Barta Gábor: Hogyan halt meg II. Lajos király? (1980)

Barta Gábor:  Hogyan halt meg II. Lajos király?

A néhai II. Lajos király mohácsi pusztulásáról már a kortársak többféle híradást ismertek, s mivel a kutatás jobbára a csata más részletkérdéseit igyekezett tisztázni, a kétely újra és újra felmerült: vajon nem királygyilkosság áldozata lett-e a középkori magyar állam utolsó királya?

A szemtanúk

A történetírók többsége Brodarics István szerémi püspöknek, II. Lajos kancellárjának leírását fogadja el hitelesnek. A csatából szerencsésen megmenekült főpap így ír ura vesztéről:

„A küzdelem pontosan egy és fél óráig tartott. A mocsár is nem egy embert nyelt el mély örvényeiben, sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, fél mérföldnyire a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt, úgyhogy fel volt fegyverezve. Mások is vesztek el itt, valamivel arrébb találták meg kamarásainak, Trepka Andrásnak és Aczél Istvánnak holttestét.”

Brodarics maga nem volt jelen, mikor a menekülő király kísérőivel beleveszett az ingoványba, értesüléseit mégis pontosnak kell tekinteni, mivel elbeszélésében két szemtanú vallomásaira támaszkodott. Közülük az egyik, Ulrich Czettrich királyi kamarás, saját szemével látta a balesetet, s arról már pár nappal a csata után, 1526. szeptember első napjaiban be is számolt a Budáról Pozsony felé menekülő Mária királynénak, majd Brodaricsnak is.

A másik szemtanú Sárffy Ferenc győri várkapitány, akit – éppen Czettrich beszámolója alapján – a király holttestének felkutatására küldtek. Ő levélben közölte a kancellárral, mit végzett: „Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit annak idején Czettrich a király haláláról mondott, színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda se értünk, már Czettrich ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban. S mert Czettrich azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba. De nem találta meg, hanem csak a királyi felség fegyvereire akadt itt rá. Egy kicsit tovább mentünk, ...s megtaláltuk a királyi felség udvarmesterének, Trepkának hulláját... Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt, mintegy isteni útmutatásra, a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettrich rögtön elkezdte a földet kezével kaparni. Mi is követtük példáját mindnyájan... Czettrich megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta két kalapnyi vízzel, s ekkor fölfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: Ez itten a király őfelsége, ez egészen bizonyos... Nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsinyke az ajkán...”

Akármennyire meggyőzőek ezek a szavak, némi titokzatosság már belőlük is sejlik. Sárffyék hat héttel a csata után jártak a helyszínen – hogyan maradhatott a holttest addig viszonylag épségben? Már előttük is volt ott valaki, s eltemette a halottat: ki volt az, s miért nem hallott róla senki? Fölébredhet hát a gyanú: tudott-e, vagy legalább is elmondott-e mindent Czettrich és Sárffy?

Másféle hírekben már ekkor sem volt hiány. Egy Mohácsról menekült bécsi zsoldos gyanúját már 1526. szeptember 13-án újság-formában kinyomtatták és terjesztették. „De senki sem tudja, mi lett vele (t. i. a királlyal). Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Majd két évtizeddel később másvalaki is írásban hagyta ránk különös nyilatkozatát. Tatai Miklós néven is merjük, állítólag királyi káplán volt.

Másféle hírek

„Lajos királyt ... Szepesi (Szapolyai) György s vele Tomori Pál, aki bécsi érsek volt, a (csata végén) maga közé vette. Békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába... Tomori Pál elment szállására szolganépeivel, lámpásokkal. Azután pedig Szapolyai György mondta Lajos királynak: Te táncos király, Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot, s a mi atyai jogunkat Ujlaki Lőrinc herceg összes birtokaira. (Az utalás az Ujlaki-örökségért folyt és Szapolyaiék által elvesztett pörre vonatkozik. – B. G.) Megragadta a királyt dühösen a hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Hogy ezt hallotta a bécsi érsek, felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, s ő viszont őt ölte meg. Hogy ezt meghallotta György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont az érseket ölték meg.”

