2022.08.28. Megemlékező beszéd Mohácson

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves mohácsiak!

Ünnepi gondolataimat egy olyan fogalom köré rendeztem, amely nagyon fontos szerepet játszott egykor a csata idején, de fontos volt a szerepe a 100 évvel, az 50 évvel ezelőtti megemlékezéseken, illetve fontos lesz  a négy év múlva esedékes megemlékezési aktusok megszervezésében is, ez pedig a felkészülés. Közeledik a mohácsi 500 éves évforduló, évtizedünk legjelentősebb emlékezeti eseménye. Érdemes tehát elgondolkodnunk a felkészülés jelentőségén.

Mi történt 496 évvel ezelőtt? 

Mindkét fél a nagy, döntő összecsapásra készült. Reggel fél 6 körül, a reggeli ima után a török csapatok, mintegy 80 ezer fő, a táborbontás után elindult Mohács irányába. Még a mai Horvátország területén egy oszmán lovascsapat elkanyarodott nyugat felé, hogy fedezze a főúton továbbnyomuló fősereget, továbbá hogy felderítse a magyar sereg aznapi szándékait. A majdani csata helyét az elöl haladó Ibrahim nagyvezír csapatai dél körül érték el. Brodarics István beszámolója alapján tudjuk, hogy egy Földvár nevű falunál foglalták el állásaikat, majd némi tanácskozás után úgy döntöttek, hogy nem bocsátkoznak harcba, tábort vernek, az ágyúikat pedig beássák a magyar és szövetséges csapatokkal szemben. Felkészültségük azonban nem volt teljes, ezért úgy döntöttek, hogy meg kell várni a szultánt és a vele később érkező haderőt is. A csatát másnap gondolták megvívni. A katonák harci tűzben égtek, így azt mondhatjuk a lelki felkészülés a részükről megtörtént.

II. Lajos serege innen a mohácsi főtértől négy kilométerre délre, Kölked magasságában táborozott, egy olyan helyen, amely a Duna akkori ártere mellett volt. A keresztény sereg kevéssel 6 óra után indult el a táborból a mohácsi mezőre. A 24-25 ezer ember számára több mint két órába telt, hogy felvonuljon az előző napokban előkészített állásaikba. Az utolsó, leglassúbb gyalogos csapatok fél 9 körül foglalták el a helyüket. 12 ezer gyalogos, 50 egynéhány ágyú, több mint 2000 nehézlovas és nagyszámú könnyűlovasság vette fel azt a pozíciót, amelyet a megelőző pár napban terveztek el. A fizikai rákészülés tehát a lehetőségek szerint megtörtént.

1526. augusztus 29-én azon a nyáron ritkaságnak számító szép, napos idő volt. Az előző és az azt követő napokban ellenben úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, így mondhatjuk, hogy az időjárás szempontjából is kivételes nap volt. A magyar és a szövetséges katonaság a tűző nap ellenére a kijelölt állásaikban maradt, várták a török támadást, ami jó ideig nem akart megindulni. 

Ahogyan most én beszédet mondok, hasonlóképpen a csatatéren is beszédek hangzottak el. A király végigvonult a csapatok előtt, hogy a katonák lássák, ő is valóban velük van, ugyanúgy vállalja a veszélyt, mint ők maguk. A beszámolókból kitűnik, hogy a lelki felkészülés, illetve felkészítés milyen fontos szerepet játszott azon a napon. Kitűnik, hogy a személyes királyi példamutatás erejében mennyire bíztak a sereg vezérei. Egyesek a győzelemre készültek, mások a mártírhalálra.

Amire viszont a felkészítés/felkészülés nem terjedt ki, az az, hogy mi történik akkor, ha az ellenség nem akar csatába bocsátkozni. Felbukkant egy váratlan gondolat… Talán ma mégsem halunk meg? Ha az ellenség nem támad, akkor talán nekünk sem muszáj harcolnunk. Eljött a délután fél három, amikor egy lapos dombhát mögül, egy sekély völgyben, fedezékben haladó török lovascsapatot fedeznek fel, amelynek haladását csak a lándzsahegyeik árulták el. Ez a lovascsapat sem támadott, nyugatnak tartott, a királyi testőrséget küldték ki ellenük, hogy járjon utána, mit is akarhat??

