2014: Rácz András helyettes államtitkár beszéde

Dr. Rácz András környezetügyért felelős helyettes államtitkár úr megemlékező beszéde a mohácsi csata 488. évfordulójára

2014. augusztus 29.
Mohácsi Nemzeti Emlékhely

Tisztelt Egybegyűltek, Tisztelt Emlékezők!

Ahogy egy személy vagy egy család életében, úgy a nagyobb közösségek: nemzetek, államok történetében is vannak örömteli, a közösség erősödését, gyarapodását elősegítő események és vannak gyászos, romlást és bajt okozó tragédiák.

Alig több mint egy hete államalapító Szent István királyunkat és művét, az európai, keresztény magyar állam létrehozását, a középkori Magyar Királyság születését ünnepeltük, ma pedig a Mohácsi Történeti Emlékhely természetvédelmi területen, e 2011-ben az Országgyűlés által törvényben nemzeti emlékhellyé nyilvánított helyszínen a mohácsi csatára, a középkori magyar állam megszűnéséhez, felbomlásához vezető egyik legfontosabb eseményre emlékezünk.

Tanulmányinkból mindannyian tudjuk, hogy a Jagelló-házból származó királyaink uralkodásának bő 30 éve alatt Hunyadi Mátyás egykori erős és központosított birodalma gyenge, széttagolt országgá vált. A magyar állam és az uralkodó cselekvőképességét a belső ellentétek tovább csökkentették, melyek az idén épp 500 éves évfordulóját ünneplő Dózsa-féle felkelésben csúcsosodtak ki. A magyar állam helyzetének súlyosságát már az 1521-es török hadjárat eredménye is megmutatta: délvidéki végvárrendszerünk kulcsa, Nándorfehérvár úgy esett el, hogy II. Lajos király hadai még csak el sem indultak a felmentésére, később pedig anélkül széledt szét a sereg, hogy kísérlet történt volna az erőd visszafoglalására.

Szulejmán szultán az 1521-es hadjárat sikereit természetesen igyekezett továbbfejleszteni annak érdekében, hogy megtörje az oszmán hódítással immár mintegy másfél száz év óta dacoló magyar állam ellenállását, szabaddá téve az utat a hőn áhított cél Bécs felé. A török előkészületek híre 1525 végén jutott el Buda várába, ahol meglehetősen pontos információkkal rendelkeztek az ellenség hadszervezetéről és haderejéről, így reálisan tudták értékelni a veszedelem nagyságát.

Az európai, elsősorban a szövetséges Habsburg uralkodók azonban vagy nem voltak meggyőződve a fenyegetés súlyosságáról, vagy a bankházakkal, így például a Fuggerekkel szemben fennálló súlyos adósságaik miatt sem pénzbeli, sem katonai segítséget nem nyújtottak II. Lajos királynak, akinek még 1526 júniusában is csak a VII. Kelemen pápától kapott 50 000 arany és VIII. Henrik angol király segítséget ígérő levele lapult mindössze a tarsolyában.

A magyar védelmi képességekről 1526 tavaszán így írt a pápai követ: „…a magyar urak készek arra […], hogy ha kell, nagy lelkesen hadba vonuljanak, s az ellenséggel megütközzenek. Megvolna tehát a harci kedv s a bátorság, de – Isten segítse meg őket – mert tüzérségük, hadvezéreik, hajóik, élelmiszerkészleteik, fegyverük nincsen, nem tudják, hogy mivel is kell valójában szembenézniük”.

A 20. életévét nem sokkal előbb betöltött II. Lajos király a pápa pénzén fogadott 4000 morva és lengyel gyalogos zsoldoson kívül csak saját koronája országainak erőforrásaira támaszkodhatott. Amikor Budáról július 20-án elindult a Tolnán kijelölt gyülekezőhelyre, Báthori István nádorral mindössze 3000 lovas és ugyanennyi gyalogos zsoldos alkotta sereg élére állhatott. Lassú haladása során újabb és újabb magyar seregtestek, valamint saját költségen mintegy 1000 cseh és 300 német katona csatlakozott. Végül is II. Lajos király a különböző források adatai alapján mintegy 27 000 fősre becsülhető hada a késő középkor legnagyobb létszámú magyar seregösszevonásának mondható.

Ennek ellenére jelentős volt a hátrány az oszmán sereghez képest, a közelmúltban feldolgozott egykorú oszmán források szerint Szulejmán szultán nem mozgósította teljes haderejét Magyarország ellen, azonban így is kb. 60.000 első osztályú, harcedzett katonája és mintegy 20.000 fős könnyű fegyverzetű martalóc segédcsapata állt szemben a magyarokkal.

Az augusztus 26-i magyar haditanács dilemmája az volt, hogy időt nyerve próbáljanak-e kitérni az ütközet elől, erősítéseket bevárva, vagy vállalják a harcot. A magyar hadvezetésnek azonban már nem volt mozgástere: az oszmán sereg ekkorra túl közel került és a túlerőben lévő török lovasság támadásai a visszavonulást veszélyessé tették volna. Szapolyai János hadai lassan, a Duna túlsó partján közeledtek. E körülmények miatt lett a csata helyszíne végül is Mohács és környéke.
 

