Három civilizáció ütközése (1456)

FODOR PÁL: Három civilizáció ütközése, 1456

Az Oszmán Birodalom, Bizánc és a nyugati kereszténység

A firenzei katedrálisban 1439. július 6-án Giuliano Cesarini bíboros és Besszárion nikaiai érsek latin és görög nyelven kihirdette az uniót a keleti és a nyugati egyház között. A kompromisszum szerint a bizánci császár és a röviddel azelőtt elhunyt konstantinápolyi pátriárka elismerte a pápa vezető szerepét, a római egyház viszont hozzájárult, hogy a görögök megtarthassák saját rítusukat. [...] Rövid ideig úgy tűnt, hogy a kereszténység két fele: a latin nemzetközösség (respublica christiana) és a bizánci nemzetközösség (oikumené vagy politeuma) egymással összefogva talán képes lesz feltartóztatni a győzedelmesen előrenyomuló iszlám nemzetközösség erőit.

Az uniót azonban egy szűk kormányzati csoporton kívül szinte mindenki elvetette Bizáncban. Ezért kihirdetésére csak a végveszély óráiban, több mint 13 év után, 1452. december 12-én került sor a Hagia Sophiában. [...]

1453. május 29-én II. Mehmed hadai bevették az ősi várost. [...]  Amikor II. Mehmed szultán 1456 tavaszán útra kelt, hogy - egy török történetíró szavaival - "a dzsihád kulcsával kinyissa a hitetlenség házának lakatját", vagyis elfoglalja Nándorfehérvárt, seregét legalább fele részben balkáni ortodox keresztények vagy áttért renegátok alkották (beleértve nagyvezírét és szinte összes főparancsnokát).

Az oszmánok, az igaz hit terjesztői

Az Oszmán-dinasztia állama a 14. század első évtizedeiben jött létre Kis-Ázsia északnyugati csücskében, és egy évszázad leforgása alatt a korabeli világ egyik legnagyobb birodalmává fejlődött. [...]

Az Oszmán-dinasztia szinte kezdettől fogva három, párhuzamosan megoldandó feladatot tűzött maga elé: 1. amennyire csak lehetséges, vezetésével helyreállítani az iszlám nemzetközösséget; 2. legyőzni és betagolni a bizánci nemzetközösséget; 3. a latin világ megtámadásával megkísérelni az egyetemes római birodalom helyreállítását. Tekintsük át röviden, meddig jutott el mindebben a 15. század derekáig!

Az oszmánok fölemelkedése idején az iszlám világ a teljes politikai széttöredezettség állapotában élt. [...]

Az oszmánok, mint az egyik ilyen kis dinasztia, kihasználva azt az adottságukat, hogy államukat az iszlám és a keresztény világ határán hozták létre, hamarosan az igaz hit terjesztőinek, a szent háború (dzsihád) egyetlen és eddigi legkövetkezetesebb végrehajtóinak tüntették fel magukat. [...] A 15. század közepére sikerült Kis-Ázsia legnagyobb részét egy birodalomban egyesíteniük.

Az oszmánok a legnagyobb eredményt a "bizánci nemzetközösséggel" szemben érték el. Államuk lényegében úgy nőtt nagyra, hogy fokozatosan rátették kezüket az ortodox világ erőforrásaira. Ebben saját ügyességük és szervezettségük épp olyan szerepet játszott, mint a bizánci civilizációt emésztő belső bajok.

A bizánci ortodoxia

Bizáncot és a vonzáskörébe került kelet-európai népeket a 11. századtól 1453-ig olyan különleges kötelékek fűzték össze, hogy együttesüket nem túlzás külön civilizációnak nevezni. Ennek legfőbb elemei a következők voltak: 1. a hit tekintélye, a közös vallási gyakorlat; 2. a konstantinápolyi egyház vezető szerepének elismerése; 3. annak elfogadása, hogy a bizánci császár az ortodox világ feje; 4. a közös jog, továbbá az irodalom és művészet hasonló felfogása; 5. az a meggyőződés, hogy Konstantinápoly az oikumené központja, a "keresztények hitének szeme", vagyis szent város. [...]

A bizánci nemzetközösséget az oszmánok elsősorban fegyverrel gyűrték le, de ez önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy 1453-ra megszerezzék Konstantinápolyt is. Bizánc folyamatosan az államhatalom, az autoritás válságával küszködött. Különösen II. Andronikosz (1282-1328) kora óta egymást érték a pusztító polgárháborúk, amelyek lassanként aláásták a bizánci parasztság lojalitását. A latin hatalmak (főleg Velence és Genova) gyarmati jellegű kereskedelme, monopóliumai és növekvő pénzügyi befolyása a városi középosztályokat tette tönkre és idegenítette el saját államától. S végül a muszlim hódítás feltartóztatására meghirdetett keresztes hadjáratok - a 13. század óta - és a Róma által kikényszerített egyházi uniók a nemzetközösség oszlopát, az ortodox egyházat is szembefordították a császári hatalommal, amely jobbára uniópárti volt. [...]

