8. A déli határok biztosítása

Szegeden a főpapok és zászlósurak között erős békehangulat volt. Fegyverszüneti szerződést dolgoztak ki, melyet Garai László nádor és Ujlaki Miklós vajda Brankovicshoz vitt, hogy a törökhöz közvetítse. A szerződés alapgondolata a Magyarország elővédjéül szolgáló s a török birodalommal határos hűbéres országok, Havaselve, Szerbia és Bosznia biztosítása török támadás ellen, ami egyúttal Magyarország biztosítása is. A szerződés, mely Magyarországot védgyűrűvel vette volna körül, Brankovics aggodalmai miatt – nem merte e cikkelyeket a szultánhoz közvetíteni, nehogy azt maga ellen ingerelje – nem került tárgyalás alá. Hunyadi ezután az egyes tartományokkal próbálkozott. Mindenekelőtt régi barátjával, Tamás István bosnyák királlyal szerződött. A király 1449. novemberében országa nagyjaival Doborban gyűlést tartott, hol magyar részről megjelent Kórogyi János macsói bán. A bosnyák király a szerződésben megígérte, hogy Magyarország, valamint annak szentkoronája, nemkülönben Hunyadi János ellen semmi hűtlenséget sem követ el, sem a törököket nem vezeti Magyarország ellen, sem ilyen célra nekik subsidiumot nem ad, Magyarország ellen semmi rosszat nem forral, nem ellenségeskedik, s a törököt országán keresztül nem engedi Magyarország ellen vonulni, neki a határfolyókra átkelést nem ad, s ha annyi török jönne Boszniába Magyarország ellen, hogy annak nem tudnának ellentállani, akkor ezt megjelenti a magyaroknak. A dobori szerződés Magyarország tekintélyét biztosította Boszniában és érdekeit is megvédte török támadás esetére. Kiegészítette ezt Bogdán moldovai vajda 1450 február 11-én és július 5-én történt hűségfogadalma Hunyadi és Magyarország iránt, míg végre 1451 novemberében és 1452 áprilisában már az új szultánnal, II. Mohammeddel (1451–1481) kötött hároméves fegyverszünet tetőzte be a Magyarország elővédelméül szolgáló koronatartományok biztosítását. A fegyverszünet, melyet Magyarország nevében Brankovics kötött meg Drinápolyban, kiterjedt őrá, az oláh vajdára, Boszniára és Raguzára is. Bár a törökadóban ezeknek könnyítést nem hozott, a szerződés nem kedvezőtlen, mert a dunai várakat a magyarok, illetőleg szerbek kezén hagyta, Oláhországban s a többi tartományokban a magyar főhatóságot nem érintette s a törököt is kötelezte arra, hogy több várat nem emel a határvidéken.

A török háború terve ezalatt a kereszténység állásfoglalása miatt teljesen kilátástalanná vált. Alfonz visszavonult, sőt a pápa sem látja most már – Rigómező után – lehetségesnek a támadó hadjáratot. Inti a magyarokat, hogy maradjanak határaik között, szorítkozzanak védelemre, az országban pedig állítsák helyre a békét és egységet. Nyilvánvaló, hogy a pápa Aeneas Sylviusnak erősen császárpárti információi alapján ítélte meg a magyarországi helyzetet.

A „főpapok és főurak” 1449 júniusában a csalódottság hangján felelnek a pápai intelemre. A békét és egységet ők is kívánják, s köszönik a pápa együttérzését a rigómezei katasztrófa felett. De ha e vereséggel kapcsolatban azt az intelmet kapják, hogy maradjanak határaik között, akkor nem tudják, hogy ezt mire véljék. A béke, bármennyire akarják is, nem lehet a tétlenség békéje, ami elkerülhetetlen, ha megfelelő segítséget nem kapnak. A magyarok eddig is határaikat védték a támadó háborúkkal és azokkal az ellenséges becsapásokat tartották távol maguktól. Most, ha csapataikat a határon belül tartanák, ez annyi lenne, mintha a szomszédos ellenséget a határokhoz még közelebb hoznák. Ugyanekkor új utasítással látta el a kormányzó a római követet is, Lasocki Mliklós krakkói dékánt, kit I. Ulászló hozott magával Magyarországra, s aki az ő halála után is itt maradván, értékes diplomáciai szolgálatokat tett a magyaroknak, különösen az itáliai udvaroknál. Utasították, hogy vagy hozzon segélyt, ne csak ígéretet, vagy pedig legyen vége ennek a huzavonának. Most, hogy a „cseh latrok” Szepesben és Sárosban a huszitizmust is elterjesztették, úgyhogy ott lábra kapott a kétszínalatti áldozás, a pápai segély ezek kiüzésére is kellene.

forrás: Hóman-Szekfű: Magyar történet II. kötet