2. Események augusztus 29-én du. 3 óráig

Események augusztus 29.-én d. u. 3 óráig.

Augusztus 29-én, szerdai napon, hosszú idő óta az első szép derült napon, a kora reggeli órákban a magyar sereg arra a hírre, hogy a szultán elindult seregével Baranyavár környékéről, felriasztatott, mire azt Tomory, Szapolyay György segítségével nyomban a már előre kijelölt harcállásba vezette előre, mely tudvalevően Brodarics szerint Mohácstól délre egy mérföldnyire, a valóságban mintegy 6 km-nyire feküdt.[1]

A harcállásban való elhelyezkedést ugyancsak Brodarics[2] következőleg írja le: „Az ütközet napján azok tanácsának megfelelően, akiket fentebb említettünk,[3] úgy rendezték el a hadsereget, hogy az lehetőleg nagy területen legyen felállítva; ezt főképpen azért tették, hogy az ellenség ne vehessen bennünket körül. Azután az egész hadsereget két csatarendre osztották. A vezérek[4] az első csatarendben voltak, de helyük nem volt meghatározva, hogy mindig ott lehessenek, ahol szükség van rájuk. A jobbszárnyat a horvát bán[5] Tahy Jánossal, a balszárnyat pedig, amely az erdélyi vajda számára volt kijelölve, ha megérkezett volna, Perényi Péter. Ebben az első csatarendben állottak többen az előkelők közül, így Palóczi Antal, Homonnay Ferenc, Perényi Gábor, Szécsi Tamás, Báthory András, Czibak Imre és mások. Az ágyúk mindjárt az első csatarend mögött voltak felállítva.[6] A második csatarend, vagyis az a csatasor, amelyet mi helytállónak nevezünk, inkább lovasságból állott, csak kétoldalt volt egy kevés gyalogság. E között a második és az első csatarend között csak egy kőhajításnyi tér volt. Ebben a csatarendben az előtt a sor (csoport) előtt, amelyben a király volt, hármas sor (csoport) állott, amely nagyobbrészt a királyi udvarnokokból és főurakból volt képezve, akiknek a vezére az ügyes és a király iránt rendkívül hűséges Tarczay Miklós volt. Ugyanott[7] volt a két udvari főkapitány is: Korlátkői Péter és a lengyel Trepka András. Ott volt a cseh Schlick István is más csehekkel és morvákkal; ezek közvetlenül a király előtt állottak.[8] Ezután a három sor (csoport) után következett a királyi hadosztály (bandérium), s ennek a hadosztálynak a közepén maga a király.[9] Jelleme, termete és a vitézség benne csudás volt: nagy lett volna királyaink között, ha a végzet akarja. A király jobbján állott az esztergomi érsek és a zágrábi püspök, minthogy az egrit még Bátáról Budára küldte a király; a zágrábi után a pécsi és szerémi püspök; kettő pedig a főpapok közül, a győri és váci, a király baljára volt állítva. A kancellár után a nyitrai és a boszniai püspök, a fehérvári prépost s ez után a kamarások és udvarnokok következtek. Balról a király melletti helyet a nádornak tartották fenn, aki, bár a lába fájt s alig tudott lovon ülni, szorgalmasan forgolódott, hol az első, hol a második csatarendben. Balfelől tehát, minthogy a nádor eltávozott helyéről, a király mellett néhány főúr s az a két egyházfő állott, akikről már szóltunk. A király háta mögött voltak: Czetricz, Majláth és Horváth Gáspár királyi lovászmester. A főurak mögött hasonló rendben állottak azok, akiket kiki mint maga iránt leghűségesebbeket és legserényebbeket élete megvédésére kiválasztott. Ezekhez csatlakozott a király és a főurak mögött egy igen szép, páncélos lovagokból álló csapat, melyben ezernél valamivel több páncélos volt. A többi páncélos lovag ugyanis az első csatarendben volt elszórva. E csapat közelében volt a király zászlója, melyet Drágfy János országbíró tartott… Ezt a helytálló hadosztályt oldalt mindenfelől könnyű vértezetű lovasok és gyalogosok vették körül, amiről különben fentebb is szólottunk. A király jobbján, az egyházfők és kamarások mögött, álltak azok hárman, akikről mondottuk, hogy a király személyének őrizetére voltak rendelve…[10]

