II. LAJOS

1516-1526.

Hunyadiak dicsőséges korszaka után, szomorú idők következtek a szegény hazára. Hunyadi Mátyást a szánandó Ulászló váltotta fel a trónon; erélytelen, gyáva kormányzásával nyomort, szerencsétlenséget árasztott az országra. Utána fia Lajos, a tíz éves gyermek következett. Gyámja Brandenburgi György volt, ki ismételte azt a veszedelmes játékot, mit rendszerint el szoktak követni a lelketlen gyámok a gondviselésükre bízott gyermek-királyokkal. Szándékosan elhanyagolják a nevelést és törekesznek semmivel sem gondoló báb-királyt nevelni, hogy ők annál szabadabban gazdálkodhassanak.
Brandenburgi György is ily gonosz célzatból a gyermek Lajost folytonos játékkal, könnyelmű mulatságokkal foglalta el.
És célt ért.

Lajos, gyermekkora dacára csakhamar kedélytelenné, minden komoly dolog iránt fogékonytalanná lett. Irtózott a munkától, bosszantotta, ha országos ügyekkel kellett foglalkoznia. Elképzelhetni, milyen élet folyhatott ily körülmények között a királyi udvarban. A dicső napok után megvesztegetett pulya korszak. .. Hazaszeretet, közügyek iránti lelkesedés kihalóban.. . Ezer szerencse, hogy a töröknek épen akkor Ázsiában s Egyiptomban volt baja, mert ha nagy erővel tör az országra, végkép megsemmisítheti azt. De ami késett, el nem maradt. Néhány év múlva jött a mohácsi vész . . . Addig is azonban Sabácz vára és Nándorfehérvár eleste valának az előposták a bekövetkezendő végveszedelemről

A harcias szellemű Szulejman szultán, a miatti haragjában, hogy a II. Lajos király udvarához küldött követét letartóztatták, 200 ezer főnyi sereggel tört az országra. Hadának felét Nádorfehérvárra küldte, másik felét Sabácznak vezette. Jellemzi az akkori romlott korszakot azon egyetlen tény is, hogy a fenyegetett várak kapitányai a veszély közeledtekor Budára mentek, hogy személyesen sürgessék régen elmaradt fizetéseiket. Azalatt a török ostrom alá fogta az uratlan várakat. Sabáczot hősileg védte Logody várnagy. Megesküdteté az őrséget: inkább meghalnak, mintsem hogy a várat feladják. Esküjöket megtartották, mindnyájan a vár-udvaron hulltak el. Ekkor Szulejman egész hadát Nádorfehérvárra vezette, és elesett e hatalmas védbástya is, miután húsz erős rohamot dicsőén kiállott.
E kettős csapás rémületbe ejtette az egész országot. Az urak készséggel ajánltak meg mindent. A várak jobb karba helyezésére újabb adókat szavaztak meg, és saját erszényüket is megnyitni ígérték. Ez azonban nem történt meg, sőt a megszavazott adók sem folytak be, a derék urak megvesztegették az adószedőket, s a kilátásba helyezett százezrek helyett, alig gyűlt be 46 ezer forint az ország kincstárába.
A szerencsétlen király oly szegénységre jutott, hogy kénytelen volt családi ezüstneműit zálogba adni, hogy a saját asztalának ellátására szükséges pénz előkerüljön.

Ebből a csúnya korszakból két nagy diadalt mégis jegyezhetett fel a történelem. A vitéz Tomory Pál, kalocsai érsek, nagy csatát nyert 1523-ban a Szerémségben 15 ezernyi betörő török seregen. Megsemmisítette az egész tábort, hírmondó is alig maradt belőle. Frangepán Kristóf pedig Boszniában Jajczánál győzött 20 ezer török hadon! E fényes győzelmek nemhogy lelkesedést ébresztettek volna a nemzetben, hanem ellenkezőleg alkalmat adtak a hanyagság, a gondatlanság még erősebb felburjánzására. Az urak könnyen vették a dolgot. Mintha a két győzelem után most már tartani se kellene többé a töröktől, elkezdtek egymással civakodni. Országgyűlés nyakra-főre tartatott ugyan, de ott éktelen veszekedésnél s egymás szidalmazásánál, vádolásánál egyebet nem tettek.
Míg az urak egymással s a királlyal civódtak, azalatt a török óriási előkészületet tett az ország megtámadására. Hír jött, hogy Szulejman szultán minden eddiginél nagyobb erővel készül betörni. Tüstént elhatározták a rendek, hogy az egész haza fegyvert fogjon, minden telektől fél arany forint adó szedessék. De mint ez időben mindig, ügy ezúttal is jámbor óhajtás maradt a határozat. Az országban semmi készület nem történt a török had fogadására. Az utolsó percben tettek némi komolyabb intézkedést, de mikor szétnéztek magok körül, hogy ki lenne alkalmas a török elleni hadsereg fővezérségére, nem találtak arra- való embert. Harctól, vitézi munkától végkép elszoktak az urak, hadvezér nem volt az országban. Se pénz, se katona, se vezér: ugyan hogy állhatsz meg szegény magyar király, Szulejman szultán harcedzett rettentő serege előtt ?