Három órakor a sereg vezetői között vita támadt. Ha az ellenség nem támad, akkor talán még egy napot átvészelhetünk a táborban, érveltek egyesek. Majd holnap harcolunk…, mondták. Négy óra volt ekkor. A vitát a király döntése zárta le. Azonnal támadunk! A felkészülés ezzel véget ért, a csata megkezdődött.

Az eredményt ismerjük. Katasztrofális következményű csatavesztés következett, hatalmas veszteségekkel. Polgárháború, az ország három részre szakadása, egy a trianoni Magyarországot meghaladó kiterjedésű terület másfélszáz éves megszállása következett, ha nem is azonnal, de megállíthatatlanul. A csatamező „Hősvértől pirosult gyásztér” lett, a csatavesztés pedig „vész” a „mohácsi vész”. Augusztus 29. a törökök számára szerencsenap, nekünk nemzeti gyásznapunk. 

A történelmi esemény beivódott a kultúránkba, része lett a magyar önképnek és identitásnak. De miképpen történt ez, milyen következményekkel, ez itt a kérdés?

A mohácsi csatatéren tanúsított hősies helytállás megalapozta azt a dacos, hősies alapállást, amely arról szólt, hogy nem törődünk bele abba, hogy az oszmánok túlerőben vannak, nem törődünk bele a vereségekbe és tovább küzdünk, mert nem tehetünk mást. Ez vezetett el ahhoz, hogy 1687-ben aztán az ország elitjének, lakosságának megalkuvást nem ismerő, azt el nem tűrő része a győztesen megvívott második mohácsi csata révén megérhette a terület teljes felszabadítását, hogy aztán a saját európai szokásai szerint élhessen tovább, külső kényszerek nélkül. A sikerhez azonban szükség volt „mohácsra”, szükség volt egyfajta lelki alapállásra.

Több mint 200 éve az emléknapon, mint amilyen a mai is, Mohács városában megemlékezéseket tartanak az utódok. Az ünnepi alkalmak szónokai a csata tanulságait igyekeznek saját koruk problémái megoldására felhasználni. Ezekben a beszédekben a szónokok párhuzamot vontak a „mohácsi vész” és az aktuális nemzeti katasztrófa között: Világos, Trianon, az ország szovjet-orosz megszállása ilyenek voltak. 

A kerek évfordulók, mint a 400 éves, vagy a 450 éves megemlékezések, ennél is fontosabb szerepet játszottak: egy-egy generáció számára váltak meghatározó élménnyé, a kor tudományos életének, politikai gondolkodásának lett szerves része Mohács. Úgy vélem, ilyen lesz a 2026-os, 500 éves megemlékezés is. Az évfordulókra való többéves felkészülés az aktuális kihívásokkal való szembenézésre nyújtott alkalmat, így maga is része lett a felkészülésnek, annak ahogyan szembenézünk a minket fenyegető veszélyekkel.

Úgy tűnik, hogy a bajoknak az a természete, hogy mindig újratermelődnek. Biztosak lehetünk benne, hogy ez a jövőben is így lesz. A csata egyik tanulsága az, hogy a „mohácsokra” való felkészülésről nem mondhatunk le. A felkészülés pedig nem elsősorban fizikai, hanem szellemi is. Valószínű, hogy ez utóbbi fontosabb is, mint az előbbi. Meg kell acéloznunk elszántságunkat, és értékeinkért, közösségeinkért, hazánk hosszú távú jövőjéért vállalnunk kell a megpróbáltatásokat, ahogy 496 évvel ezelőtt őseink is tették. Felkészültek, és ha fizikailag el is buktak, de példamutatásuk, helytállásuk megalapozta az elkövetkező másfélszáz év kemény, szívós küzdelmét, amelyet végül eredmény koronázott.

Köszönöm hogy itt lehettem, köszönöm hogy meghallgattak!

Pap Norbert