Egészében véve azt mondhatjuk: a bizánci nemzetközösség jelentős részét éppen úgy terelte az oszmánokhoz a túlerőtől való félelem, mint a rend és a biztonság iránti elemi vágy. S hozzátehetjük: ebbéli várakozásukban nem is csalódtak.

Ortodox és muszlim keveredés, 11-15. század

Az oszmánok dolgát megkönnyítették az ortodox és a muszlim világ közötti strukturális hasonlóságok és a hosszú közös tapasztalat is. Az állam és a vallási vagy egyházi szervezet mindkettőben szorosan összefonódott, és az uralkodó mindkettőben központi szerepet játszott: ő volt a szív, amelytől a társadalmi szervezet működése függött.

A 14. századi oszmán hódítás kezdetekor törökök és görögök már több mint kétszáz éve éltek együtt Kis-Ázsiában. (A szeldzsuk-török hódítás a 11. század közepén kezdődött!) A rengeteg vegyes házasság nagymértékben enyhítette az idegenséget. A görög szerzetesek és a muszlim dervisek életmódja és világszemlélete annyira közel került egymáséhoz, hogy egy 1436. évi irat szerint alig lehetett megkülönböztetni őket. A keresztény közösségek fennmaradása és relatív jóléte az anatóliai szeldzsuk és a korai oszmán államban azt a hitet erősítette, hogy a törököktől nagyobb vallásszabadság várható, mint a latinoktól.

Másfelől az oszmánok is sokat tettek a nemzetközösség bizalmának megnyeréséért. [...]

Iszlám-keresztény állam?

Az oszmánok 1453-ban nem egyszerűen legyőzték a bizánci rendszert, hanem beolvasztották, felszívták és módosítva továbbvitték annak számos elemét. Egyes kutatók iszlám-keresztény szinkretizmusról vagy szimbiózisról beszélnek. [...] Egy 16. századi oszmán író egyenesen az oszmán társadalom lényegének nevezte az etnikai kevertséget, amelyben a balkáni keresztények adták a fizikai erőt és szépséget, a keletről érkezett muszlim értelmiségiek pedig az intellektust. Szerinte a kereszteződés eredménye egy fejedelmi gyümölcs lett, amelyben mindkét oldal legjobb tulajdonságai jöttek elő. Ez a kulnak nevezett elit lett a birodalom legfőbb összetartó ereje és a hódítások lankadatlan szorgalmazója. De a régi közép- és alsó szintű bizánci és balkáni katonai rétegek tagjait is tízezrével emelték be az oszmán hadszervezetbe, így téve érdekeltté őket a török-iszlám birodalom hódításaiban. [...]

Oszmán-latin viszony

Az oszmánok és a nyugati kereszténység viszonya sok tekintetben ugyanazt a kettősséget mutatja, mint az ortodoxok esetében. Van azonban egy nagyon lényeges különbség: míg az utóbbiakkal szemben a megnyerés politikájában volt némi őszinteség, a latinokkal szemben szinte semmi. Az oszmánok a latinokra éppoly ellenségesen tekintettek, mint az ortodoxok, jóllehet ha a szükség úgy kívánta, szívesen felhasználták őket addig a pontig, amíg államuk érdekei ezt megengedték. Másfelől az együttműködésre rá is voltak utalva, hiszen a birodalmat átszelték a nemzetközi kereskedelem fő útvonalai, s e kereskedelem főszereplői, a velenceiek és a genovaiak olyan know how-val rendelkeztek (kereskedelmi módszerek, vámok és adóbérletek működtetése), amit ők sem nélkülözhettek. Aligha véletlen, hogy éppen a genovaiak lettek az oszmánok első latin szövetségesei, akiknek sokat köszönhettek európai hódításaik kezdetén.

Az oszmánok azonban nemcsak kereskedőkkel találkoztak a latin világból, hanem kemény katonákkal is. Az első találkozások (Szavojai Amadé, Beaucicaut marsall, a Nikápolynál összegyűlt keresztesek vagy a magyarok) nem jó emlékeket hagytak bennük. Pontosan érzékelték, hogy itt új talajra léptek, ahol többnyire ősellenségnek tekintik őket. [...]

