Mezei és házi muzsikusok

Mezei és házi muzsikusok

A magyarországi udvarok megjelenéséhez a reprezentatív külső és belső terek és a familiárisok népes serege alkotta kép mellett az udvari muzsikusok által játszott zene is hozzátartozott. A Batthyány családban régi hagyománya volt a zenélésnek és a zenehallgatásnak. Batthyány Boldizsár és öccse Gáspár az 1560-as években lantozni tanultak, a XVII. században pedig Batthyány Ferenc és fia Ádám szívesen hallgattak török zenét. ’Mivel ezért Nagyságod gyönyörködik az török muzsikában – írta például 1652-ben Serényi András Pozsonyból – Nagyságodnak tudtára akarom adni: Esterházy Ferenc uramnak van egy szerecsen rabja, az ki az török hegedőhez jól ért, azon kívül is valamennyi török muzsikusa van, az ki húrbúl áll.’

Emellett Batthyány Ádám fiatal korától érdeklődött mindenféle hangszeres zene iránt, és mély benyomást tettek rá a bécsi udvarban látott operaszerű balettelőadások. Már az 1620-as években, kialakulóban levő udvarában szolgáltak különféle muzsikusok, jellemzően inkább olyanok, akik tánc- vagy asztali zenét játszottak. A huszonéves fiatalembernek a magyar és cigány hegedűs, cimbalmos, lantos és török énekes mellett mindössze egy trombitása volt. Jelentősen megváltozott azonban az udvari zenei együttes képe az 1630-as évek elejére, amikor Batthyány már átvette örökölt birtokait, főkapitányi tisztséget kapott és udvarát is ennek megfelelően építette ki.

Az udvarban szolgáló zenészek ugyanis két, egymástól jól elkülöníthető csoportot alkottak: a ’mezei’ és a ’házi’ muzsikusok csoportját. Az előkelőbbek és a jobban fizetettek a mezei muzsikusok voltak. Közéjük tartoztak a trombitások, töröksíposok és dobosok. Ők ugyanis nemcsak hangszerűkkel, hanem a rendes udvari familiárisokhoz hasonlóan kardjukkal is szolgáltak az úrnak, az udvari sereggel vonultak hadba, sőt alkalom adtán más familiárisi szolgálatokat, mint például követségeket is el kellett látniuk.

A trombiták, töröksípok és a dob alkotta együttes a kor jellegzetes katonazenekara volt. Zrínyi Miklós például így írta le a ’Szigeti veszedelem’-ben a szigeti sereg vonulását (IV, 13):

’Sok hangos trombita akkor megrivada,
Sok haragszavú dob tombolva robban;
Ki-ki immár fölül jó vitéz lovára,
Az gyalog rendben áll vitézek módjára.’

Batthyány Ádám udvari seregében 1633-ban már három trombitás és egy sípos és egy dobos szolgált, majd az együttes létszáma fokozatosan növekedett. 1646-ra a trombitások száma tízre, a síposoké háromra nőtt. 1649-ben már tizenegy trombitást soroltak föl az összeírásokban. Ezt követően a létszám kicsit lecsökkent, és Batthyány Ádám életének utolsó éveiben általában 5-6 trombitás, egy-két sípos és egy dobos szolgált egyszerre.

Fizetésük általában a kétlovas uraimékkal egyezett meg, tehát készpénzben 32 és 16 forint között változott, föltehetően tehetségük szerint. Némely trombitások azonban akár a főuraimékkal azonos nagyságú fizetést is kaphattak. Trombitás Mátyás például 1630 és 1634 között három lovára és hangszerére 70 forintot, egy azonos nevű társa (vagy ugyanő) pedig 1640 és 1650 között két lovára 80 forintot kapott. A zenészek járandósága abban tért el a familiárisokétól, hogy prebendájukat nem Rohoncon nem a várban, hanem saját házukban kapták és ott is laktak.

