A mohácsi csata

A MOHÁCSI CSATA 1526. AUGUSZTUS 29.

 
TEREPLEÍRÁS:

 

Brodarics leírása szerint a csapatok a Mohács alatt mintegy fél mérföldnyire levő táborból további fél mérföldnyire nyomultak előre déli irányba, majd a Mohácstól számított egy mérföldnyire (kb. 7,5 km-re) és a Dunától (a mai Béda-Dunaágtól) számított fél mérföldnyire csatarendben álltak. Amennyiben elfogadjuk Brodarics, az egyetlen szemtanú távolságadatait, további két szempontot kell figyelembe venni. Brodarics szerint ugyanis a magaslatokon felvonuló törökök a déli óráktól jól látták a síkságon álló magyar hadakat, s a magyarok is pontosan látták a dombokról leereszkedő török seregeket. Mindez képtelenség, ha a török csapatok a mohácsi síkságot délről - a Buziglica (Főherceglak-Knezevo) és Majs közötti vonalon - határoló tereplépcsőn leereszkedve érték el a síkságot. Ugyanis ebben az esetben a tereplépcső és a magyar csatarend között 6,5 km a távolság. Brodarics nem tett említést arról, hogy ilyen messze távolodtak volna a hátukat biztosító táborból, melyet egyébként is közvetlenül fenyegettek a Mohácsot - minden valószínűség szerint - előző nap elfoglaló török hajóscsapatok. A tábort majd csak a délutáni órákban semmisítették meg a Mohács, majd pedig Bácsfalu (ma Bácsfa-puszta) felől támadó török hadak, melyek a magyarok déli-délnyugati irányú támadásakor bezárni igyekeztek a harapófogót. Egyébként a török források egyértelműen leírták, hogy a síkságon felvonuló magyar csapatok mögött jól látták azok óriási táborát, amely a "sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy" (Dzselalzáde). Azt, hogy a szekértábor a magyar csapatok hátvédelmét szolgálta, a csatából megmenekült egyik német zsoldos katona leírása bizonyítja:

 

"És mindenki rohant (ti. a csata után) a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva, és a magyarok megnyitották és szétszaggatták, és ez a keresztényekre balul ütött ki, mert ha a szekértábor sértetlen maradt volna, és védhettük volna magunkat belőle, az ellenség nem árthatott volna nekünk."

 

Megjegyzendő, hogy a Brodarics által Földvárnak nevezett falu elhelyezése Majstól délkeletre is problematikus. Az egymással is vitázó Papp László és Bende Lajos által említett Földvár vagy Merse falu ugyanis a teraszlépcső oldalában, illetve annak közvetlen tövében állt. Brodarics pedig azt írta, hogy az általa látott templomos falu és a domb (teraszlépcső) egymástól távol volt, mert a kettő között török csapatok, az anatóliai hadtest harcsorai álltak.

 

Revízió alá kell venni azt a Halmay Barna, Gyalókay Jenő, majd Papp László, Bende Lajos és Perjés Géza által hangoztatott nézetet, hogy a magyar csatavonal ennyire délre - a Borza-patak vonalába, sőt attól is délebbre - vonult volna fel. Már csak azért is, mert a magyar katonai vezetés amúgy is eltúlzott számadatokkal rendelkezett a török hadak számerejét illetően, s ilyen abszolút túlerővel szemben tudatosan aligha tették volna ki magukat a teljes bekerítésnek és az azt követő megsemmisítő támadásnak. Kétségtelen, hogy a Budán tartózkodó - és saját levele szerint is a csatavesztésről csak elnagyoltan értesült - Burgio pápai követ azt írta szeptember 5-én, hogy

 

"A csatamező fekvése pedig olyan (volt), hogy onnan nem lehetett menekülni. Ezért veszett ott oly borzasztó sok ember!"

 

A csatában részt vevő és megmenekült Brodarics nem említette, hogy a menekülés különösebb nehézségekbe ütközött volna ("Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott"), sőt, a törökök nem is üldözték őket. Ezek szerint viszonylag hamar és sokan áttörték a törökök északnyugati-északi bekerítő gyűrűjét.