Valamivel alább Brodarics következőleg folytatja elbeszélését: „Miután a sereg a mondott helyen és napon kevéssel napfelkelte után ekként fel volt állítva, a nádor elvezette a királyt arról a helyről, amely számára ki volt jelölve s mint harmadnapja tette, most is körülvezette őt az egész hadseregben s itt mindenkinek megmutatta, hogy íme jelen van a király – néhányan ugyanis kételkedtek ebben – s kész mindent, még a halált is elszenvedni a hazáért, s a seregben levők nejeiért és gyermekeiért. Viseljék tehát ők is magukat vitéz férfiakhoz méltóan s ne feledjék, hogy magyarok; magyarok nemcsak ők, hanem azok voltak apáik is, azok a hősök, a keresztény világvitézek bajnokai, ekik e felett az ellenség felett, akivek most akarunk megütközni, annyi fényes győzelmet arattak. Ne rettentse őket az ellenség nagy száma se; hiszen a győzelem nem a nagy számtól, hanem a katonák erejétől[11] függ. Az Isten is segíteni fogja a mennyekből a szent hitért harcolókat. Kezükben van, úgymond, nemcsak a hazának, melynek elfoglalására jött az ellen, hanem az egész keresztény világnak sorsa is. Miután a nádor s egyszersmind a király is az összes hadosztályoknál megfordultában ilyen és hasonló szavakat mondott, a király visszatért helyére. – A napnak nagyobb részét ezután az ellenségre való várakozásban töltöttük. Az ellenség kisebb csapatokat bocsátván előre, akik a mieinkkel csatároztak, még mindig a dombok mögött tartózkodott; nem tudván, hogy azért tette-e ezt, hogy bennünket kedvezőtlen helyre csaljon, vagy azért, hogy a csatát másnapra halasztva éjjel váratlanul lepjen meg bennünket a táborban, ami katonáinak és ágyúinak nagy száma mellett nem is lett volna neki nehéz, – vagy inkább azért, hogy az ütközetre való várakozással kifárasszon bennüket. Erre vonatkozólag az ellenség igazi célját mostanáig sem tudtam meg. Annyi bizonyos, hogy egész nap feszült várakozásban tartott bennünket.[12]

A török sereg augusztus 29-én a reggeli ima után kezdte meg előnyomulását Mohács felé, de csak felette lassan és vontatottan jutott előre.[13]

A menetrend Pecsevi szerint[14] következőleg alakult: Legelöl ment elővéd viszonyban Bali szendrői bég 1000 embert számláló zsoldosaival és a szendrődi szandzsáknak 4000 főre rúgó hadával, mely páncélos volt és lándzsát hordott. Utána haladt a főcsapat élén Ibrahim nagyvezír a ruméliai hadtesttel, 2000 puskás janicsárral és 150 zarbuzánnal (ágyúval). Ezt követte Behram béglerbég az anatoliai hadtesttel, majd a szultán a hadsereg többi részeivel, nevezetesen a saját testőreivel, az állandó zsoldos lovassággal, a fennmaradó 150 ágyúval és a többi janicsárokkal. Khoszrev boszniai bég a saját zsoldosaival és a boszniai katonasággal utóvéd viszonyban követte a hadsereget, egy másik verzió szerint ellenben e napon ő is az elővédhez nyerte beosztását.

