb megörvendeztetése érdekében ismerteti Laslie ezredes hadoszlopának Eszék ellen 1685-ben vezetett támadását, de azt egy évvel később, tehát 1686-ban elért sikernek írja le.(...)

A nagyvezér azt hitte, hogy a keresztyén hadsereg gyávaságból vonult visza Eszék alól, mivel ott meglátta a török túlerejétés annál sokkal gyengébbnek érezte magát. Ráadásul még az a híresztelés is szárnyra röppent, hogy a hadvezérek összekülönböztek egymással. Ez aztán olyan magabiztossá tette a törökökrt, hogy augusztus 12-én délután 3 óra körül az egész haderejük átkelt a mocsáron, azt remélve, hogy a mieinket meglepi. Ez idő alazz a mieink állandóan hátráltak, mintha menekülnének az ellenség elől. Erre a törökök mégjobban nekibátoródtak és nagy dühvel, mint valami nagy tigris rátámadtak a mieinkre, közben úgy viselkedtek, mintha már győztek volna. A csata kimenetele azonban más fordulatot vett, mert a keresztyények olyan rendíthetetlen bátorsággal álltak nekik ellen, mint az igazi oroszlánok.

Az ellenséget csodálatos bátorsággal visszaverték, majd minden oldalról rárohantak, az ágyúk dörgő hangjával köszöntve őket. Mint a keresztbe súlytó villám, egyik oldalról a bajor választófejedelem őfensége tört az ellenségre, a másikról a vitéz lotharingiai herceg őfensége. Ezt olyan szerencsésen hajtották végre, hogy a törökök azon nyomban összezavarodtak és futásnak eredtek. Az ellenség közül aki csak tehette, lovon, vagy gyalog, de elmenekült. Aki karadt, az maradt, de azt könyörtelenül lekaszabolták úgy, hogy a halottak és sebesültek számát mintegy 8000-re becsülték. Azok pedig, akik futásban kerestek menedéket ugyan arra a sorsra jutottak, mert közülük sokezret a mocsár nyelt el, mások meg a Dunában lehelték ki zsarnoki lelküket.

Miután a tudósítás befutott, Sartori ezredes úr megérkezett és jelentette, hogy ez a dicsőségesen kívívott győzelem sokkal nagyobb volt annál, mint amekkorának először hittük. Az ellenségnek ugyanis menekülés közben sok falun át kellett mennie, ahol is a horvátok és a magyarok sok törököt agyonvertek és megcsonkítottak. Ezen felül a csillagoknak  a számunkra oly szerencsétlen konstellációja miatt a menekülő törökök közül azok, akik eljutottak az eszéki hídig, ott összetorlódtak, a híd leszakadt alattuk és emiatt rengetegen nyomorultul a vízbe fulladtak; sokan meg itt is, ott is, a mocsárba vetették magukat. Így tehát az ellenségből vagy 20000 ember nem tudott átjutni. Erre aztután a törökök, mivel a hídon átvezető út lezárult előttük, mindenfelé szétszéledtek. Egy részük Szigetvárra, mások Kanizsára és Székesfehérvárra. 4000 főnyi lovasság (köztük lehetett maga a nagyvezér is) egy mocsaras erdőbe húzodott be és még most is ott vannak és élelem hiányában, vagy éhen pusztulna, vagy kitörnek onnan. (...)

A zsákmányolt élelem, munició, készpénz és még sok minden olyan mennyiségű volt, hogy le sem lehetne írni. A mieink szinte nem is tudták, hova vigyék mindazt. Nem volt olyan katonaés bármilyen fiatal szolga, akinek ne jutott volna pénz, értéktárgy, vagy bőséges zsákmány. (...)

A táborban elfoglaltak 150 löveget, az egész poggyászt és 6000értékes sátrat. (...)

Röviden összefoglalva: ez akkora győzelem, amekkorát Magyarországon még nem arattak.  A magasrangú tábornokok, a többi tisztek és a közkatonák is olyan kiválóan, okosan és bátran harcoltak, hogy amíg Magyarország fennáll, mindig emlékezni fognak reájuk. A magsságos Úristen adjon a legyőzhetetlen keresztyén császárnak  még sok ilyen győzelmet, hogy az egész világ csodálja a semmihez sem hasonlítható erényének ragyogó fényét. (...)

forrás: 1687. augusztus 12-én történt...

Wilhelm Camphausen: Bádeni Lajos őrgróf és Lotharingiai Károly herceg a nagyharsányi csatában (XIX. sz.)