 

Mindezeket figyelembe véve a tábornokból kivonuló magyar hadak csatarendje nem lehetett délebbre a mai Lajmér-major (akkor Lajmér falu), valamint a mai Sátorhely és Feketekapu (akkor nem létező települések) vonalától. Ettől a vonaltól mintegy három km-re nyugatra-délnyugatra, tehát még kölcsönösen látótávolban emelkednek a tereplépcső - Nagynyárád, Nyárád és Majs közti -magaslatai átlagosan 30-35 méteres relatív magasságba a mohácsi síkság fölé. Ebből a csatasorból valóban jól látható volt Brodarics szerint is a

 

"velünk szemben hosszan elnyúló domb, amely úgy feküdt, mint valami színpad. A domb alján egy kis falu, templommal", melynek a "neve Földvár".

 

A harcvonalból azonban csak egy olyan falu volt látható mintegy 2 km távolságból, amely éppen a távolság miatt valóban úgy látszott, mintha a "domb legalján" lett volna, de amely valójában legalább 1-1,5 km-re terült el a magaslat keleti lábától. Ez, a mai Sátorhelytől ugyancsak 2 km-re délnyugatra fekvő település a XIII. századtól többször emlegetett Bátya vagy Bágya falu volt, mely a csata során véglegesen elpusztult, soha nem épült ujjá, s azóta is lakatlan, szántóföldnek használt területét a lakosság ma is "Batyim" dűlőnek hívja. Jellemző, hogy a környék mai (német telepes eredetű) lakossága, ismereteit nyilván a hódoltságot átvészelt magyar népességtől átvéve, ezt a területet "Türkei", "Török dűlő" néven nevezi, s úgy tudja, hogy ott állt fel 1526-ban a török tüzérség.

 

A Brodaricstól ismert távolságadatokat erősíti meg Stephan Gerlachnak, az Isztambulba utazó David von Ungnad császári követ mellé rendelt udvari prédikátornak 1573-ban írott naplója:

 

"Mivel volt még elég időnk (ti. Mohácson, az ottani bég vendégségében), nagyságos uram egy jó fél mérföldes úton kocsival arra a helyre hajtatott, ahol az utolsó magyar király, Lajos a törökkel megütközött. Ez a hely most részben puszta, részben szántóföld. Még látni az árkokat, ahol az ágyúk álltak, és ahová a halottakat temették. Ezt egy öreg magyar mutatta meg nekünk, aki velünk utazott, és maga is részt vett a csatában."

 

Ez a látogatás semmiképpen nem játszódhatott le Mohácstól 10-11 km-re délre húzódó Borza-patak vonalában. Gerlach minden valószínűség szerint azokat az elhagyott ágyúsáncokat láthatta Sátorhelytől néhány száz méterre keletre, melyek közül 1960-1976-ban öt került elő, az árkokban hevenyészve eltemetett 700-1000 keresztény (valószínűleg német és cseh) gyalogos katona maradványaival. Ez a terület Brodarics leírása szerint is "óriási, széles síkság", melyet "sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontott meg, csak bal felől, közte (ti. a csatasor keleti szárnya) és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el". Ez utóbbi kétségtelenül azonos a mai Feketekaputól délkeletre elterülő vizslaki rétséggel, melyet csak a múlt században csapoltak le, s ahol - az eddigiekben - a csatára vonatkozó legtöbb lelet került elő. Valójában, ezen a síkságon semmiféle folyóvíz nincs: a Malom-patak, illetve Bég-patak ettől északabbra, a Borza-patak pedig 2 km-re délre folyik és folyt akkoriban, vizenyős, helyenként mocsaras partok között.

 

 
CSATAREND:

 

Két hadrendet állítottak fel egymás mögött. Az első hadrendbe a gyalogosok és a nehézlovasság zömét helyezték el. A második hadrendbe a főméltóságok bandériumai kerültek meg a király és ezer vértese. Mindkét harcrend oldalszárnyain lovasság állt. Először a jobbszárny nehézlovassága támadt a törökök balszárnyára. Itt a ruméliaiak lovascsapatai voltak.

