1687 - II. mohácsi csata

Nagyharsány: a „második mohácsi csata”

1687. augusztus 12-én vívták meg a szövetséges keresztény hadak és a török haderő Nagyharsány mellett azt a döntő jelentőségű ütközetet, amely eldöntötte, hogy immár a dunántúli részek nagy része – Székesfehérvár, Szigetvár és Kanizsa kivételével – felszabadultak a török uralom alól…

Lotharingiai Károly vezette keresztény hadsereg, miután az eszéki sáncokon az áttörést nem tudta kierőszakolni Szulejmán nagyvezér csapataival szemben (lásd. július 19-i bejegyzést), visszahúzódott Siklós és Mohács térségébe, hogy a török nagyvezér erőit a fedezékeiből és sáncaiból, jól megerősített állásaiból kicsalja és nyílt ütközetre kényszerítse. A terv sikerült.

„A tétlenségben már nyugtalankodni kezdtek a csapatok, amikor augusztus 8-án Lotharingiai Károlynak Bécsből megparancsolták, hogy ürítse ki Pécset és Siklóst, majd mindkét várat robbantással semmisítse meg. Augusztus 9-én a fővezér még várt egy napot, hátha megindulnak a Baranyavár melletti táborukból a törökök, akik azonban szintén a támadásra alkalmas percet várták.

1687. augusztus 10-én Mohács felgyújtása, a hajókon érkezett tíz ágyúnak az ezredek közötti szétosztása, valamint az élelmiszerkészlet biztonságosabb helyre való szállítása után reggel indult el a szövetséges hadsereg Mohács alól Siklós irányába. Augusztus 11-én az 50-ezer katona Siklóstól 10-15 kilométernyire fekvő Nagyharsány térségébe érkezett. A nagyvezér a keresztény hadsereg mozgolódását elvonulásnak vélte, és elérkezettnek látta az időt megtámadásukra. Baranyavári jó kiépített táborhelyüket elhagyva, a Karasica folyó mentén indultak meg a törökök Nagyharsány felé, s a Mohácsot Siklóssal összekötő országút, a Harsányi-hegy délkeleti oldalával szemben lévő síkságon vertek tábort, ahol a harcosok nyomban csatarendbe álltak.

A szövetségesek a Harsányi-hegy délkeleti aljában úgy alakították ki harcrendjüket, hogy az arcvonaluk párhuzamos volt a mohácsi-siklósi országúttal. A bal szárny Villánynál a Karasicára és ingoványos mellékére, a jobb szárny pedig a Harsányi-hegy oldalára támaszkodott. A csapatok mozgását a törökök nem zavarták.

Mivel azonban a jobb szárnyon elhelyezkedett fővezér nem találta alkalmasnak a terepet a csapatok jó elhelyezésére és a várható ütközetre, már augusztus 12-én pirkadatkor a Harsányi-hegy aljában végrehajtott oldalmenettel el akarta érni a Nagyharsány-Siklós közötti síkságot. A császári ezredek akadálytalanul hajtották végre ezt a hadmozdulatot, de a bajor választófejedelem katonái alig indultak el, a törökök megtámadták őket. A csapatok azonnal szembefordultak a támadókkal, s a bal szárnyukat a Karasica folyó mentén visszavonták Villányig, hogy elkerüljék az esetleges oldaltámadást. A törökök a bajor bal szárnyat erős ágyútűz alá vették, ugyanakkor a jobb szárnyat több ezer oszmán lovas rohanta meg, hogy oldalba kapják Bádeni Lajos csatarendjét, vagy éppen hátába kerüljenek. A nagyvezér célja az volt, hogy a szövetséges két hadseregcsoportot elszigetelje egymástól, ezért mérte első csapását a bajorokra. Lotharingiai Károly azonnal három lovasezredet vezényelt Piccolomini tábornok parancsnoksága alatt a megtámadott bajor bal szárny védelmére. Az ellenséges támadást kemény és véres közelharc árán sikerült megállítani, amikor pedig újabb császári lovasezredek érkeztek, a bajorok vissza tudták szorítani a törököket. Délig folyt a küzdelem, mely a szövetségesek sikerét hozta: sikerült visszaverni sáncaik mögé az oszmán támadókat.

Szulejmán nagyvezér látva, hogy milyen nagyszámú és erős ellenféllel került szembe, már délelőtt megkezdette csapatai arcvonalának és két szárnyának sáncokkal való megerősítését. A pasa tehát védekezésre is berendezkedett – akárcsak Eszéknél.