A latin egység bomlása

A latin vagy nyugati világ lakói a 11- 13. században páratlanul egységes szellemi közösséget alkottak, amelyet főleg a római egyház szervezete és tanai, a latin kultúra és a római jogi hagyományok követése fűzött össze. Bár a respublica politikai egységét nem sikerült létrehozni, a kereszténység elvei a politikát is áthatották, és a pápaság a keresztes háborúk meghirdetésével és irányításával egyfajta közös európai külpolitikát valósított meg. A 14. század végére azonban a nyugati egyházszakadás (szkizma) alaposan megrendítette a pápaság helyzetét. Ennek a megrendülésnek első jele a pápasággal szembekerült nyugati állam modern államjogi és filozófiai fogalmának kidolgozása (1300-ra), a dinasztikus (nemzet)államok érdekeinek előtérbe kerülése.

De megingatta a pápaság tekintélyét a keresztes háborúk lejáratódása is. [...] II. Pius, aki sokat fáradozott az általa közös otthonnak és hazának mondott Európa védelméért, és az egyik utolsó közös (sikertelen) vállalkozást szervezte 1463-ban, már csak Burgundia, Velence és Magyarország segítségére számított.

Egyedül Magyarország

Az utóbbi tény élesen mutatja, hogy a 15. század közepén a védelem terhét zömmel a frontországok: mindenekelőtt Velence, Magyarország és maradék balkáni szövetségesei viselték (az offenzívában lévő Spanyolország és Portugália jóval könnyebb muszlim ellenfelekkel állt harcban). 1453 után azonban, súlyos veszteségeit enyhítendő, Velence is kompromisszumokra kényszerült, így Magyarország lényegében egyedül maradt.

Ez a közép-európai hatalom a törökök elleni harcot kezdettől fogva kettős küzdelemként élte meg: egyrészt önvédelmi, másrészt az egész kereszténységet védelmező harcként, amit az egyébként érdektelenséget mutató európai monarchiák is elismertek. [...] II. Mehmed szultán számára 1453 után az alapvető kérdés a következő volt: a "világ fellegvárából" a világ mely része felé vezesse katonáit? Előbb az iszlám egységet erőltesse az elérhető földek (pl. a Mameluk Birodalom) annektálásával? Vagy inkább a bizánci világ maradékait (Peloponnészosz, Trapezunt, Szerbia, Havasalföld stb.) és a latinok abba beékelődő támaszpontjait kebelezze be? Vagy a latin világ ellen indítson totális támadást, s a siker nyomán majd maguktól ölébe hullanak az előbbiek is? 1455-56-ban kiderült, hogy a konstantinápolyi diadalán felbátorodott uralkodó a harmadik változat mellett döntött. Amikor tehát hadai körbefogták Nándorfehérvár várát, nem csak a török-magyar háborúk egyik újabb epizódja vette kezdetét. 1456 júliusában a vár a három nemzetközösség, a három civilizáció szimbolikus találkozási és ütközőpontjává vált, amelynek sorsa Európa és az iszlám történetét is döntően befolyásolta.

Az eredmény jól ismert: a szultáni had vereséget szenvedett, s ezzel az oszmán-iszlám birodalom és Európa sorsa valóban más irányba fordult.

A szultán belátta, hogy taktikáját megváltoztatva előbb az első két programpontot kell megvalósítania, s új utakat kell keresnie Európa szívébe. A következő két évtizedben ezért sorban megtámadta és leigázta a Balkán és Kis-Ázsia maradék kis államait, hogy előkészítse a mameluk Egyiptom elleni inváziót (ennek része volt Rodosz 1480. évi ostroma), majd e kiszélesített bázis birtokában Itália felől törjön Európára.

Haladék a Nyugatnak

Váratlan halála miatt egyik tervét sem tudta véghezvinni, de ha tovább él sem valószínű, hogy sikerrel jár. Európa nyugati fele jól élt az 1456-tal kapott haladékkal, és amikor Magyarország végül (az 1520-as években) összeroppant a nyomás alatt, már képes volt az oszmán-iszlám előretörés megállítására. Ezek az évtizedek azt is lehetővé tették a Nyugat számára, hogy olyan politikai, társadalmi és technológiai változásokat bontakoztasson ki, amelyekre építve hozzáfoghatott az Európán kívüli expanzióhoz. [...]

 *

A nándorfehérvári ostrom 550. évfordulója jó alkalom arra, hogy méltányosan szóljunk a védelem erőinek és megszervezőinek: Hunyadi Jánosnak, Giovanni da Capistranonak, Juan Carvajalnak és Szilágyi Mihálynak a teljesítményéről. Tehetségükkel, kitartásukkal és hitükkel nemcsak Magyarországot mentették meg, hanem az egész latin világnak is óriási szolgálatot tettek, mert hozzásegítették ahhoz, hogy továbbra is a saját belső logikája szerint alakíthassa történetét, s ne a kényszerek és a fenyegetettség logikája szerint, mint ahogy az Magyarországgal történt.

forrás