Ipoly Márta - Gondolatok a mohácsi csata 450. évfordulóján (1976)

Ipoly Márta: Gondolatok a mohácsi csata 450. évfordulóján (1976)

4. A mohácsi csatában elpusztultak elhantolásával kapcsolatos korábbi nézetek tanulmányozása.

Függetlenül attól, hogy a további kutató- és feltáró munka eredményeképpen a jelenlegihez viszonyítva elfogadhatóbb és pontosabb adatokat kaphatunk a veszteségekre vonatkozóan, az valószínűsíthető, hogy 1526 augusztusának utolsó napjaiban több tízezerre tehető élettelen emberi test és sok száz elpusztult harci mén teteme borította a csatamezőt és annak közvetlen környékét. Ezek között ott volt a magyar sereg színe-java, a török hadsereg ütőerejének – az anatóliai és ruméliai hadtestnek – egy kisebb hányada, a török szárnybiztosító erők feltételezhetően jelentéktelen része a magyar táborokat védő és kiszolgáló csapatok döntő többsége. Ebben a körzetben minden bizonnyal elpusztult az előzőekben vázolt feltevés szerint az itt élő és ideszorult, elmenekülni nem tudó polgári lakosság tekintélyes része is. Amikor arra a kérdésre keresünk választ, hogy ki temetett Mohácson, akkor eléggé bonyolult kérdéssel kerülünk szembe.

Bármennyire is illúzióromboló, de úgy tűnik, hogy a korábban elterjedtnézetet, mely szerint Kanizsai Dorottya vezette jobbágycsapat adta meg a végtisztességet a csatában elesetteknek, nem tekinthetjük megingathatatlannak. Annál is inkább kételyek támadnak a temetkezés végrehajtásával kapcsolatos korábbi nézeteket illetően, mert Kanizsai Dorottyára vonatkozó egyes hírforrások szerint október tájékán hajtották végre a csatában elesettek tömeges elhantolását. Ismert, hogy II. Lajos már korábban eltemetett holttestének felkutatását is csak október közepén kezdték meg, a megözvegyült Mária királyné utasítására. Mindez azonban nem jelenti, nem jelentheti és nem bizonyítja azt, hogy a csatában elesettek temetésére csak októberben került volna sor.

Az az adat, hogy II. Lajos tetemét csak október közepén kezdték felkutatni, arra enged következtetni, hogy addig, amíg a török csapatok 1526. október tájékán el nem hagyták az országot, nem valószínű, hogy Mohács térségében bárki is odamerészkedhetett volna. Ennek következtében kicsi a valószínűsége annak is, hogy egy csatatérre, ahol egy lezajlott ütközet után még hosszú ideig az elvadult ösztönök dominálnak, egy nemesasszony visszamerészkedjen néhányszáz fegyvertelen jobbágya kíséretében. Lehetséges, hogy Kanizsai Dorottya más nemesasszonyhoz hasonlóan, nagy bátorságról téve tanúbizonyságot, néhány fős kíséretével elmerészkedett e környékre, célja azonban az lehetett, hogy megkeresse közvetlen hozzátartozóit, így Perényi Ferenc váradi püspököt, Kanizsai Dorottya mostohafiát és Kanizsai Lászlót, testvérbátyját, egyetlen közvetlen rokonát, aki feltehetően a mohácsi csatában pusztult el. Elképzelhető, hogy e közben a csata temetetlen halottjai egy részének szintén megadták a végtisztességet.

Számvetéseket végeztünk ugyanis arra vonatkozóan, hogy a csatamezőt borító halottak elhantolásához a XVI: század eleji munkaeszközök típusát, ezek korlátozott mennyiségét és teljesítőképességét figyelembe véve, milyen munkát kellett végezni azoknak, akik a csata halottjainak eltemetését végrehajtották és ezt közelítően mennyi idő alatt lehetett befejezni. Számvetéseink azt igazolják, hogy e feladat végrehajtásához lényegesen nagyobb erőre lehetett szükség, mint Kanizsai Dorottya 300-400, más adatok szerint 500 főből álló jobbágycsapata.

