Háború és halál

„Dögvésztől, tűztől, hadtól óvjon az Isten!”

Háború és Halál… a dolgok természetéből adódóan kéz a kézben. A pusztítás stációi azonban nem csak a fegyverek erejétől tapasztalhatóak meg, hanem a hadak vonulása magával hozza a háború minden „járulékos” hozadékát: az erőszakot, fosztogatást, járványokat, éhínséget… tulajdonképpen a halálnak megannyi változatos arcát.

A vonuló had már anélkül is kártékonyan hat, ha kardját ki sem vonja, fegyverét el sem süti. A korszakban a fosztogatás és erőszakoskodás – a logisztikai elégtelenségek és hiányok miatt – nem csupán az ellenséges területen, de gyakran a saját földön is éppen olyan tehertételt jelentettek a föld népére, mint a hadjáratot elszenvedő országban. Az „ököljog” érvényesülése egyenes út volt a fegyvertelen és termelő lakosság feletti erőszakhoz és fosztogatáshoz. Másrészt a nagyobb csapatok, seregek vonulása és táborozása – a korabeli közegészségügyi viszonyok miatt – valóságos melegágya volta a pusztító járványoknak, amelyek gyakran nagyobb érvágást okoztak, mint maguk a fegyveres harcok. A pestisnek, a vérhasnak, tífusznak, himlőnek (vagy később a kolerának), s olyan betegségek tömeges elterjedését hozták, mint a „francuz-kór”, a vérbaj (amely a nyugati zsoldosokat kísérő nagyszámú prostituáltnak, illetve a katonaság civil nőkön tett erőszakának egyaránt köszönhető volt).

Nem véletlenül tartotta így a régi mondás: „Dögvésztől, tűztől, hadtól óvjon az Isten!”

A kor fejlődési vonalából a hadügy sem hiányzott, annál is inkább, mivel a nagyhatalmi vetélkedéseknek következtében számos háborús év köszöntött az öreg európai kontinensre.

A hadszervezet alapvető változását abban érhetjük tetten, hogy a rendi szerveződésű, vagy banderiális seregek helyett megjelentek az állandó és nagy létszámú zsoldos hadseregek, amelyet az uralkodó az állam megnövekedett bürokráciája által behajtott nagyobb jövedelmeiből tudott eltartani (látni fogjuk, hogy ez a költség gyakran tette tönkre a monarchiákat). A középkori időkben kialakult céhes zsoldosság intézménye még nem tűnt el, de a XVII. századra egyértelműen uralkodóvá vált, hogy az állami, központi kormányzat fogadta fel és fizette a katonaságot, gondoskodott a hadsereg mindennemű ellátásáról, kiképezte a tiszteket stb.

Lényeges mindennek hangsúlyozása. A XVI. század első felében, Machiavelli Il Principe című művében, ahol a fejedelmet okítja, miként kell hatalmát szilárddá és biztossá tenni.

A zsoldosokról azt írta, hogy sem a legénységben, sem a condortierékben, avagy kapitányokban megbízni nem lehet:

„…aki zsoldosok fegyverére alapozza uralma biztonságát, nem lehet annak soha nyugalma, mert egyelőtlenkedők, törtetők, engedetlenek, hűtlenek, barátok közt hetvenkedők, az ellenséggel szemben gyávák, istent nem félik, az emberekkel szemben adott szavuk nincs, s ha késik a cselekvésük, ezzel csak a biztos romlás késik, békében ők fosztanak ki, háborúban az ellenség. Ennek oka, hogy csak a kis fizetség vonzza őket a harcmezőre, nem érzelem, vagy más hathatós ok, ez meg nem elég, hogy érted készek legyenek meghalni. Akkor akarnak zsoldba szegődni, amikor nem hadakozol, és mihelyt kitör a háború megszöknek vagy elhagynak. (…) Ahány becstelen, kicsapongó, istentelen, munkakerülő, az atyai kéz alól kikerülő bűnöző hamiskártyás és gyermekkorától fogva minden bűnnel megismerkedett ember van a másik országban, az mind hozzád jön szolgálni.”