Délben Ibrahim Buziglica közelébe érve, egy közelfekvő magaslatról a legkényelmesebb módon szemügyre vehette a magyaroknak szemben fekvő táborát.[15] Ekkor magához hivatta Bali béget, „e bátor oroszlánt, kinek a csatatér volt igazi otthona, és tanácsot kért a vén farkastól, hogyan kellene megütközni a gonosz ellenség kegyetlen seregével.[16] Erre Báli, Dselálzáde, Kemálpasazáde és Szolakzáde egybehangzó feljegyzése szerint ama nézetének adott kifejezést, hogy miután a magyarok tetőtől talpig vasba vannak burkolva, azok rohamának egy csapat sem képes ellenállni; legjobb tehát azok támadó tömege előtt a sorokat megnyitni és így útat adván nekik, azután oldalba és hátba kell fogni őket. Hozzátette még Báli bég, hogy ezt a harcmódot azonban most majdnem lehetetlenné teszi a csapatok háta mögött közvetlenül tábort ütő rengeteg málha és podgyász.

Erre Ibrahim elhatározta, hogy a csapatokat a podgyásszal és vonatokkal együtt felvonultatja a Buziglicától délre fekvő térségen, ahol utóbbiak tábort is ütnek, s innen csak a harcoló csapatok folytatják majd előnyomulásukat.[17] Ehhez képest a nagyvezír nyomban parancsot adott hadtestének a Buziglicától délre fekvő térségen való felvonulásra, ő maga pedig a szultánhoz ment, fenti elhatározását bejelentendő.[18]

A buziglicai dombra előrelovagolt Szulejmán mindenben hozzájárult Ibrahim előterjesztéséhez s a két vezér most már abban állapodott meg, hogy „az alávaló hitetlenekkel való találkozást[19] ikindi idejére[20] halasztják. Ily körülmények között a hadsereg nem sietett, hanem továbbra is lassan folytatta előnyomulását,[21] mert a fentemlített időpontig így is leérhetett az előrelátható csatatérre.

Az élen levő Báli és Khoszrev bégek alighanem d. u. 1 óra tájban parancsot kaptak, „hogy a vezetésük alatt levő 40–50.000 akindsiből kiválasztván a legvitézebbeket, legerőteljesebbeket s akiknek legjobb lovaik vannak, ezekkel foglaljanak állást a csatatérül kiszemelt síkság egyik szélén;[22] onnan csak távolról szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele, hanem várjanak mindaddig, amíg azt nem látják, hogy a rosszérzelműek hadosztályai állásaikból kiveretve futni kezdenek: akkor törjenek elő leshelyükből és fogják hátba az átkozottakat s kit lándzsával fúrjanak át, kit súlyos buzogányokkal zúzzanak össze, kit kardjukkal aprítsanak össze minden kímélet és irgalom nélkül.[23]

Egyidejüleg, vagy nemsokára ezután a ruméliai hadtest is parancsot kapott, hogy a hozzá beosztott 150 ágyúval és 4000 puskás janicsárral együtt az ellenséget ágyúlőtávolságnyira megközelítve, ott állapodjék meg, a még nála levő podgyászt küldje hátra, s várja be az ütközet megkezdésére vonatkozó parancsot.[24] Erre a ruméliai hadtest is megindult, de tudván azt, hogy az ellenséggel való találkozás csak ikindi idejére (d. u. 2–5 óra között) van tervbe véve, ő sem sietett, hanem lassan menetelt és a kijelölt időre[25] az ellenséges ágyúk lőtávolába érve, „a zarbuzánokat (ágyúkat) láncokkal egymáshoz kötötték, a janicsárokat pedig a harci szokás szerint kilenc sorban állították fel,[26] a már eddig is az arcvonal előtt volt „csarkhadsik” (portyázók) továbbra is elől maradtak.