Nem valószínű az sem, hogy a csatamezőn vereséget szenvedett magyar had életben maradt erői, a csatát követő éjszaka visszamerészkedtek volna a csatamezőre halottaik eltemetésére, sebsültjeik mentése érdekében. A vegyes összetételű, több nemzetiségű, a harc időszakára még nem összekovácsolódott hadsereg erkölcsi és katonai állapotára utaló ismereteink ennek a lehetőségnek ellentmondanak.

Azt viszont különböző forrásokból tudjuk, hogy a Szultán parancsára, miután kíséretével bejárta a csatateret, szeptember 02-án a pasa, a kethuda és a defterdár elmentek összeszedni a hullákat. „20.000 gyalog és 4.000pénczélost temettek el.” (Ortvay Tivadar értekezése: A Mohácsi csata elvesztésének okai és következményei. A MTA. 1910. évi kiadványa 15. sz. jegyzet.)

Az időjárásra vonatkozó adatok szerint 1526. augusztus végén és szeptember elején esőzésekkel tarkított, meleg nyárutó volt. Ilyen időjárási körülmények között, de egyébként is, szinte elképzelhetetlen, hogy október elejéig vártak volna a törökök a csatateret borító tetemek elhantolásával. Kétségekkel kell fogadnunk a csatában részt vett Kemálpasazáde török krónikás leírását, mely szerint: „a tovább vonuló török seregekkicsinyeknek és nagynak hulláit farkasok és ragadozó madarak étkül hagyták, meghívták őket a borzalmas lakomára.” E leírás szerint nem hantolták el a magyar halottakat. Ezt általában kétséggel kell fogadni, a törökökhöz tartozó halottak esetében pedig különösképp nehezen hihető megállapítás.

Minden logikának ellentmond ugyanis az, hogy a Buda irányába továbbvonuló török sereg, amelynek jelentős mélységű hadtápja (ellátó és utánpótló egysége) lehetett, maga mögött hagyott volna egy olyan járványveszélyes gócot, mint a mohácsi csatatér.

Több csatát és csatákat követő időszak eseményeit tanulmánypzva úgy tűnik, hogy Mohács esetében is nagy a valószínűsége annak, hogy a tömeges „temetést” a „győző” sereg szervezte meg. Vizsgálódásunk során olyan hipotézist is felállítottunk, mely szerint lehetséges az, hogy a török sereg parancsnoksága a halott török harcosok összegyűjtésére és eltemetésére a csatát követően azonnal intézkedett. A járványveszély elkerülése érdekében feltételezhetően gondoskodtak a „hitetlenekhez tartozó” holttestek elhantolásáról is. Ezen feladatra felhasználhatták a fogságba ejtett magyar erőket, a lakosság életben maradt tagjait és őket feltételezhetően feladatuk teljesítése után gyilkoltatta le a szultán. Ennek valószínűségét támasztja alá Pecsevi török krónikás leírása, mely szerint: „A foglyok száma túlhaladta a négyezret, ….. a kiválasztott négy rémhírnökön kívül mindnyájan lefejeztettek.” A temetés mielőbbi végrehajtására a magyar erőkör katonák és lakosság) kívül felhasználhatták a török hadrenddel párhuzamosan vonuló, segédcsapatokat is.

A tömeges temetés mielőbbi végrehajtását a nyárvégi időjárás mellett indokolhatja az a közismert tény is, hogy II. Szulejmán hadseregének hadtápja a Száva-Dráva és a Karasica között elterülő mocsaras területen történő átkelés nehézségei miatt jelentősen lemaradt a főerőktől és a menetoszlopok hossza igen megnyúlt. A lemaradt hadtáp Buda irányába történő előrevonása ugyanakkor elsősorban a mohácsi csatatér körzetén át, vagy annak közvetlen közelében volt elképzelhető. A több tízezerre tehető áldozat elhantolása, a munka megszervezése, előkészítése nem volt egyszerű feladat, mint ahogy nem volt egyszerű feladat más csaták esetében sem. Erre a tényre a további kutatások során célszerű nagyobb figyelmet fordítani.

