Birtokszerzés Mátyás halála után

Mindenkép hű kifejezője volt államiságunk hanyatlásának és annak, hogy a nagybirtokosok, megszabadulva Mátyás szigorától, sajátjuknak tartották Magyarországot, melynek sorsáról magánjogi egyezményekkel disponálhattak. Nem lehet kétséges, hogy az ő kezükben rossz helyen volt az országlakók sorsa. A központi hatalom gyöngesége magában véve is nagy kísértést jelentett a nagybirtokosoknak, akik a hatalmaskodás szokásos esetein felül is büntetlenül törekedhettek anyagi javaik gyarapítására. A XVI. század nagy családjainak, Erdődyeknek, Batthyányaknak, Verbőczieknek vagyona most alakul ki, igen kis részben királyi adományokból, legtöbbnyire oly módszerek alkalmazásával, melyeket csak ily királytalan korban tűrhetett el a közerkölcs.

A legnagyobb szerző Bakócz volt, a Drágffyak erdődi kerékgyártó jobbágyának fia, egyházi javadalmak nagy vadásza, aki azonban egyéb birtokszerzési módokat sem vetett meg. Specialitásának mondhatjuk a kihaló családok megöröklését, ami nehéz dolog volt, mivel a régi magyar jog szerint magszakadás esetén a korona örökölt, de Bakócznak ez mégis többször sikerült, előrelátással és a királyi fiskus embereinek befolyásolásával. Az ő szülőhelyéről Erdődyeknek nevezett unokatestvéreire elsősorban a régi Monyorókeréki Ellerbach-vagyont hagyta, egy Nagy Lajos óta birtokos család uradalmait, Monyorókerékkel, Körmenddel összesen 22 egész és 22 részfalut, melyek utolsó tulajdonosát, Ellerbach Jánost testvérének fogadta, neki lassankint 40.000 forint kölcsönt adott, mire Ellerbach 1496-ban fassió-oklevélben nekiajándékozta birtokait, feleségének csakis a haszonélvezetet tartva fenn.

Nagy körültekintéssel kereste ki az országban a gyermektelen öregeket így Ellerbach mellett Monoszlói Csupor Istvánt, hogy megörökölje őket, valamint fiatal embereket, akiknek nagyszámú unokahúgai egyikét-másikát adta feleségül, gyakran csak eljegyezte velük, s aztán fassiót vett ki tőlük, melyben magtalanságuk esetére neki adják birtokaikat. Így járt el Széchy Tamással, hasonló, bár bonyolultabb módon Roh Andrással és Szomszédvári Henning Andrással; Zrínyi Miklósnak 1504-ben jegyezte el Margit nevű unokahúgát, akire átruháztatta a Zrínyi-birtokokat, azonban Zrínyi Miklós nem vette el Margitot, miért is Bakócz jószágvesztésre ítéltette és magának adományoztatta birtokait, anélkül, hogy Zrínyi kemény kezeiből kivehette volna.

Az ilyen, bírói ítélettel jóváhagyott csalafintaságok ellen valóban nem volt egyéb orvosszer, mint hogy a pörvesztes fél, vagy annak várnagyai nem eresztették be a birtokba az új tulajdonost. Valósággal hálót szőtt Bakócz a Rozgonyi-birtokok megszerzésére: a Rozgonyi-lányokkal a kezükön levő birtoktesteket még életükben magának adományoztatta, de a fáradság kárbaveszett, mert a család utolsó férfitagja, Rozgonyi István ellene fordult és megakadályozta a jó fogást.

Halála előtt, 1517-ben mégis óriási birtoktestet oszthatott szét Verbőczi mint személynök előtt rokonai, Erdődy Péter és Erdődy Bálint fiai közt, Körmend, Monyorókerék, Somlyó, Monoszló, Császárvára, Vöröstorony, Csábrág stb. várakkal. Persze az egyházi javakról sem feledkezett meg családja emelésére: horvát-szlavón birtokai kikerekítésére a zágrábi püspökség volt a legértékesebb, s azért azt Erdődy Jánosnak, majd 1517-ben Erdődy Simonnak adatta, aki utóbb, Mohács után nagy szerepet játszott. Bakócz személyes viszonyát a többi nagyúrhoz többnyire ily birtokkérdések szabták meg, s például Brandenburgi Györggyel a Corvin-örökség, Vajdahunyad miatt veszett össze, melynek behabzsolására szintén éveken át előkészületeket tett olykép, hogy Corvin Jánost is kölcsönökkel látta el.

Egyháznagynak és kormányférfiúnak könnyen ment a birtokszerzés, nehezebben az olyan kisnemesnek, minő Kerepeci Verbőczi István volt. A Bereg megyei kisnemesnek a „majores nobiles” szolgálatába kellett lépnie: előbb Mátyás szlavón bánja, Szobi Péter, Mihály nevű fiának volt jegyzője, s ezzel egyidejűleg a királyi kúriának is jegyzője, majd Szentgyörgyi Bazini Péter országbíró és Zápolyai János erdélyi vajda személynöke, ami az akkori hivatalszervezetben azt jelentette, hogy ezeknek az uraknak személyes szolgája, familiárisa volt.