Ezzel egybehangzóan De Burgio báró pápai követ (Theiner, Monumenta Vaticana II, 799.) és Jacomo Zarotino (Marino Sanuto, Chron. de Venezia XLII, 646.) jelentése is azt mondja, hogy a ruméliai hadtestnek 10.000 lovasból álló első harcvonala egy olasz mérföldnyire (az akkor használt olasz mérföldek nagysága: római miglió = 1487 m, vagyis kb. 2000x, velencei miglió = 1738, lombard miglio = 1784, nápolyi miglio 1855 m., vagyis átlag 2400x, csak a piemonti miglio volt jóval nagyobb, 2466 m, vagyis 3200x hosszú) állott meg a csatarendbe felfejlődött magyar sereg előtt s ott táborba készült szállni, miután a csatát másnapra halasztották. Ibrahim nagyvezír ugyanis időközben, minden bizonnyal a szultánnal egyetértőleg, arra az elhatározásra jutott, hogy, miután az emberek és állatok fáradtak voltak, a szemben álló magyarokat csak másnap támadja meg.[27] Az erre vonatkozó intézkedések kiadása után Ibrahim nagyvezír a Báli- és Khoszrev-csoportok megtekintésére indult el.

Ezen elhatározásokból és intézkedésekből kifolyólag augusztus 29-én d. u. 3 óráig a kölcsönös helyzet nagyjából a XII/2. számú mellékleten látható módon alakult ki.

[1] Lásd a 218. oldalon.

[2] Bordarics–Szentpétery, Brodarics históriája a mohácsi vészről 40.

[3] Ezek legfőbbjei az előző oldalon foglaltak szerint Gnojenszky, Radics, Bosics és Bakics voltak.

[4] Vagyis Tomory és Szapolyay György.

[5] Batthyány Ferenc.

[6] Erre nézve Brodarics más helyen (Brodarics–Szentpétery 49. old.) még a következőket jegyzi meg: „Az összes ágyúkat, ágyúsokat a derék és tevékeny Hardeck János grófra bízták, ki kezdettől fogva állandóan a király mellett szorgoskodott, s a király legmeghittebb emberei közé tartozott, – de sajnos, későn, csak a csata előtti napon kapta ő a megbízást.”

[7] T. i. a király előtt álló első három sorban.

[8] Vagyis a király előtt álló 3 harcvonal következőleg alakult: 1. A királyi udvarnokok és főurak csapatai Tarczay Miklós alatt, 2. A magyar és lengyel udvari csapatok Korlátkői Péter és Trepka András alatt, 3. A cseh-morva zsoldosok Schlick István alatt. 4. Ezt követte a Lajos király által személyesen vezetett királyi hadcsoport (ordo regius) s végül 5. 1000-nél valamivel több páncélos lovag Drágfy János országbíró vezetése alatt.

[9] A királyi udvarnokok és főurak csoportjától, valamint a királyi bandériumról Kupelwiesernek (Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 244. old. 19. jegyzet) a következő a véleménye: „Unter den Kammerern des Königs dürften wohl die von den Krongütern beigestellten Banderien zu verstehen sein, während das Banderium des Königs aus angeworbenen, wohlausgerüsteten Reitern bestanden hat.”

