Magyar betegség, magyar kór

Morbus hungaricus jelentése: magyar betegség, magyar kór.

Az elnevezést eredetileg Eychmann (Dryander) J. marburgi orvos használta az 1556-ban Magyarországon állomásozó császári katonák között pusztító betegségre. Ez pedig a szennyezett ivóvízzel és egyéb fertőző anyagokkal terjedő járvány, a kiütéses tífusz volt.

Amikor a 16. század végétől egyre szaporodnak a Balassi megénekelte végvári harcok, majd beindul a félhold hatalmának szisztematikus, ám annál lassúbb kiszorítása hazánkból, spanyol és vallon zsoldosok, reguláris osztrák, német és lengyel seregek jönnek segíteni a keresztes lobogók alatt. A tömeges, járványszerű betegségek elsősorban az idegen terepre került táborozó közösségeket fenyegetik.

Ezért szerepel nem egy akkori műben a „febris castrensis”, vagyis a tábori láz kifejezése. Tehát a 16. század végétől a 18. század elejéig tartó magyarországi felszabadító háborúk nyugati segélycsapatainak kísérő orvosai stereotip diagnózisként használták a morbus hungaricust, amely elsősorban a mostoha terep és éghajlati viszonyokhoz nem szokott külföldi katonákat tizedelte.

Már a kitűnő megfigyelésű D. Sennert azt írja a De morbo Hungarico (Frankfurt – Wittenberg, 1653) című munkájában, hogy a Duna-mellék ezen szakaszán „a káros mocsári kigőzölgések a levegőt megrontják, az éjjelek hidegebbek, a nappalok melegebbek, ezért a víz posványos, a szelek szeszélyesebbek, ezért Pannónia a német katonák valóságos temetője”.

Mialatt a német zsoldosok mint legyek pusztulnak a magyar betegségben, addig a magyar jobbágylakosság és katonaság alig kapja meg e világosan járványszerű betegséget. A magyarok, s velük a török végvárak őrségei óvatosabbak étel-italban a németeknél, a húst jobban kisütik, a tisztaságra többet adnak, nem rohanják meg az úton előkerülő tócsákat, mint a németek, akik békával teli állóvizekbe, pocsolyákba is befeküsznek, hogy minél többet és gyorsabban ihassanak belőlük; a magyar inkább bőrtömlőt hord magával, teli iható vízzel.

Emellett állandó védekezési módja a fokhagymaevés, vizet csak fokhagymára iszik, s általában a magyarnál a hagyma már nem élvezeti, alkalmi cikk, mint az ittjárt németeknél, hanem annyira mindennapi eledel, akárcsak a kenyér. Míg tehát a talajviszonyokban a malária és vele vegyesen fellépő mindennemű hagymázos láz, anyagcserével is összefüggő járvány a megromlott országban szinte endémikussá válik, addig a bennszülött magyarság hozzáedződik e keserves viszonyokhoz és testi erejét, egészségét csorbítatlanul adja át későbbi nemzedékeknek. A borital az, amihez e maláriás világban a magyar köznép, hajdú is mindinkább hozzászokik, a rossz ivóvíz helyett: bor és fokhagyma védelme alatt a magyar katona, az idegen orvosok véleménye szerint, étkezésben nem tart ugyan mértéket, de még sem árt neki.

forrás: FB - Balatoni Imre