Ez a nem éppen hízelgő vélemény a korabeli zsoldos tömegekről beszédes bizonyítéka mindannak, hogy miféle amorális, deklasszált társadalmi rétegből kerültek ki a katonáskodó elemek az újkor hajnalán. Mindemellett a haditechnika fejlődésének következményeként az egyre korszerűbb tűzfegyverek megjelenése eredményezte, hogy a középkori lovagi harcmód, a nehéz páncélos lovasság uralkodása a csatatereken megszűnt, s helyébe a gyalogság tömeges alkalmazása vált döntővé, amely nagy tűzerővel rendelkezett, védelemben és támadásban egyaránt kiválóan és hatásosan alkalmazható volt. Ugyanezzel a lovasság szerepe valamelyest háttérbe szorult. A kötelékharcászat megjelenése, a különböző fegyvernemek mozgatása a terepen, mind nagyon lényegessé és fontossá tették, hogy a katonákat hosszan és alaposan kiképezzék, rendkívüli fegyelmet követelve tőle.

A XVI. század folyamán a svájci majd a spanyol gyalogság uralta az európai harctereket, őket tartották a legjobbaknak, hamarosan megjelentek a németek, a svédek és a franciák, majd a XVII. század végére – a svédek, a franciák és a török ellen vívott háborúkban megedződött – Habsburg Monarchia hadserege lett a követendő minta.

Nem mellékes szempont, sőt döntően befolyásolta nem csupán az egyes katonai akciókat, a hadseregek működését, de gyakran a háborúk kimenetelét is, hogy milyen volt a csapatok ellátottsága: mennyi élelmiszert és takarmányt kaptak, megfelelően el tudták-e látni magukat, elegendő-e a zsold? Jól láttuk, hogy a magyarországi hadszíntéren harcoló katonaság (legyen az akár nyugati zsoldos, akár magyar) gyakori rablásai és erőszakosságai nem csupán a "háború természeté"-ből, az "ököljog"-ból adódtak, hanem abból is, hogy a katonaság ellátása enyhén szólva is, nem volt megfelelő. Ez azonban nem sajátosan magyarországi jelenség volt, hanem mondhatni e korszak sajátja. Amikor például a svédek a 30-éves háborúban a németországi csatatereken megjelentek, híresek lettek erőszakosságaikról és rablásaikról: szinte az összes katolikus dél-német fejedelemséget kifosztották. A katonák több ezer kilométert meneteltek mindazért, hogy elmaradt zsoldhátralékukat, avagy megélhetésüket egyáltalán biztosítsák. A nevezetes dél-német gazdasági központ, Augsburg mindebbe belerokkant.

A korabeli centralizált (s később az abszolutista) monarchiák nagy anyagi erőket tudtak koncentrálni a hadsereg fenntartására és háborúba küldésére (bár igen gyakran belerokkantak e költségekbe). Azonban azt mindenki tapasztalásból nagyon jól tudta, hogy a háború, nem csak azoknak rossz, és azokat pusztítja, akik ellen folyik, de gyakran azoknak is, akik elindították. Amikor a XVI. században, a neves németalföldi humanista Rotterdami Erasmus írta:

„…a fejedelemnek mindig megfontoltan kell döntenie, de sohasem olyan megfontoltan és körültekintően, mint a háború megüzenésében, mert igaz, más dolgok miatt is keletkeznek károk, de a háború minden emberi jónak a romlása, a háborúból a bajok egész tengere árad. (…) De van-e nagyobb és fenyegetőbb veszély, mint a háború? A fejedelem semmiért se imádkozzék annyit, mint alattvalói épségéért, s azért, hogy övéit virágzó anyagi körülmények között lássa. De amikor háborút tanul viselni, az ifjúságot kénytelen rengeteg veszélynek kitenni, és gyakran egyetlen óra alatt árvákkal, özvegyekkel, magukra maradt öregekkel, koldusokkal és szerencsétlen emberekkel tölti meg országát. (…) Ki kell fosztania népét, hadsereget kell fogadnia, melyet nem ok nélkül nevez Vergilius istentelennek. Polgárait el kell űznie arról a vidékről, ahol azelőtt boldogan éltek. Be kell fogadnia olyan polgárokat, akik olyanok, mint az ellenség. És hányszor megtörtént már, hogy polgáraink ellen kegyetlenebbek voltunk, mint az ellenség ellen. Egy virágzó államot felépíteni nehezebb és szebb, mint lerombolni.”

