Horvátország és Törökország

„Ma pedig se magyar, se cseh és se lengyel, hogy töröknek kopját mezőbe szegezzen; nincs többé Bosznia vitéze, sem horvát, sem bátor dalmata, erdélyi s ugrovlah, ki keresztény hitünket, ígyen oltalmazza, jobbjával szablyát pogány vérbe mártva.”

antemurale christianitatis - Kule Predziđa Kršćanstva

A horvát végek Mohács előtt és után:

A XVI-XVII. századi horvát és magyar történelem legszembetűnőbb eleme az a horvát-magyar "fegyverbarátság", amely a török hódítókkal szembeni engesztelhetetlen gyűlöletben és kérlelhetetlen harcban öltött testet, s e századok folyamán nem egyszer megnyilvánult. A balkáni török előretörés már első hullámban veszélyeztette a horvát és a dalmát területeket. Különösen, pedig a XV. század derekától vált jelentőssé ez az expanzió. A határmögötti területek védelmében nagyon sok vér elhullott. A horvát részek mögött fekvő magyar és ausztriai területek vonzották a török portyázókat. VI. Sándor pápa is érzékelve a nyugati területeket fenyegető veszélyt, már ilyen értelemben írta I. Miksa császárnak, hogy a horvát végek a keresztény Nyugat védőgátjának tekinthetők (antemurale christianitatis, Kule Predziđa Kršćanstva).

1493 szeptemberében a boszniai pasa az osztrák területek feldúlásából tért vissza mikor a horvát sereg Ubdinánál, a horvát bán, Derencsényi Imre vezetésével elállta útját. A véres ütközetben az oszmánok nagy győzelmet arattak, és a csatamezőn halva maradt a horvát bán mellett a horvát nemesség színe-java. A hősi énekben a török pasa így hívja viadalra a bánt:

„Horvátjaid szedjed össze, bán úr,
sólymaimat én is összegyűjtöm,
s elindulok Ubdina tövébe,
lovainkat jól megtáncoltatjuk,
összemérjük éles szablyáinkat,
hogy győztest anyja ne sírassa.”

/ford.: Kiss Károly/

A nevezetes Mátyás király törvénytelen fia, Corvin János maga is viselte a horvát báni méltóságot és igen sok harcban küzdött a törökök ellen.

E küzdelmek fáradhatatlan hőse volt Beriszlói Péter veszprémi püspök, akit a király, II. Ulászló 1513-ban nevezett ki horvát bánná, s aki még abban az évben Dubicánál olyan vereséget mért a Blinj várát ostromló törökökre, hogy a feljegyzések szerint több mint 3-ezer muszlim maradt halva a csatatéren. A horvát bán – miként a horvátok nevezték –, Petar Berislavić kíméletlen harcot folytatott a reá bízott tartomány védelmében. A neves bán maga tervezi, hogy lendületes ellencsapással üt vissza a török végekre.

Szabatkai Mihály, egyik familiárisa – egy latin címet viselő, de magyar nyelvű – propaganda énekben (Cantio Petri Berizlo) szólít fel és érvel a horvát bán tervezett támadása mellett. A honvédelemben jeleskedő vitéz püspök és bán életét is a hősies harcban áldozta fel, mikor 1520. május 20-án, egy török csapattal csatázott Szlavóniában a Korenica pataknál.

Tehát már a mohácsi vészt megelőző időszakban is kritikus volt a helyzet Horvátországban: az 1526-os tragikus esztendő és 1541, az ország három részre szakadása után ez még inkább romlott. Hiszen miként Magyarország a mögötte fekvő Ausztria és a német tartományok védelmezője volt, úgy a horvát területek az osztrák tartományok és Magyarország védőbástyáját jelentették. Nem kell tehát semmit csodálkoznunk azon, hogy a horvát nemesség teljes mértékben szolidaritást vállalt és érzett magyar osztályos társaival. A nyugati kereszténység részeként a horvát, a magyar és a lengyel nemesség a török és tatár rohamokkal szemben Európa védelmezőjének látta önmagát.

Balbi Jeromos VII. Kelemen pápának törökről írott művében – De rebus Turcicis Liber –, arról írt, hogy Dalmácia, avagy Horvátország, Magyarországgal együtt a keresztény hit oltalmazója, mintegy védőbástyája. Buda török kézre kerülése után egy horvát költemény így kesereg:

„Ma pedig se magyar, se cseh és se lengyel,
hogy töröknek kopját mezőbe szegezzen;
nincs többé Bosznia vitéze, sem horvát,
sem bátor dalmata, erdélyi s ugrovlah
ki keresztény hitünket, ígyen oltalmazza,
jobbjával szablyát pogány vérbe mártva.”