Tatai végül azt is állítja, hogy a székesfehérvári ravatalozáskor látta a három sebet a holttesten. Szavahihetőségét azonban – többek között – kissé beárnyékolja az a tény, hogy stílusa a megszólalásig egyezik a Szerémiével, akinek munkájához csatolva maradt ránk „vallomása”. Sőt Szerémi a maga szövegében majdnem szóról szóra követi a Tatai neve alatt ránk maradt szöveget. Lajos király haláláról azonban Szerémi másféle „adattal” is szolgál. Azt állítja: ő már 1528-ban Lengyelországban hallotta egy paptól, hogy II. Lajost Szapolyai György ölte meg. Másutt arról is ír, hogy 1540-ben egy Mohácsról menekült magyar katona is megvallotta neki: a király gyilkosság áldozata lett.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Zsigmond lengyel király már 1526 őszén kétkedve fogadta Czettrich beszámolóját. „Vajon igaz-e jelentése, vagy sem, ugyanis azt mások határozottan tagadják” – írja Mária királynéhoz intézett egyik levelében.

Az is gyanúra adhat okot, hogy a királyné környezetében is furcsa hírek kaptak lábra, már 1526. szeptember elején. Burgio báró, pápai követ, elküldve jelentését Rómába Czettrich beszámolójáról, siet ahhoz hozzáfűzni: „Mégis sokan vannak, akik azt mondják, hogy a király túljutott azon a helyen, ahol mások szerint ez az eset történt.” Röviddel később a királyné maga is, a Magyarországra küldött levelekben elhagyja férje neve mellől az ilyenkor kötelező „néhai” jelzőt. Egy Kassának írt üzenetében például a következőket olvashatjuk: „Bölcs és körültekintő uraim! Megértettük írásotokat, és tanúsítjuk a királyi felséghez és hozzánk való hűségteket, amellyel e zavarok között, amelyekkel ő királyi felsége e napokban a keresztény hitért, országa és alattvalói védelme érdekében elvállalt, viseltettek.” Vagyis élt egy olyan felfogás is, mely szerint a király nem a csatatéren, még csak nem is a menekülés közben vesztette életét. Újabb hírt kapott volna Mária királyné?

Nem csodálhatjuk, hogy még olyan jeles és józan történetbúvár is, mint a múlt század elején élt Jászay Pál, valóban bűnügyi regénybe illő fordulattal toldotta meg a történetet. Beszámol arról, hogy a szekcsői (Dunaszekcső) apátságban, ahová a Szerémi–Tatai-féle történet szerint Szapolyai Györgyöt és Tomorit eltemették, az ő idejében két csontvázat találtak...

A kutatás válaszútjai

Az idő múlásával azután a regényes homály lassan oszladozni kezdett. Gyalókay Jenő hadtörténész, a mohácsi csata mindmáig legalaposabb elemzője a modern orvostudomány eredményei alapján állította: egy mocsárban, hetekig nedves földben nyugvó tetem viszonylagos épségben maradhat. Tehát Czettrich és Sárffy hat héttel későbbi útjukon valóban felismerhették a király hulláját.

Sokáig szinte észrevétlenül lapult az a – már a századfordulón kiadott – oklevél, melyet Báthori István nádor állított ki 1527. június 24-én, s melynek – mostanában ismételten kinyomtatott – szövege a következő: „Mi, Báthori István, Magyarország nádora... ezennel tanúsítjuk, hogy nemes mlatoviti Horváth Márton a néhai felséges Lajos király urunk pecsétjét – amelyért a felséges Mária királyné úrnő őt küldte le a közelmúlt napokban azokhoz a jobbágyokhoz, akik a néhai Lajos király úrnak az öltözékét a hácsi csatamezőről magukkal vitték – jelenlétünkben hűségesen átszolgáltatta a királyné őfelségének, melyet ezután őfelsége a tanácsos urak jelenlétében összetöretett.” Ez az oklevél kisegíti a nyomozást a másik nyitva maradt kérdés tekintetében. Ha ugyanis baleset áldozata lett a király, s valóban az ő tetemét lelte meg Czettrich és Sárffy, ki temette el őt?

Az itt említett Horváth Márton feltehetően azonos azzal a hasonnevű székesfehérvári bíróval, akire 1526 őszén a már említett Sárffy Ferenc a Mohácsról odavitt királyi holttestet bízta. A király holmiját elvivő „jobbágyok” – kikről a fentebbi oklevél szót ejt, s kik Máriának az „öltözéket” vitték – viszont csakis Sárffyék előtt járhattak a csatatéren, máskülönben a ruha és a pecsét ez utóbbi kezébe jutott volna. Vagyis: minden valószínűség szerint ezek a „jobbágyok” temették el II. Lajost. Talán akkoriban, mikor Kanizsay Dorottya próbálkozott az áldozatok elföldeltetésével. A királyi hullát a török nem találhatta meg, hiszen az a víz alá került. Mire azonban az úrnő jobbágyai a helyszínre érkeztek, az áradás már visszavonult. Brodarics pedig erről a részletről – a jobbágyok útjáról Mária királynénál – nem értesülhetett, meg sem emlékezhetett művében, hiszen az ő csataleírása már 1527 elején elhagyta a krakkói nyomdát.