A felsorolt észrevételek alapján olyan következtetésre jutottunk, hogy a mohácsi csatát követő időszakot elfogadhatóbban kell vizsgálni, a tömeges temetés megszervezése és lehetséges végrehajtása tekintetében is. Pontosítani kell, hogy a harcban elesettek tetemeinek elhantolásában mi lehetett a török sereg szerepe, milyen feladatra vállalkozhatott a csata befejezését követően Kanizsai Dorottya és a néhányszáz főből álló jobbágycsapata. A hadrend elemzését és a csata megvívását értékelve – szakértők bevonásával – számításokat kellene elvégezni, hogy a támadást kierőszakoló magyar seregbalszárnyán, az ingoványos területen mennyi magyar harcos pusztulhatott el és ezután az öntemetést követően végül is hozzávetőlegesen hány harcost és hány polgári lakost kellett e térségben eltemetni. Bizonyítást igényel, hogy a járvány megakadályozása szempontjából, milyen mély gödrök kiásására volt szükség, a sok ezerre tehető tetem elhantolásához. (Napjainkban feltát tömegsírok esetében ez a mélység 1-1,2 méter, a halottakat lefedő földréteg átlag 0,6 méter) Bármennyire is ridegnek tűnik, de mégis számvetéseket kell végeznünk, hogy a halottak temetése milyen szerszámzatot, mennyi földmunkát és munkaerőt igényelhetett. Az általunk végzett előzetes számítások szerint, mintegy 12.000-14.000 m3 föld megmunkálására lehetett szükség ahhoz, hogy a harcban elesetteket el lehessen földelni.

Becslések szerint, figyelembe véve a XVI. század elején honos szerszámokat, ezt a földmunkát 1.000 ember nem kevesebb, mint 9-10 nap alatt hajthatta végre, nem számolva azt a munkaerőt, ami a holttestek összegyűjtéséhez és szállításához kellett. Ezek létszáma a földmunkát végzők mintegy 30%-ára tehető. (Az általunk végzett számítási adatokat a tanulmány mellékletében tüntettük fel.)

Vizsgálódásaink eredményeképpen arra az eredményre jutottunk, hogy amennyiben indokolt a mohácsi csatatér régészeti jellegű feltárása, a tömegsírok, a középkorban viruló, de azóta nyoma veszett települések helyének megállapítása, akkor:

- célszerű lenne kijelölni a kutatás irányításért felelős szervet, körvonalazni kellene a szerv tennivalóit és biztosítani a kutatás anyagi-, technikai és munkaerő feltételeit.

- szükséges lenne mielőbb egy specialistákból álló kutatócsoport létrehozása, a korábbi kutatási eredmények összesítése, majd ezt követően egy részletes kutatási tervelkészítése, amely többek között tartalmazná a munkában résztvevők pontos feladatait.

- kívánatos lenne az elkövetkező kutatómunkában – a korábbi évekhez viszonyítva – szélesebb körben támaszkodni a katonai tereptan, a légi fotózás lehetőségeire, a meglévő katonai és más szaktérképek adatainak részletesebb értékelésére.

- a csatamező körzetének leírása során jó lenne alkalmazni azokat a technikai eszközöket, amelyek lehetővé teszik a feltételezett veszteséggócokban a felszín alatti rétegek vizsgálatát.

A feladatok pontos megfogalmazása, a csata 450. évfordulója kapcsán csupán elkezdődhetne. Egy tevékeny, jól irányított, több tudományág képviselőiből álló kutatócsoport munkája eredményeket hozhatna. Szervezett kutató tevékenység esetén valószínűnek látszik, hogyha nem is egy kerek évfordulón, hanem szürke hétköznapokon át közelebb kerülnénk azokhoz a vitatott kérdésekhez, amelyeket emlékünnepségek kapcsán ezidáig nem lehetett tudományos felelősséggel megválaszolni.