[10] Miután ezt az egyébként elég részletes és világos leírást történetíróink sokféleképpen fordítgatták és magyarázták, szükségesnek tartom, hogy a legfontosabb részek eredeti szövegét is ideiktassam, megjegyezvén, hogy az eredeti szöveg acies, agmen kitételeit, melyek a német „Treffen”-nek felelnek meg, Szentpétery és Fraknói csatarendnek, Kápolnai csatavonalnak, Rónai Horváth csoportnak, Gyalókay harcrendnek, Horváth Mihály hadtestnek, Szalay László osztálynak fordítja, stb., az ordo fogalmát pedig Szentpétery sor, hadosztály, Kápolnai és Rónai Horváth harcvonal, Gyalókay pedig vonal szóval adja vissza. Ezek a terminus technikusok: acies, agmen, ordo, Treffen stb. abban az időszakban keletkeztek, amidőn a seregek a csatához még tényleg vonalakban állottak fel s ebben a sekély mélységű alakzatban vívták meg magát a harcot is. Ezért ezekre a kifejezésekre nem volt rossz a harcvonal fordítás, bár szorosan véve egy-egy ilyen harcvonal nemcsak egy, hanem esetleg több egymás mögött vonalalakzatban alakult csapatból állott. A mohácsi harcfelállításnál is a legelöl levő csoport alakzata még a harcvonal benyomását teszi ránk, ellenben a hátulsó, úgynevezett helytálló csoport, öt egymás mögött felvonult harccsoportból lévén összetéve, már kevésbbé fogható a harcvonal kifejezés fogalma alá; erre már sokkal találóbb volna a harccsoport elnevezés, de ez viszont azért nem felel meg teljesen, mert harccsoport elnevezéssel mást, a harcban álló sereg- és csapattestek egyes felette különböző erejű részeit szoktuk jelölni. Legjobb tehát, ha a már általánosan ismert és köztudatba átment harcvonal kifejezés mellett maradunk meg, megjegyezvén, hogy ez alatt a legritkább esetben szabad a szó szoros értelmében vett vonalat, hanem több egymás mögött álló vonalból képzett alakzatot érteni.

Brodarics kérdéses szövegrésze a katonailag kevésbé fontos helyeket kihagyva, következőleg hangzik: „Aciem eo die, quo est pugnatum, ex sententia eorum, quos paulo ante nominavimus, ita extruere placuit: ut quanto latius extendi posset, extenderetur; in quo illud est potissimum spectatum, ne ab hoste circumveniremur. Deinde divisus est universus exercitus in duo agmina. In primo agmine, duces belli erant nullo certo loco, sed ubi res postulasset: dextrum ejus cornu Banus Croatiae, cum Ioanne Tahi: sinistrum, quod Waywodae Transylvaniae, si adesse potuisset, designatum fuerat, Petrus Perenni curabat. Erant in hoc priore agmine plures ex primoribus… Tormenta bellica statim post principia posita erant. Secundum agmen, sive illa acies, quam nos statariam apellamus, in qua Rex erat, ex equitatu magis constabat, paucos admodum pedites a lateribus habebat; inter hanc aciem et primam, non intercedebat, nisi spacium lapidis jactus. In eo agmine ante eum ordinem, in quo Rex erat, triplex erat ordo, magna ex parte ex Cubiculariis regiis et Baronibus conflatus, quorum dux erat Nicolaus Tharczay, vir et manu promptus, et singulari in Regem fide. Ibidem erat uterque aulae regiae praefectus Petrus Corlatkei, et Andreas Trepka Polonus. Erat et Stephnaus Schlik Bohemus, cum aliis Bohemis, et Moravis: et hi ante Regem, Regi proximi erant. Tres illos ordines subsequebatur ordo regius, et in ejus ordinis medio Rex, ipse… his erat conjunctus post Regem et Proceres, equitum cataphractorum pulcherrimus globus, 1000 vel paulo amplius cataphractos continens, nam alii hujus generis equites per primum agmen sparsi erant. In medio hujus globi erat vexillum Regis, quod Ioannes Dragffi Judex Curiae sustinebat. Hanc statariam aciem cingebant undique equites levis armaturae, et pedites quoque a lateribus, quod superius diximus… Consumpsimus postea majorem diei partem in expectando hoste, qui se ita haud multis, qui levia cum nostris certamina, ac belli praeludia exercebant, praemissis, adhuc post colles illos continebat, dubium nostrosne, ut ad illas locorum angustias pertraheret, an ut pugna in sequentem diem dilata, nos ea nocte in castris ex improviso agressos opprimeret. Quod pro ea militum et tormentorum copia, qua abundabat, non erat ei difficile factu; vel ut potius nos longa praelii expectatione fatigaret. Quicquid in hoc hostis fuerat secutus, non mihi de hoc est compertum. Tenuit certe nos tota fere illa dies suspensos.”

[11] Én a „robur” szót ez esetben inkább szívósággal, erkölcsi derékséggel fordítanám.