Amint jött a hír a török közeledése felől, akkor végre elkezdtek kapkodni, katonát szedni, adót behajtani. De a közerkölcsök alásüllyedésének eme rút korában, nem ment egyik sem. A körülhordozott véres kard nem lelkesített senkit, pénz meg teljességgel nem folyt be, s a nagy háború előtt két hónappal, még június elején is Budavár védelmére egyetlen ágyút sem bírtak szerezni, s az ország kincstárában nem volt annyi pénz, hogy a futárok díját kifizethették volna. A kormánytanács naponként gyűlésezett, de csak vitatkozásokkal töltötték az időt.
Hát a király mit csinált ?
Azt a mit azelőtt: mulatozott, versenyfutásokat rendezett, s mint fel van róla jegyezve, e válságos, szörnyű napokban is délig aludt. És ha valamikor elment az országtanácsba, egykedvűen hallgatta meg a jelentéseket, nem érdekelte semmi.
1526 július 2-án Szulejman Nádorfehérvárhoz érkezett 200 ezret meghaladó roppant seregével. Tomory érsek ment elibe a Dunán negyven hajófélével, de csakhamar visszavonult, mert a török 800 naszádja borította el az Al-Dunát. Tomory visszatértekor javasolta Lajos királynak, hogy meg ne mérkőzzön Szulejmannal, vásároljon tőle békét bármily áron. De a könnyelmű király nem hajlott az okos beszédre.
A mohácsi vész szörnyű bűnhődése volt a nemzetnek. Bűnhődött hazafiatlanságáért, erkölcsi alásüllyedéséért, könnyelműségéért. A büntetés nagy, rettenetes volt, majd beleveszett az ország. De a gondviselés nem engedte meghalni a hazát.

A csapás 1526. augusztus hó 29-én következett be. Voltak jó hazafiak, kik az ütközet előtti napokban is javasolták a visszavonulást. A kémek hírül hozták, hogy a török sereget háromszázezer főre lehet tenni, s a csapatokat 300 ágyú védi, míg a magyar sereg legnagyobb számítással is alig rúg 27-28 ezer főre s mindössze 50 ágyúval rendelkezik. Mindezek ellenében azt vetették a harcvágyó urak és Tomory érsek, kit szavazattöbbséggel a sereg fővezérévé választottak volt, hogy a török se-reg bár roppant nagy, de nincs jól felszerelve, mindössze 70 ezer ember van ellátva fegyverekkel, s az ágyukat nagyobbára keresztények, olaszok, németek kezelik, kik a harc hevében valószínűleg a török ellen fordulnak. Ily okoskodásokkal sürgették a királyt a csata megkezdésére. Zápolya János üzente, hogy nagyszámú segélycsapatával útban van Erdély felől, kérette, hogy várnák be megérkeztét; Batthyány Ferencz is közeledett a tótországi haddal.De a hevesvérű, harcvágyó urak nem látták szükségesnek a segélycsapatok bevárását, és a harc felvételét követelték. Augusztus 29-én délután három órakor összecsapott a két sereg. Oroszláni harc fejlődött ki. A török legjobb harcosait küldte előre, de a magyar csapatok diadalmasan visszaverték a támadást. Tomory ügyesen vezeti a harcot, s az első összeütközésnél megfutamítja Ibrahim nagyvezír csapatát. A pillanatnyi győzelem feltüzeli a mieinket, nagy hévvel űzik az ellent, a török seregben utat vágnak, s mélyen benyomulnak. Némelyek már a szultán testőrségéig hatolnak. De e percben megszólalnak a törökök ágyúi. A csapás borzasztó, halomra hullnak előre törő harcosaink. Aztán a törökök újra támadnak, a megzavart magyar csatarend nem bír ellenállni, egyik szárnynál két tűz közé fogják, s aztán az egész sereg összezavarodik, a csatarend felbomlik, s másfél órai rémséges harc után meg volt semmisítve a magyar sereg, melynek egy töredéke menekülés közben a tábor mellett elterülő mocsárba fúlt. Estefelé esni kezdett, majd záporként ömlött, s ez nehezítette a menekülést. 7 főpap, huszonnyolc zászlós úr, ötszáz főnemes s húszezer vitéz lelte halálát a mohácsi síkon. A király elmenekült; de amint a kiáradt Cselepatakon átugratni akarna, lova visszacsúszik, s ló és lovag a mocsáros vízbe fúl. A szerencsétlen király holttestét csak későbbi időben találták fel. A diadalmas török sereg több napi pihenő után, megindult Buda felé, útjában mindenütt égetett, pusztított, s ezrével ölette le a foglyokat. Október 12-én végre kivonult Szulejman szultán a szerencsétlen országból, másfél hónapig tartó hadjáratával kétszázezer lélekkel fogyasztotta meg az országot.

forrás