Számvetések a mohácsi csata halottjainak eltemetésével kapcsolatban:

A)
a)    Tömegsírok mérete:
I. számú sír (1960-as feltárás)
- 8,5 m hosszú
- 2,6 m széles
- alapterülete 22,1 m2
- 1,5 m mély
- térfogata 33,1m3
- sírban talált tetemek száma 93

II. számú sír (1960-as feltárás)
- 14,5 m hosszú
- 2,5 m széles
- alapterülete36,2 m2
- 1-1,1 m mély
- térfogata 39,8 m3
- sírban talált tetemek száma 100

(Az 1975-76-os feltárások adatai hivatalosan még nincsenek publikálva. Becsléseink alapján a méreteket illetően az I-es és II-es számú sírhoz hasonló értékeket kapunk.)

b)    Egy halottra jutó földtömeg térfogata:
- az I-es számú sír esetében 0,33 m3
- a II-es számú sír esetében 0,40m3

c)    A csatában elesettek száma (minimális érték)
15.000 magyar katona
15.000 török katona
  5.000 helybeli és menekült lakos (becsült érték)
Halott öszesen 35.000

- A harcban elpusztult lovak számát 1.000-1.500 becsüljük. Elföldelésükről gondoskodni kellett, de számításainknál e feladat végrehajtásához szükséges munkaerőt figyelmen kívül hagytuk.

- Teljesen önkényesen – a magyar sereg bal szárnyának létszámhelyzetét értékelve – úgy számolunk, hogy a magyar seregből mintegy 5.000 fő a Duna menti mocsarakba fulladhatott. (Ezt maximális értéknek tartjuk) Ennek következtében Mohács térségében minimálisan 30.000 emberi tetem elföldeléséről kellett gondoskodni.

d)    A 30.000 tetem elföldelésével kapcsolatos számvetések:
a kitermelendő föld mennyisége :
- 30.000 x 0,33=   9.000 m3 földtömeg
- 30.000 x 0,4  = 12.000 m3 földtömeg

E feladat végrehajtásához abban az esetben, ha 1 fő 1 nap alatt 1,5 m3 földet termel ki, akkor 6.000, illetve 8.000 munkanapra lenne szükség. (Egy főnek 1 napi teljesítményét, azaz 1,5 m3 föld kitermelését becsült adatnak lehet elfogadni.) A teljesítmény megállapításához pontosítani kellene a korabeli kitermelő eszközök milyenségét, a talajviszonyokat.

Az 1,5 m3 teljesítmény tapasztalati normák alapján azonban elfogadható számítási alapnak tartjuk.

B) A sírgödrökből kitermelt földtömeg visszatermelése:
A sírgödrök betemetésénél a kitermelt földmennyiséget kell számítási alapul venni, azzal a különbséggel, hogy a visszatermelés már egy könnyebb munka és így alapnormaként, szintén tapasztalati adatok alapján, 1 fő 1 nap alatt 4,5 m3 föld visszaterítési teljesítményével számolhatunk.
Ennek alapján a kitermelt föld visszatermeléséhez 2.200, illetve 2.600 munkanapra lehetett szükség.

C) Az elhantoláshoz szükséges munkaerő szükségessége:
A 30.000 fő elhantolásához az A) és a B) pontokban részletezett feladatokat és teljesítményeket figyelembe véve 8.800, illetve 10.660 munkanapra volt szükség.  Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a feladatot, e munkára kivezényelt 1.000 főt kitevő munkacsapat 9-11 nap alatt hajtotta végre. E munkán kívül azonban gondoskodni kellett a csatatéren szétszórt tetemek összegyűjtéséről, szállításáról és e munka végrehajtásához szükséges erők-eszközök biztosításáról.

Feltételezhető, hogy a csatatér környékén több mélyedés, természetes és mesterséges árok is lehetett, amelyekbe a holttesteket el lehetett helyezni. Ez a munkaerő szükségletet csökkentette. Ez esetben is gondoskodni kellett azonban föld kitermeléséről és a halottaknak legalább 60-70 cm-es földréteggel történő betakarásáról.

Abban az esetben, ha a magyar és török sereg csatában elpusztult katonáira vonatkozó adatok lehetséges felső határát vesszük figyelembe, (20.000-20.000 fő) akkor az előbb összesített számokat mintegy 30-35 %-kal szükséges megnövelni.