Az egész országban szétszórt birtokait egyenkint, hallatlan erőfeszítéssel, szellemi koncentrációval szerezte össze. Semmi alkalmat nem vetett meg. A királytól 1502-től kezdve évről-évre újabb és újabb birtokokat kért, 1511-ben négy, 1512-ben két adományt nyer, a Dózsa-lázadás után 12 bűnös tiszai nemes birtokát és másik 15-éből felerészt kap. Szobi Mihály szintén birtokokkal jutalmazza szolgálatait: 1507-ben Cserivárat két mezővárossal, 19 faluval, 1508-ban Vécs Torda megyei várat 10 faluval adja neki. Magánemberektől is elfogad birtokokat, akiknek ügyeiben bíráskodik. Egészen rejtélyes üzletei csak így magyarázhatók, például mikor Csekeházai Balázsnak és Jánosnak egy birtokrészét átadja, s ezek ugyanekkor egy birtokukat neki adják, de másnap külön oklevélben visszaadják a tegnap kapott birtokrészt Verbőczinek 200 forintért, hálából az ő jó szolgálataiért, – hasonló kettős donációt és egyoldalú visszaadást ugyanezekkel két nap mulva más birtokokat illetőleg köt.

Egyedül Zápolyai Jánostól nem tudott ingyenbirtokot szerezni, a nádorfi trónjelölt annyira fukar volt, hogy mindössze csak három falura adta át neki igényjogosultságát, Kinizsi özvegye, Magyar Benigna asszony után. Egyszer az egri püspök gazdatisztje 200 kéve gabonáról azzal számol el, hogy István ítélőmester úr maga kérte ezt ajándékba, s ő nem tagadhatta meg tőle, akinek nagy a hatalma az országban. Tévednénk, ha Verbőczi módszereit egyedülállóknak tartanánk: amint főurak és főpapok Bakóczhoz hasonlóan gyarapították vagyonukat, ugyanúgy megtaláljuk más, kisebb embereknél Verbőczi vagyonszerzési módjait. Bakóczot a kormányhoz tartozó hatalmak tudták követni, Verbőczi viszont a Zápolyai-párt tagjai számára volt példa, ahol a vezetők: Szobi Mihály, Verbőczi, anyavári Bodó Ferenc, a Bajoniak egymással összeházasodtak, s az újonnan befogadott párttagot birtokokhoz, s ezzel fegyveres hatalomhoz segítették. Rendesen donatiót adatnak neki a királlyal, vagy maguk szereznek birtokot s azt átvallják az ő nevére; a királyi személynökök, protonotariusok közül is sokan hozzájuk tartoznak, így Verbőczin kívül Ellyevölgyi János, Marochai Ferenc, Gibárti Keserű István alnádor, akik osztozkodási ügyekben hivatalos személyek, s a birtokot maguk vagy párthíveik, rokonaik kezére játsszák. Ugyanígy kerülnek magszakadás és hűtlenség miatt királyra szállt falvak is az ítélőmesterek párthívei kezére. A Zápolyai-párt politikus vezetőinek tehát az oppozícióban sem kellett fekete kenyeret enniök.

Mindez csak egy Ulászló tehetetlensége alatt fejlődhetett ki egész rendszerré. A központi hatalom leromlásával a magánhatalmak megnövekedtek és a közérdeket és közjót végkép szem elől tévesztették. Így érthető, hogy folyvást gazdagodó, kincses urak között koldusszegény király él, kinek még konyhájára sincs pénze, Anna királyné udvarában 1503 farsangján mindössze nyolc tyúk volt található, s annak ellenére, hogy nagy alkalmakkor még Mátyásra emlékeztető fényes ünnepségeket rendeznek, Ulászló úgy, mint fia, Lajos még ételükben és italukban is nem egyszer a nagyurak jóindulatától függenek.

Király és állam pénzügyei azonban, tudjuk, még nincsenek egymástól elválasztva, s tekintély- és hatalomnélküli király alatt a magyar állam is képtelen nemzetvédelmi funkciói ellátására. Az évi jövedelmek nemcsak az egyforintos adó megtagadása miatt zsugorodtak össze, kimutathatólag minden jövedelem megfogyott a Jagellók uralkodása alatt. A sóbányákból Mátyás még legalább 100.000 forintot látott, Ulászló már legfölebb 50.000-et; halálakor ezek 25.000-et hoztak, s fiának, Lajosnak 1519-ben már csak 16.000-et. A nemesércbányákból Ulászló 30–40.000-et, fia 14.000-et vett be, a besztercebányai rézbányák bérbeadattak, előbb az Ernusztoknak, azután a feltörekvő polgároknak, Thurzó Jánosnak és rokonainak, az augsburgi Fuggereknek.

A vámok nagyrészét szintén bérbeadta Ulászló, vagy pedig a zászlósuraknak kötötte le elmaradt fizetés fejében, akik úgy gazdálkodtak velük, ahogyan akartak. Mivel a rendes jövedelmek mindössze csak 80.000 forintot tettek ki, Ulászló is kénytelen volt Mátyás egyforintos adójához folyamodni, bárhogy igérte is az ellenkezőt. A különbség csak az volt, hogy míg Mátyás behajtotta az adót, Ulászló állami apparátusa erre már nem volt képes. A nagybirtokosok, élükön Zápolyai, állandó felmentésben részesültek, s így nem csoda, hogy az egyforintos adó csak a legritkább esetekben emelkedett 100.000 forinton felül, 1503-ban 53.000, 1511-ben 80.000, 1519-ben 60.000 forintot hozott mindössze.

Évi rendes és rendkívüli jövedelme jó ha 190.000 forintot kitett, azaz Magyarország állami pénzereje visszaesett még mélyebbre, mint ahol Mátyás elődjei alatt volt, holott a szükségletek, elsősorban a török elleni védelem szükségletei, aránytalanul megnőttek, s a pénz értéke is bizonyára esett az utolsó félszázad alatt. Subsidiumot sokszor kért a szegény király, az urak ritkán hajtottak szavára, még leginkább a városok segítették ki néhány száz, 1–2000 forinttal. Az adóegységet tevő porták száma a korábbi majdnem 400.000-ről leszállott 200.000-re, ez mutatja leginkább az országos pusztulást.

Magyar főurak

forrás