[12] Brodaricsnak erre a talányszerű kérdésére az alább elmondandó események megadják a feleletet, azonban már itt elárulhatjuk, hogy tudatosan a török hadvezetőség sem a cselszövés, sem a kifárasztás gondolatával nem foglalkozott. Az apróbb csapatokat felderítés és leplezés céljából küldte előre, hogy az azok által alkotott fátyol mögött hadtesteit nyugodtan felvonultathassa.

[13] Szulejmán naplói (Thúry, Török történetírók I, 314.): „Ma a reggeli ima idején (Ehez Thúry megjegyzése: „A reggeli imádkozást napkelte előtt végzik a mohamedánok s mivel a nap augusztus 29-én 1/4 6-kor kel: itt reggel 5 órát kell értenünk) az egész győzelmes hadsereg lóra ülvén, megindult s lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt (Thúry szerint: ikindi előtt = d. u. 2 óra előtt) megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé.”

[14] Thúry, Török történetírók II, 158.

[15] Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 237.): „Délben, mikor a nap a zenithre ért… (a nagyvezír) megérkezett a leendő csatatér közelébe, honnan már láthatta a gonosz ellenség táborát.”

[16] Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 237.)

[17] Dselálzáde szerint (Thúry, Török történetírók II, 161.) Báli bég ezeket mondotta: „A szerencsétlen magyar nemzetnek az a szokása a csatában, hogy 30–40.000 szörnyeteg tetőtől talpig vasba öltözik s lovát is abba burkolja; minden piszkos a mellette levő feslett erkölcsű nyakast, lóháton ülve magához csatolja s úgy támadnak s támadásukat ágyú és puska fel nem tartóztatja, előnyomulásuknak semmi fegyver gátat nem vet, dög testüket lándsa nem járja, kard nem fogja, nyíl nem sebzi. Így csak egy mód lehetséges ez ellen, t. i. hadrendjük előtt jobbra és balra szétválni s hátba fogni őket… De a mi hadseregünk erre nem képes, mert a háta el van foglalva podgyásszal és állatokkal s így nem lehet hátrálva szétbontakozni.” – Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 237.) ugyanerről ezeket írja: „A tigristermészetű harcvágyó szerencsétlen magyaroknak az a régi szokásuk, hogy ha harcba indulnak, magukat és lovaikat tetőtől talpig páncéllal, sisakkal és mellvérttel födik be, úgy hogy csak két szemük látszik, mint a füstből a parázs, vagy fekete felhő mögül a csillag. Ennélfogva, ha e tűztermészetű gazok egyszerre mindnyájan heves támadással bármilyen erős hadosztályra vetik magukat, áttörik ezt éppen úgy, mint a rohanó patak felszaggatja a hegy oldalát… A leghelyesebb eljárás tehát az lesz, hogy amint e gonoszok egész csordájukkal reánk rohannak, a mi soraink ketté nyilnak, hogy útat adjanak nekik: amint azután feltartóztathatatlan sebességgel áthaladtak soraink között, mi oldalba fogjuk őket. Mind e mai napig így szoktuk e vad disznókat vadászni (ehhez Thúry megjegyzi: „Ebben igaza van Báli bégnek, mert az 1389-iki rigómezei csata óta igen gyakran találkozunk e taktikával a török háborúk történetében. Nesri szerint akkor is éppen ezt a tanácsot adta Evrenosz bég a szultánnak), akár nagy, akár kis számmal voltak s ma is csak úgy kell cselekednünk... Azonban ez a mi óriási hadseregünk, régi módon való elrendezésében és felállításában nem bír megfelelni a makacs ellenségnek olyan módon, a mint említettem. Mert ha a hadsereg háta a tevéken és öszvéreken levő podgyásszal, a végtelen mennyiségű és nagy értékű málhákkal van elfoglalva, soraink nem bírnak szétválni, hogy a támadó lovasságnak útat adjanak s ezt nem lehet közénk bocsátani.” Erre az okos Ibrahim azt felelte: „Kihirdettetjük, hogy itt ütünk tábort, hogy a hadi nép és tábori szolgák nagy tömegét lerázzuk nyakunkról; akkor aztán csak a harckészen álló, csatára való lovassággal és gyalogsággal megyünk a csatatérre”. – Szolakzáde feljegyzése a magyarok támadásáról (Thúry, Török történetírók I, 237.): „A hitetlenek hadserege olyan, mint valamely vasfal. Azonkívül, hogy tetőtől talpig acélba vannak burkolózva, gyakran megtörténik, hogy több piszkos összeköti egymást láncokkal s ilyen módon harcolva bármerre intéznek támadást, nem lehet feltartani rohamuk hevességét.”