Életpályájukról és származásukról nem sok biztosat tudunk, mert az összeírásokban nem családi nevükön, hanem mesterségük nevével, tehát mint Trombitás György, Sípos Miklós vagy Dobos János szerepelnek. (Emiatt néha az egyes zenészek sem különböztethetőek meg egymástól.)

Egyes utalásokból tudjuk azonban, hogy a mezei muzsikusok között többen is voltak külföldiek, mint például az 1648-ban évente 40 forintért szolgáló Martin Wronski lengyel trombitás, aki 1649-ben az 55 forintos fizetést húzó Matthias Koppitsch (von Zeyrbach) német trombitással együtt ’elszökött hamar’. A kiemelkedő fizetésű trombitásokról is feltételezhető, hogy külföldiek lehettek. A trombitások más része viszont saját nevelésű volt, hiszen a jól fizetett udvari zenészektől azt is elvárták, hogy mesterségüket tanítsák. 1648-ban például Trombitás Lukács tanított egy legényt, 1643-ban pedig Trombitás György szolgáit, Trombitás Jancsit és Tamáskót úgy jegyezték be a németújvári prebendáskönyvbe, mint ’kiket mi tanítottunk.’

Keveset tudunk arról, hogy mit és milyen alkalomkor játszott ez a tábori együttes. Föltehetően voltak rutinszerű feladataik, mint a katonai sorakozók vagy más jelzések fújása és dobolása. Thurzó Imre udvarában például trombitaszó jelezte azt, amikor az úr útra vagy ’mulatásnak okáért…az mezőre indult’, Csáky Istvánnál Szepesváron pedig doboltak az éteknek feladására… ’ebédre és vacsorára.’ (ezt írta Mikes Kelemen is a Vezérlőfejedelem rodostói udvarának szokásairól, vagyis a főétkezésre dobszó hívta az udvar népét)

Valószínűleg hasonló szokás élhetett Batthyány Ádámnál is, ahol például 1650-ben és 1661-ben a rohonci ebédlőpalotában föltehetőleg ilyen célból tartottak két rézdobot is. Részt vettek azonban a trombitások, síposok és dobosok az udvari élet reprezentatív alkalmain is. Gaspard Wiltheim följegyezte például, hogy 1636-ban Batthyány Ádám fiának, az ifjabb Ferencnek keresztelője három napig trombiták zengése és hangszerek muzsikája mellett folyt. A fúvós együttes tagjai közreműködtek az ünnepélyes templomi szertartásokon és fedett dobokat alkalmaztak. A Vezekénynél elhunyt Esterházy László 1652. évi nagyszombati temetését ábrázoló metszeten Batthyány Ádám udvari serege előtt egy dobos és nyolc trombitás látható lovaikon.

Az udvari muzsikások másik csoportját a házi muzsikusok alkották, akik asztali, illetve tánczenét játszottak. Már a XVII. században kialakult a magyar tánczenekarnak az a hagyományos formája, amely hegedűből, kontrát játszó második hegedűből és a basszusszólamot játszó dudából, vagy ehelyett az előkelőbb hangszernek számító cimbalomból állott. Nagyjából ilyen összetételű volt Batthyány Ádám házi zenekara is, amelynek magját egy vagy két hegedűs és egy cimbalmos alkotta. 1646 és 1649 között – a trombitások megnövekedett létszámával párhuzamosan – a házi muzsikusok teljesen eltűntek az udvartartásból, és 1650-ben is csak egyetlen Hegedűs András képviselte őket. 1651-től ismét fogadott Batthyány cimbalmost, a hegedűsök száma pedig kettőre, majd háromra és négyre nőtt. 1656-tól azonban a cimbalmot a Dudás János helyettesítette. Hasonló összetételű (két-három hegedű, duda) volt a házi együttes Batthyány Kristóf idejében is az 1660-as években.

Némely években ezt az együttest billentyűs játékosok és lantosok egészítették ki, mint 1636-ban Virginás Jakab, 1640-ben Bellovszki Mátyás virginás. 1651-ben egy Mahmud (Mahmut) nevű török lantos, 1655-ben pedig Lantos János és Lantos Pál.