 

Az augusztus 29-én kora reggel felvonuló magyar hadak csatarendjének kialakításánál Brodarics szerint az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy amennyire lehet, széles vonalban álljanak fel, nehogy a törökök bekerítsék őket. A magyar hadak összlétszáma bizonytalan. Brodarics 24-25 ezerre teszi a létszámot, amelyhez csatlakozott a Tomori-Perényi-féle sereg mintegy 6000 katonával. Feltűnő azonban, hogy Brodarics nem tesz említést a vármegyei nemesi, valamint a városok által kiállított csapatokról, amelyek pedig kétségtelenül részt vettek a csatában.

 

Az első csatarend, melynek arcvonala 2-3 km hosszan húzódhatott, két szárnyra oszlott, összesen mintegy 13-14-ezer katonával. Az északnyugati, jobb szárnyon (valahol a mai Lajmér-major nyugati térségében) vonultak fel a hagyomány szerint a horvát csapatok Batthyány Ferenc horvát bán parancsnoksága alatt, háromezer lovassal és valamivel kevesebb gyalogossal. Ide vonult Tahy János is ismeretlen magyar csapatokkal. A délkeleti, balszárnyon, a mai Feketekapu és Sátorhely közötti vonalon vonult fel (Szapolyai János erdélyi vajda távolléte miatt) Perényi Péter siklósi várúr és temesi főispán vezérlete alatt számos főúri bandérium (Palóczi Antal, Homonnai Ferenc, Perényi Gábor, Széchy Tamás, Báthori András, Czibak Imre stb.) Bár Brodarics nem tesz róla említést, nyilvánvaló, hogy a jobb és balszárny között, a centrumban, a mai Sátorhely körzetében vonult fel a zömében idegen (német, cseh, morva és lengyel) gyalogság, mintegy 13-14 ezer katonával, Gnojenszky Leonard, Ciprusi Hannibál és mások parancsnoksága alatt. Egy velencei kémjelentés szerint itt állt fel az a 4-5000 cseh zsoldos is, akiket a római pápa által küldött pénzből fogadtak fel. Jacomo Zaratino jelentése is 6-8000 cseh gyalogosról és német landsknechtrol tett említést. Itt a gyalogosok középső csatarendjében volt a magyar tüzérség 53 ágyúja is, gróf Hardegg János parancsnokságával. Az ágyúk előtt hegyes karókkal teletűzdelt árkokat és földsáncokat ástak, a török lovasság rohama ellen. Az első csatarend mögött, „talán kőhajtásnyira” vonult fel a második csatarend, vagy, vagy inkább tartalék. Ez öt sornyi lovasságból állott, s csak két oldalán volt „kevés gyalogság”. Az első három sort a király mintegy 3000 testőrlovasa képezte Tharczay Miklós parancsnoksága alatt, s itt vonult fel csapataival több magyar, cseh király, két oldalán, valamint a mögötte levő ötödik sorban ugyancsak világi és egyházi főurak álltak fegyvereseikkel. Végül,

 

„mögöttük, a király és a főurak után sorakozott fel a vértes lovasság tündöklő csoportja, ezer vagy valamivel több vértes katonával” (Brodarics).

 

A magyar király hadai reggel hat órától délután három óráig álltak csatarendben az egyre forróbban tűző napon, szemben a tereplépcső magaslataival, s csak annyit tudtak, hogy azok mögött vannak a török hadak. A török főerők ugyanis délután három óráig nem mutatkoztak sehol.

 

„A nap nagyobb részét az ellenséget várva töltöttük el – írta Brodarics –, de az még mindig azok mögött a dombok mögött tartózkodott.”

 

Valójában a török hadak már kora reggeli órákban megkezdték a bekerítés északi, nyugati és déli vonalainak kialakítását. A török had összlétszámáról pontos adatok nincsenek. A haditanácson hangoztatott 300 ezer főnyi létszámban maga a fővezér sem hitt, s a török főerő létszámát hetvenezerben jelölte meg. Marino Sanuto 40 ezerre tette az oszmán hadak létszámát, melyet Hadzsi Chalfa szerint 150 ágyúval kísértek.

 

A török források egybehangzó véleménye szerint a körülzárást augusztus 29-én estére akarták megvalósítani, s csak másnap indították volna meg minden irányból a megsemmisítő támadást.