A magyar vezérek, látván az ellenség felvonulásának lassúságát és a táborveréshez készülődő ruméliai csapatok sebezhetőségét, 1526. augusztus 29-én délután támadásra szánták el magukat. Az elsöprő erejű roham sikeres volt, a támadók a ruméliaiak félig kész táborát is elérték, ahonnan a menekülők egyenesen a Szulejmánig futottak a vereség hírével. A siker kiterjesztése érdekében a magyarok bevetették a második harcrendet, de az optimálisnál később, mert az erőltetett menettel érkező szultán a teljes haderejével bele tudott avatkozni a harcba, ami eldöntötte a csata sorsát. Az első magyar támadó hullám kifulladását követően a király a menekülésre irányuló javaslat ellenére összegyűjtötte erőit, és egy második támadásra szánta el magát egyenesen Szulejmán ellen. A janicsárok tűzereje és fala megtörte a rohamot és a magyar sereg menekülésbe kezdett. A török sikeresen bekerítette és felőrölte a magyar gyalogságot. A csata néhány óra alatt lezajlott, és eldőlt.

A törökök egyébként azt hitték, hogy csupán a magyar előhaddal ütköztek meg, ezért az időközben kitört vihar ellenére, éjszakába nyúlóan csatarendben maradtak, Szulejmán szultán állítólag éjfélig le sem szállt a lováról.

A vereség mint tudjuk, megsemmisítő volt: elesett 4−5000 magyar nehézlovas, a teljes gyalogságból csupán 2000 fő maradhatott életben. Az 1500-2000 foglyot az ütközet után a törökök kivégezték, talán az ő csontjaikat rejtik az nemzeti emlékhely területén lévő tömegsírok.

A törökök ezt követően már teljes joggal tarthatták augusztus 29-ét a szerencsenapjuknak: öt évvel korábban napra pontosan ekkor foglalták el Nándorfehérvárt. Talán nem véletlen, hogy 1541-ben Buda várának megszállását épp erre a napra időzítették.  

A csatavesztés következtében Magyarország fegyveres erejének és haditechnikájának  jelentős része megsemmisült vagy zsákmányul esett. A török szinte ellenállás nélkül dúlhatta fel a Dunántúlt, foszthatta ki a királyi székhelyet, égethette fel Buda városát, majd pusztíthatta az Alföldet. Egyes források szerint 200 ezer embert hurcoltak magukkal a rabságba.

A csatavesztésnek azonban voltak további, hosszú időre kiható súlyos következményei is: meghalt az uralkodó és az ország világi és egyházi vezető elitjének nagy része, összeomlott a középkori magyar állam, hatalmi vákuum keletkezett, majd a két uralkodó, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János fellépése polgárháborús helyzetet idézett elő az országban.
Magyarország a korábbi centrális pozícióját elvesztő, periférikus helyzetű frontországgá vált.

Tisztelt Egybegyűltek, Tisztelt Emlékezők!

Itt, e nemzeti emlékhelyen ma az ismeretlen magyar hősök tömegsírjai előtt rójjuk le kegyeletünket. Olyan sokáig elfeledett nyughelyek előtt, melyek területét a helyi TSZ az 1970-es évekig szántóként hasznosította. Mint a természetvédelemért, és a hazai nemzeti park igazgatóságokért felelős helyettes államtitkár kérem engedjék meg, hogy az itt nyugvó hősökön túl azokról az elődeimről is megemlékezzek, akik hozzájárultak az emlékhely megmentéséhez. A hetvenes években ugyanis ezt a területet természetvédelmi oltalom alá helyezték, így szűnt meg rajta a szántóföldi hasznosítás, így sikerült megőrizni mindannyiunknak. Nem véletlen, hogy az emlékhely ma is az azóta létrejött Duda-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében áll. Jól példázza mindez a természetvédelem integráló szerepét, és innen is szeretném megköszönni az itt dolgozó kollégáimnak azt az áldozatkész munkát, melyet az emlékhely fenntartása érdekében végeznek. Hosszú időt követően 2011-től megújult formában várjuk itt a látogatókat, emlékezőket. A Szent Koronát formázó új impozáns kiállító- és kilátóépület több szinten ad helyet interaktív kiállításoknak. Azt gondolom, és remélem a mai napon önök is ezt tapasztalják, hogy a megújult emlékhely és az új kiállítóépület az emlékezésnek, a kegyeletnek és a megismerésnek egyaránt méltó helyszíne.

Tisztelt Emlékezők!

Gondoljunk őseinkre, akik nehéz harcban bátran helytálltak a hódító túlerővel szemben, és rójuk le kegyeletünket az áldozatok előtt. A kiállítás megtekintésével pedig gyarapítsuk ismereteinket, mert a tudás a leghűségesebb kísérő a megbékélés felé vezető úton…

Köszönöm figyelmüket!