7. A rigómezei csata

1448 szeptemberében Hunyadi egyedül indult Rigómezőre, mert Carvajal buzdítására szilárdul elhatározta magát a háborúra. Nyár eleje óta serényen készülődött is. Ágyúkat szállíttatott délre, zsoldot fizetett ki s ezek fedezésére pénzt gyüjtött, régi adósságokat hajtott be. Az Alfonztól kapott 50.000 forintot pedig – híven a szerződés kikötéseihez – szétosztotta a magyar urak közt a bandériumok költségeire. Még 1448 szeptember 3-án is, tehát alig pár nappal az elött, hogy Hunyadi seregével a Duna átjárójához, Keve várához ért, írt Alfonz Frangepán Istvánnak. Most azt kívánta, hogy a szerződést újrafogalmazzák, máskép az nem érvényes. Minderre azonban Hunyadinak már nem volt ideje, szeptember 12-én a magyar sereggel átkelt a Dunán, miután még utoljára kérte V. Miklóstól a segélyt. Seregében voltak zsoldosain kívül Bánfi István, Csáki György, Losonczi Benedek, Marcali Imre, Bebek Imre és László, Rozgonyi Rajnáld, Szécsi Imre, László és Tamás, Székely János és Thallóczi Ferenc. Ulászló Dán oláh vajda, kinek 10.000-nyi fegyveresére oly bizton számított az Alfonzzal tervezett szerződésben, 8000 fegyverest küldött.

Hunyadi eredeti útiránya Bolgária felé vezetett, de Castriota György albán fejedelemmel való egyesülésének reményében később ettől eltérve Nistől délnyugatra kanyarodott, midőn II. Murád szultán Hunyadi támadásáról Brankovics despotától értesülve, abbahagyta az albániai Crajova ostromát és Szófiába vonult. Azt hitte, hogy Hunyadi arra felé nyomul. Miután azonban szintén a rác despotától megtudta, hogy Hunyadi más irányt vett, utána indult, s a Rigómezőn, ugyanott, ahol a szerb sereg 1389-ben I. Murádtól megsemmisítő vereséget szenvedett, a magyarok hátába került, még mielőtt Castriotával egyesülhettek volna. Október 18-án és 19-én folyt le a végzetes csata, mely a magyarok súlyos vereségével végződött. Első napon eldöntetlenül harcoltak. Éjféltájt Hunyadi meglepetésszerű támadást intézett a török tábor ellen, melynek célja a szultán félelmetes janicsár-hadának megsemmisítése lett volna. Az éjszakai rajtaütés nem sikerült. Másnap pedig, főkép az oláh segédcsapatok megsemmisülése – vagy megfutamodása? – miatt a törökök javára dőlt el az ütközet. Hunyadi már a megerősített, ágyúkkal felszerelt szekérvárban sem tarthatta magát, futni kénytelen, s meg is menekül, de a magyar urak nagy része ottveszett. Így Marczali Imre, Thallóczi Ferenc horvát bán, a két Bebek: Imre, az erdélyi vajda és László, a gömöri főispán, Losonczi Benedek, Bánfi István, mindahárom Szécsi, Csáki György, Székely János, valamint a pápai követ is.

Hunyadit az őt kalauzoló szerb paraszt felismerte és Szendrőbe, Brankovics György despota elé vezette, s ez a töröktől való félelmében fogságra vetette. Most Hunyadi kényszerhelyzetét éppúgy a maga javára tudta fordítani, mint 1443-ban és 1444-ben győzelmeit. A magyar rendek fenyegetéseire szabadonbocsátotta ugyan, de igen súlyos feltételek mellett. Hunyadi 100.000 forint váltságdíjat fizet. Brankovics ezenkívül visszakapja magyarországi várait és birtokait, melyektől Hunyadi, midőn a török elleni hadjáratban résztvenni nem akart, megfosztotta. Visszakapja az 1926-ban Magyarországhoz csatolt várakat is. Mindennek biztosítékául pedig Hunyadi László eljegyzi Cillei Erzsébetet, Ulriknak és Brankovics Katalinnak leányát. Hunyadi e megalázó szerződést kénytelen volt elfogadni, s László fia nem Alfonzhoz megy túszul Nápolyba, hanem Brankovicshoz, ennek szendrői udvarába. A kormányzó december 24-én érkezett Szegedre, ahol a jelenlevő rendek örömmel fogadják, s ahol kézhez kapja Alfonz utolsó levelét. Alfonz oly régi dolgokról ír, feleli Hunyadi Frangepánnak, amelyek már régen köddé foszlottak és amelyekre „directe” már nem is lehet felelni. Egészen homályosan céloz a királykérdésre is, végül újabb fogadalmat, tesz, hogy a balszerencse ellenére sem hagyja abba a kereszténységért indított harcot.

forrás