 

A török hadak kiindulási körzete a kora reggeli órákban a mohácsi síkságtól délnyugatra emelkedő fennsíkon volt a mai Sárok, Bezedek, Lippó, Majs térségében. A parancs szerint a török csapatok északi irányban nyomultak előre a teraszlépcső magaslatainak fedezete alatt, azon a középkori „hadiúton”, amely Eszék, Bellye, Pélmonostor, Baranyavár, Ivándárda, Lippó, Majs, Nagynyárád, Bácsfalu, Csele, Káplán, Bár faluk körzetén át vezetett Szekcsőig, majd onnét tovább Buda felé. A sereg elővédjét, amelynek az északi-északnyugati irányú átkarolást kellett végrehajtania, a ruméliai hadtest képezte, Ibrahim nagyvezér személyes irányításával. Ezt a seregrészt Jahjapasa-oglu Báli és Hüszrev szandzsákbég parancsnoksága alatt a szendrői és boszniai szandzsákok lovassága, 4000 janicsár (összesen 11 ezer fő), továbbá az akindzsi lovasság csapatai alkották. Míg a két szandzsák lovasságának és az akindzsi csapatoknak észak-északnyugatról kellett bekeríteni a magyar hadakat, a janicsárokkal megerősített ruméliai hadtest arra kapott parancsot, hogy a nyugati irányból ereszkedjen le a magaslatokról a síkságra, s ott alakítson ki megerősített tábort a reggeli támadásig. A ruméliai hadtest mögött kezdte meg felvonulását a szultáni zsoldossereg és hatezer janicsár, azzal a céllal, hogy a magaslatokról – a Majstól északra vezető úton – levonulva, délnyugatról közelíti meg a magyar hadakat, s kialakítja a támadás centrumát. Legutolsónak a Behram pasa parancsnoksága alatt álló anatóliai hadtest csapatainak kellett a majsi völgyön át a síkságra vonulni, hogy mint a török hadak jobb szárnya, délnyugati-déli irányból zárja körül, majd roppantsa össze a magyar sereget.

 

 
ESEMÉNYEK:

 

A reggeli ima után, mint azt Dzselalzade Musztafa leírt,

 

„legfőbb parancs adatott, hogy a hadvezető, gyaurzúzó jelen nagyvezír, az ellenségrabló vezír, Ibrahim pasa, menjen előre a ruméliai vitézekkel”.

 

Ferdi török történetíró leírása is egyezik a fentiekkel:

 

„Bal szárnyon a ruméliai hadtest legeloször nyomult elore; ennek bal szárnyán a végvidéki bégek és az akindzsik haladtak elore a bátorság paripáját ugráltatva; s (míg a szultáni csapatok a középen foglaltak állást) a jobb szárnyon pedig az anatóliai hadtest fordította bátor arcát a csatatér felé.”

 

A sereg élén haladó „Báli bég pedig egy csapat oroszlánszívű katonasággal a bal szárnyon kivált a hadrendből és távolabb állapodott meg.”

 

A szendrői szandzsák lovassága – amely Ibrahim Pecsevi török történetíró szerint – .„balra indult el a hegy szélénél a síkság végén lévő Badzskaluba (azaz Bácsfalu) nevű hely felé”

 

Ezt a török lovas hadat vette észre délután három óra körül a magyar hadsereg, amint az felbukkant a mai Nagynyárádtól északra nyíló völgyben. Eddig ugyanis a magyar hadvezetésnek elképzelése sem volt a törökök terveit illetően.

 

Mint Brodarics írta erről:

 

„Annyi bizonyos, hogy majd egész nap feszült várakozásban hagyott bennünket (ti. a török hadvezetés). Így álltunk és vártunk, és a nap már délutánba hajlott, amikor az ellenség hadai abban a völgyben, mely tőlünk jobbra (azaz északnyugatra), a dombok alatt terült el, csöndesen megindultak, csak a lándzsák hegyei árulták el, és a Barát (Tomori Pál) kitalálta, mit jelentsen ez: vagy táborunk szétzúzására, vagy bekerítésére törekszenek.”