A végvári harcok felmorzsoló, erőket lassan, de biztosan felőrlő természetéből adódóan következett, hogy Horvátország földjén ugyanúgy folytak a csatározások, mint a magyar végeken. Amikor egy francia utazó a török székváros felé igyekezve Dalmácián keresztül megy, Zára városa leírása kapcsán megjegyzi, hogy

"…a béke ellenére gyakran összecsapnak a törökökkel, vagy kis portyázó csapataikkal törnek be, párbajt vívnak, avagy két-két, illetve három-három embert szembeállító bajviadalt rendeznek. A törökök is gyakran veszik űzőbe a keresztény lovasokat és katonákat egész a város látóhatáráig."

Szerecz Miklós: Vitézség tükrei. Zrínyitől Rákócziig. - kézirat

Huszár tiszt csákányfokossal. Velimir Vuksic illusztrációja.

XV. század vége, XVI. század eleje.

„A sad nie Ugrina, Čeka, ni Poljaka,
da s kopjem Turčina u polju dočaka;
nie veče Hrvati ni od Bosne vitez taj
hrabren Dalmati, Ardeljac i Ugrovlah,
ki vjeru krstjansku sabjom su dielili
i u Krv pogansku desnice mastili.”
Vetranović: Tužba grada Budima. (Buda várának panasza.)
Lőkös István: A török veszély a 16-17. századi horvát epikában. In: Végvár és régiók (Studia Agriensia 14) Tudományos tanácskozás előadásai - Noszvaj, 1991. Okt. 17-18. Szerk. Petercsák Tivadar és Szabó Jolán. Eger. 1993. 364. „A horvát reneszánsz költői között a Magyar Királyság sorsával legtöbbet a dubrovniki Mavro Vetranović Čavcić foglalkozott. Már ’Ének a császár dicsőségéről című versében (Pjesanca o slavi carevoj) is elsíratta Nándorfehérvárnak, Magyarország védőbástyájának elestét, az ’égtől küldött magyar korona’ (értsd: maga az ország) vesztét. (…) Vetranović legismertebb magyar témájú verse a Buda várának panasza. Ez a hosszú költemény (492 tizenkettes versszakból áll) Buda vára megszemélyesített alakjának szájába adva siratja Magyarország és részben a horvátok stb. keserű sorsát, akiket a keresztény nemzetek magukra hagytak az egyenlőtlen küzdelemben és a törökök leigáztak. A költemény elégikus panaszvers, de az események krónikáját is adja, a Hunyadiak dicső korától kezdve mohácson át Buda elestéig. A versben Vetranović felidézi a régi dicsőséget, amikor a magyarok és horvátok győzedelmesen harcoltak a török hódítók ellen, majd kesereg a régi nagyság tovatűnésén. Buda vára Vetranovićnál a Székesfehérvárott nyugvó Mátyás királyhoz fohászkodik, kéri hogy keljen fel márványsírjából, mert a magyar dicsőség a (török) oroszlán fogai között elveszett. Ugyanígy fohászkodik János vajdához (Hunyadi Jánoshoz) és más magyar urakhoz, hogy támadjanak fel halottaikból és az ’átkozott sárkányt hatalmuk legyőzze’ hiszen dicső erejüktől és megszámlálhatatlan seregüktől régente minden császár rettegett.” Sokcsevits Dénes: Magyar múlt horvát szemmel. Bp. é.n.15-16.

 „...a török szívós, végső soron Rigómező óta fokozódó balkáni térnyerése, amit gazdasági és kulturális tekintetben – Velence révén – a fejlett Nyugat-Európához kötődő dalmáciai szellemi központok (Zadar, Šibenik, Split, Dubrovnik) éppolyan tragikusan élményként élnek meg, mint a 16-17. századi Magyarországon – lévén, úgy itt is és amott is a kereszténység védőbástyája vállalására kényszerültek.” LŐKÖS István: A török veszély a 16-17. századi horvát epikában. In: VR. 357.
Milan Kruhek: Krajniške utvrde i obrana hrvatskog kraljevstva tijekom 16. Stoljeća. Zagreb. 1995. 49-50.
Derenčić bán halála (Smrt Derenčića) In: A szerbhorvát irodalom kistükre. Bp. 1969. 39.
KRUHEK. i.m. 50.
Mirjana Gross: A horvát nemzeti integrációról: egy nemzetépítési esettanulmány. In: Világtörténelem 1984/4. 62-63.
"…quid Christianae religioni propugnaculo sunt, Dalmatae Hungarique perierint." Lásd. Terbe Lajos: Egy szállóige életrajza (Magyarország a kereszténység védőbástyája). In: Egyetemes Philológiai Közlöny. 1936. 316.
Pierre Lescalopier utazása Erdélybe (1574). Ford. Benda Kálmán, Benda Gyula és Tardy Lajos. Bp. 1982. 15.