A házi zenészek fizetése a mezei muzsikusokéhoz hasonló. Az első hegedűs (primás) 32 forintot, a második (kontrás) 16-ot, a cimbalmos pedig 20-25 forintot kapott készpénzben, Virginás Jakab fizetése azonban konvenciója szerint 61 forint volt.

A fenti hangszerek összetétele alapján úgy látszik, hogy Batthyány Ádám udvarában csak ritkán játszhattak szonátákat, szviteket vagy más igényesebb zenét, hanem inkább a hagyományos magyar tánczene szólalt meg. Az udvari vendégségnek elengedhetetlen része volt a tánc is. Batthyány Ádám is gyakran följegyezte naplójában, hogy ’táncoltunk’ vagy ’igen táncoltak is’. Ezenfelül szokás volt az étkezés különböző fogásaihoz – legalább is ünnepi alkalmakkor – a házi zenekar szolgáltatott megfelelő zenét, tehát például savanyúkáposzta-nótát, tehénhúsnótát, vagy a pecsenyenótát. A virginál vagy a lant (esetleg más pengetős hangszer) hangját önmagában is szívesen hallgatták borivás közben. ’Mikor az kobozszó mellett, az kis pohárkák forgódnak, az jó rohonci borokkal együtt, legyen szegény rab fia is emlékezetben Kegyelmeteknél’ – írta 1648/1649-ben Palotai Miklós török fogságából. Akkoriban egyébként nem volt hivatalos lantos Batthyány Ádám udvarában, így kobzon valamelyik familiárisnak vagy inasnak kellett játszania.

Az asztal mellett azonban nem csak a házi, hanem a mezei zenészek is játszhattak. 1631-ben ifjabb Bethlen István azért tartotta hosszasan magánál Batthyány Rakamaznál fogságba esett trombitását, mert ’minthogy én is ifjú legínynek tartom magamat, mind mezőn, s mind annakfelette níha palotában is az jó pohár boroknak emelgetése között kedvesen való sípolásában nem keveset gyönyörködtem.’

Bár tény, hogy a zenészek elcsábítása, elszöktetése és kölcsönkérése szinte mindenhol az udvari élet mindennapjaihoz tartozott, sok adat utal arra, hogy Batthyány muzsikusainak jó híre volt. Tőle is gyakran kértek zenészeket, mint például Csáky László, Esterházy Miklós, Zrínyi Miklós, Sennyey István győri püspök vagy a szombathelyi ferencesek. Utóbbi esetben nyilván valamely egyházzenei előadásban működtek közre. 1644-ben Erdődy György azért éppen Batthyányhoz fordult, mert ’egész sereggel jobbnál jobb trombitásai vannak.

Koltai András: Batthyány Ádám. Egy magyar főúr és udvara a XVII. század közepén. Győr, 2012.  „’Mezei és házi muzsikusok’ című fejezet (357-362. oldal)

Király Péter: Lantjáték Magyarországon a XV. századtól a XVII. század közepéig. Bp. 1995
Király Péter: Udvari trombitások a 16-17. századi Magyarországon. In: Magyar Zene 42 (2004) 121-148.
Király Péter: A magyarországi főnemesség 17. századi zeneélete. Vázlatos áttekintés. In: „Idővel paloták…” Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk. G. Etényi Nóra. – Horn Ildikó. Bp. 2005. 433-467.
Hárcich János: Az Esterházyak udvari és tábori trombitásai. Muzsika 1 (1929/6-7). 59-61.
Szabolcsi Bence: Magyar zene I. Tanulmányok a középkortól a XVII. századig. Bp. 1959
Benda Borbála – Koltai András: A Batthyányak udvari zenészei 81627-1664). Adattár. In: Batthyányiak évszázadai. Tudományos konferencia Körmenden 2005. okt. 27-29. szerk. Nagy Zoltán. Körmend-Szombathely. 2006. 15-46.
Lásd. még Takáts Sándor vonatkozó – széles körű – kutatását… etc.