Minden uralkodónak számolnia kellett ezzel, s az állandó (tömeg)hadseregek születésének korában már igen elő- és körültekintő számításokat kellett végezni, amelynek gyakorlati részeként a logisztikai szervezésre volt szükség.

II. Rákóczi Ferenc maga azt hangoztatta – összhangban korban uralkodó keresztény morálon nyugvó nézettel –, hogy „Isten szelleme a béke szelleme.”

„Isten szelleme a béke szelleme s annak a szellemnek, amely a háborúkat sugallja, nagyon gyanúsnak kell lennie, s alaposan meg kell vizsgálni, mert bármilyen igazságosnak lássék is a háború, amelybe egy fejedelem belekezd, célja csak a béke lehet – amelyet sohasem szabad megtagadni az ellenségtől – meg a nyugalom, amelyre saját népei miatt kell törekednie, ha egyik is, másik is igazságos és méltányos feltételekkel elérhető.” – írta, már rodostói száműzetésében a fiainak szánt művében.

Rákóczi ebben a munkájában a hadsereg fegyverben tartását és a határok védelmét, úgy példázza, mint ahogy a pásztornak szüksége van juhászkutyákra a nyáj védelmében, úgy az uralkodónak is szükséges a hadsereg, de amiként a kutyák nem marhatnak a nyájba, és a nem téphetik szét a juhokat, úgy a fegyverben tartott had sem erőszakoskodhat saját népe felett – mondja ki a szentenciát a vezérlőfejedelem. E mögött, bizton állítható erős meggyőződése állt, s az a keserves tapasztalás, amelyet a szabadságharc küzdelmeiben maga is láthatott.

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. – kézirat

Niccolo Machiavelli: A fejedelem. Bp. 1964. 60.,66.

"A gazdag délnémet kereskedelmi központ, Augsburg svéd megszállása illusztrálja, hogy a hadsereg hadműveletei területről való közvetlen ellátása, milyen terheket rótt a lakosságra. A város elfoglalásakor rögvest 20.000 rajnai forint kontribúció megfizetésére, később pedig a 3.500-4.000 fős helyőrség eltartására kötelezték a polgárságot. Zsoldjukra havi 20.000, a házakba, kolostorokba és apátságokba elszállásolt katonák ellátására pedig 120.000 birodalmi tallért fizettek ki a svéd uralom alatt. Magas fejadót vetettek ki a tehetős kereskedőkre, sőt az egyház sem mentesült a hadi adó megfizetése alól: ily módon évi 25.000 rajnai forint vándorolt a hadi kasszába vagy a parancsnokok zsebébe. Bár a város iparosai és kereskedői jelentős megrendeléseket kaptak a svéd hadseregtől, az árukat mégis általában hitelben kellett leszállítaniuk, s a pénznek aztán bottal üthették a nyomát a megszállók távozása után. Jelentős összegekről volt szó, hiszen csupán négy kereskedőnél 233.900 rajnai forint adósság halmozódott a svéd uralom éveiben. Augsburg számára a három évtizedig tartó fegyveres konfliktus – a háborús konjunktúra ellenére – inflációval, elszegényedéssel, romló közbiztonsággal és járványokkal járt. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a város népessége 1632 és 1635 között 80.000-ről, 18.000 lakosra csökkent."

Czigány István: Reform vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600-1700. Bp. 2004. 52.
Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése. fordította: Csonka Ferenc. Bp. 1992. 133-3-134., 138.
II. Rákóczi Ferenc Politikai és erkölcsi végrendelete. ford: Szávai Nándor és Kovács Ilona. szerk: Hopp Lajos és R. Várkonyi Ágnes. Bp. 1984. 391.