[18] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 160.): „Az oroszlánszívű nagyvezír délfelé Mihácshoz közel egy téres mezőn rendezte az ezredeket, felállította a csapatokat” s aztán a szultánhoz menve, vele együtt újból előrelovagolt Buziglicára. „Mikor fölmentek egy magas dombra, meglátszott Mihács mezeje, a Tuna víze mint egy tenger terült el s partján, a föld színét szélesen elborítva, egy szerencsétlen hadsereg állott csatarendben, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője; óriási tábora a sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy…”

[19] Vagyis a csata megkezdését.

[20] Ikindi = a délután 2 és 5 óra közötti idő.

[21] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 162.)

[22] Ehhez Thúry megjegyzi: „T. i. Nagy-Nyárád mellett. Pecsevi szerint Báli bég serege 5000 emberből állott; Khoszrev bég csapatának számát nem mondja meg, de ez is ennyi lehetett, mert Szolákzáde a Nagy-Nyárád mellé küldött egész had számát 10.000-nek mondja”. – Gyalókay szerint (Gyalókay Jenő, A mohácsi csata 32.) a nagyvezír Bálit és Khoszrevet a terrasz széle és az erdő mögött (ez nem elég világos és érthető), úgyhogy nem is látszottak, Maiss és Nagy-Nyárád felé küldötte. Báli, csapatainak egy részével, Bácsfalváig haladt s ott állott meg. (Vámbéry, Új Magyar Múzeum, 1860. évf. 32.), Khoszrev azonban jóval közelebb, de pontosan meg nem határozható helyen”. Lehet, hogy eredetileg így volt tervezve, de a csata kezdetekor, mint alább látni fogjuk, a két török parancsnok együtt működött.

[23] Kemálpasazádé (Thúry, Török történetírók I, 238.)

[24] Pecsevi szerint (Thúry, Török történetírók II, 162.) a felvonulás alatt a szultán a nagyvezírrel s 5–10 udvari szolgájával együtt sorban járta a csapatokat s imádkozott a győzelemért. „Utána a nagyvezír buzdította a sereget és előre küldte a ruméliai hadtestet, a szultán pedig visszatért a császári zászlókhoz”.

[25] Szulejmán naplói szerint (Thúry, Török történetírók II, 314.): „ikindi (vagyis délután 2^h) előtt megérkezett a mohácsi mezőre a haszontalan gyaurok tábora elé.”

[26] Dselálzáde (Thúry, Török történetírók II, 162.)

[27] Szulejmán naplója (Thúry, Török történetírók II, 314.) – Ettől némileg eltérően Szolakzáde (Thúry, Török történetírók II/2, 162.) azt mondja, hogy miután a tábori málhát hátra hagyták, a hadsereg két részre vált, t. i. a nagyvezír a ruméliai és anatoliai hadtesttel előre ment, a szultán pedig nyillövésnyi távolságra követte őket. Ez a megállapítás azonban alighanem egy valamivel későbbi, d. u. 3 óra utáni időpontra vonatkozhatik, amikor már az egész török hadsereg útban volt Buziglica mellől a csatatér felé. (Lásd alább a 252. oldalon.