A szövetséges hadsereg haditanácskozásán a tábornokoknak sikerült a főparancsnok ismételten megmutatkozó ingatagságán úrrá lenniük, s erőteljes támadás megindítását határozták el. Harcrendjüket úgy alakították ki, hogy a két, súlyosan veszélyeztetett szárnyon Savoyai Jenő herceg és Bussy-Rabutin vezénylete alatt lovasezredeket állítottak fel. A középen pedig a gyalogság sorakozott hadrendbe. Szulejmán nagyvezér is a támadás mellett döntött. A szövetségesek Karasica menti bal szárnya ellen indított rohamot. Nagyszámú török lovas indult itt támadásra, akiket a mocsaras folyópart bozótjának fedezete alatt erős janicsár gyalogság követett. De a szövetséges jobb szárnyat is támadták a nagyharsányi templom mellett, ahol a sereg málháját ezer fegyveres őrizte. A tüzérség zömét pedig a szárnyakon állították fel.

Délután ötkor indult a támadás erős ágyútűz kíséretében. A küzdő felek csatarendjének első lépcsője egymástól 60-70 lépésnyire húzódott. A török nyomás kivált a Karasica melletti szárnyon volt igen erős, de a jobb szárnyra is súlyos nyomással nehezedtek. A szövetséges ezredek azonban derekasan ellenálltak, sőt a lovasok támadásba lendültek, és visszaszorították a muzulmán harcosokat. Amint a szövetségesek szárnyain küzdő lovasezredek elérték az oszmánokat, középen megindult az egész gyalogság rohama is. A jobb szárnyon könnyebb volt visszavetni az ellenséget, de a Karasica menti bal szárnyon öldöklő, véres csata bontakozott ki. A szövetséges lovasság behatolt a törökök sorai közé, s az általános támadás során sikerült elfoglalnia az ágyúállásaikat, ami igen jelentékeny csapás volt a nagyvezér seregére. Az oszmán had felbomlott, s a török harcosok menekültek. A menekülők egy részét levágta vagy foglyul ejtette a nyomukba szegődött keresztény lovasság és gyalogság. Több ezer török a Karasica menti bozótos ingoványba keresett menedéket, velük vagy a fegyveresek végeztek, vagy pedig a mocsár nyelte el őket.

Mire leszállt az este, elcsendesült a nagyharsányi csatatér. A törökök vesztesége 8-ezer főnyi lehetett, s a foglyok száma is meghaladta a 2-ezret. A szövetséges erők vesztesége 700 ember volt. A rendkívül gazdag török tábor maradéktalanul zsákmányul esett, s értékét 5 millió forintra becsülték: 72 ágyú, 10 mozsár, nagy mennyiségű lőszer, kézigránát, bomba és kartács, a gazdag élelmiszerkészlet mellett még 7-ezer vágómarha, 6-ezer ló, 1500 teve és bivaly, sőt a török tábori pénztár java része a teljes tábori felszereléssel egyetemben került 1687. augusztus 12-én a Lotharingiai Károly herceg vezette szövetséges hadsereg kezére.

A törökök veresége azzal vált teljessé, hogy az életüket mentő harcosok alatt leszakadt az eszéki Dráva-híd, és sokan a folyóba fulladtak. A nagyharsányi csata után a szövetséges hadsereg tábornoki kara Szulejmán nagyvezér 14 tornyú díszes sátrában töltötte az éjszakát. A győzelem hírét pedig Savoyai Jenő herceg vitte Bécsbe. Bár az ütközet Nagyharsány térségében zajlott le, mégis második mohácsi csata néven emlegeti az irodalom.”

lásd. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Bp. 1983. 187-192.

„A kereszténység legszerencsésebb ütközete, mely megmentette Budát” - ezt mondta Marsigli a nagyharsányi ütközetről, melyben maga is részt vett. Jól értékelte, hiszen hozzá is tette: Budának az erődítményei még - az 1686-os ostrom miatt - romokban, szinte nyitva állt egy esetleges török támadás előtt.

A seregnek az ő instrukciói nyomán ácsolták a hidat a Dunán. S e hadjárat folyamán tanulmányozta a Duna és a Dráva folyását is, amelyről a feljegyzéseit bevonta későbbi nagy munkájába is.