A gyilkossági történet utóélete

A király vízbe fulladásáról szóló történet rejtélyei mindezzel megoldottnak tekinthetők. Hogy végképp megbízhassunk benne, ahhoz viszont tisztázni kellene: mi van a gyilkossági történetek hátterében?

1. A gyanú egyik oka Mária királyné magatartása. Közelebbről tekintve azonban ez teljesen érthető. A királyné népszerűtlen volt Magyarországon, jövője bizonytalanná vált a férje nélkül. A hatalomért induló küzdelemben – jobb híján – sok felemás eszközzel is meg kellett próbálkoznia. Tudjuk, hogy a versengésben, akárcsak ellenfele, a hamis érvelésektől, a tények elferdítésétől sem riadt vissza. (Például országgyűlési meghívóját hamis dátummal bocsátotta ki.) Ilyen eszköznek tűnik fel a halott uralkodóval űzött misztifikáció, bűvészkedés is. Amíg ugyanis híresztelni lehetett, hogy Lajos király él, addig asszonya is igényt tarthatott az ország kormányzására…

Igen ám, de a szállongó hírekkel kezdődő, s Szerémi közvetítésével napjainkig is ható gyilkosság-variáció közszájon maradt 1526. november 10-e, II. Lajos fehérvári temetése után is. Mi lehet ennek az oka?

Mária királyné testvére, Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg 1526 szeptemberétől versenyben állt a magyar trónért Szapolyai Jánossal. E versengés során mindketten éltek a hangulatkeltés eszközeivel. A bécsi udvar eközben kürtölte világgá, hogy Szapolyai János már régen lepaktált a törökkel; hogy ő a felelős Magyarország minden 1526 előtti kudarcáért, s hogy szándékosan késett el a mohácsi ütközetből. 1526 decemberében, a saját királyválasztó országgyűlésének küldött nyilatkozatában Ferdinánd a következőket állította ellenfeléről: nem ismeretlen előttünk, hogy minden magyarországi egyenetlenségnek és veszedelemnek gyermekkora óta ő (azaz Szapolyai) volt okozója... Azt sem szükséges nektek előadni, miért hagyta el a vajda (a legutóbbi háborúban) fejedelmét és hazáját, jó messziről, mintegy leshelyről szemlélvén az ütközet kimenetelét...

Függetlenül immáron attól: hogyan ítéljük meg Szapolyai magatartását a mohácsi ütközettel és személy szerint II. Lajos uralkodóval kapcsolatban, tény, hogy a mohácsi csatavesztés utáni hatalmi harcokban az ellenfél számára jó érv volt hangoztatni Szapolyai János valós vagy nem valós felelősségét Magyarország romlásáért. És itt érkezünk a gyilkosság-legenda egyik főszereplőjéhez, Szapolyai Györgyhöz, aki állítólag a királyba döfte cseh kardját, és aki János testvére volt. Vagyis Ferdinánd és Mária környezetének érdeke volt a Szapolyaiakról minél több „rosszat” terjeszteni, akár a királygyilkosság vádját is. Adataink mutatják, hogy ezt meg is tették: a német zsoldos gyilkosságról szóló visszaemlékezését Bécsben nyomtatták ki, s a Tatai elbeszélését használó Szerémi is itt írja művét. Éppen az 1540-es években, amikor a Habsburgok újból és még mindig harcban álltak a Szapolyai-dinasztiával.

2. Közel sem jelenti mindez, hogy a gyilkosság-legendát eleve valamiféle Habsburg-érdekből találták volna ki. A kor telve van rémhírekkel, s a királyok halálához különösen gyakran fűződnek tarka, gyorsan kelt gondolatfűzések, legendák. Az emberek mindig is szerették a titokzatost, a rejtélyest. II. Lajos erőszakos halálának sok évszázadig kísértő története is ebben lelheti forrását, melyet azután a politikai érdek felhasznált és – mint látjuk – sokáig frissen is tartott. Nem az első és nem az utolsó hasonló eset a történetírás történetében.

forrás

História, II. évfolyam, 1. szám (1980)