 

Tomori, aki ekkor az első csatasorban tartózkodott, azonnal a királyhoz, a második csatarendhez nyargalt. Ott az uralkodó hozzájárulásával parancsot adott a király védelmével megbízott Ráskay Gáspárnak, Kállay Jánosnak és enyingi Török Bálintnak, hogy lovascsapataikkal azonnal támadják meg az északnyugatról feltűnő ellenséges lovasságot. A magyar források nem beszélnek a támadás eredményéről. A szultáni napló viszont azt írta, hogy az egyik magyar csapat „Jahjapasa-oglu és a boszniai bég ellen intézett támadást és kettészakította csatarendjüket”. A magyar siker időleges lehetett, mert a szendrői és boszniai török lovasság lezárta a Pécs és Buda felé vezető utakat, s ezt követően lerohanta és megsemmisítette a magyar tábort, részben még a csata megkezdése előtt, illetve alatt.
Közben a ruméliai hadtest elfoglalta a Nagynyárád (125 mp.) és a Nyárád közti fennsík peremét, ahonnét Hadzsi Chalfa leírása szerint a törökök „felülről néztek a gyaurok táborára”. Dzselálzáde Musztafa szerint is

 

„Mikor felmentek egy magas dombra, meglátszott Mihács mezeje, a Tuna vize, mint egy tenger terült el, s partján, a föld színét elborítva, egy szerencsétlen hadsereg állt csatarendben, mely sötét és fekete volt, mint a büntetés felhője; óriási tábora a sátrakkal félelemgerjesztő volt, mint a hegy!”

 

Kemálpasazáde is megörökítette ezt a kétségtelenül drámai pillanatot:

 

„A szerencsés pasa (ti. Ibrahim) a parancsnoksága alatt levő félelmetes sereggel délben, mikor a nap a zenitre ért, megérkezett a leendő csatatér közelébe, honnan már láthatta a gonosz ellenség táborát.”

 

A parancsnak megfelelően, a ruméliai hadtest, arcvonalával keleti irányban szétbontakozva és csatarendbe állva, azonnal megkezdte a leereszkedést a magaslatokról a síkságra. A feltünedező török végvidéki lovasság megjelenése és a ruméliai hadtest feltűnése közötti időben vita zajlott la a magyar vezetés soraiban.

 

„Még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelet, és visszatérni a táborba. Mikor a Barát (Tomori Pál főparancsnok) ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társaival együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk! Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint!” (Brodarics).

 

Ezekben a percekben jelentek meg a ruméliai hadtest csapatai a szemben húzódó magaslatokon.

 

„Ugyanebben a pillanatban – írta Brodarics – megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét”.

 

Mire azonban a magyar csapatok, a mintegy kilencórás várakozásban eltikkadva a perzselő napon, harckész állapotba kerültek, a ruméliai hadtest már leereszkedett a magaslatokról az attól keletre elterülő síkságra. Ibrahim pasa biztosításul erős török csarkadzsi lovasságot küldött előre a magyar csatasor felé, csapatainak pedig parancsot adott a megerősített tábor kiépítésére.

 

„A pasa a terv szerint járván el, megparancsolta a hadi népnek és a szolgáknak, hogy lássanak hozzá a tábor felütéséhez a lázadó ellenséggel szemközt. A hadrendező bégeknek meghagyta, hogy csapataikat ne engedjék eloszlani, hanem várjanak az ütközet kezdetére. A végek bégjeit pedig utasította, hogy vezetésük lévő 40-50 ezer akindzsiból kiválasztván a legvitézebbeket, legerőteljesebbeket s akiknek a legjobb lovaik vannak, ezekkel foglaljanak állást a csatatérül kiszemelt síkság egyik szélén, onnan csak távolból szemléljék az ütközetet, a harcba ne elegyedjenek bele, hanem várjanak addig, míg azt nem látják, hogy (az ellenség) futni kezd: ekkor törjenek elő leshelyükből és kapják hátba az átkozottakat.”

 

Miközben ruméliai hadtest északi, bal szárnyán, a végvidéki és akindzsi lovasság lesállásban helyezkedett el, a ruméliai csapatok – soraikban a 4.000 janicsárral – megkezdték a táborverést, elindult a magaslatokról. Majstól északra a szultáni sereg is.

 

„Eközben a hatalmas és győzelmes padisah a császári sereggel nyomult előre – írta Dzselálzáde Musztafa –, s a ruméliai hadtestet balra (azaz északra) elhagyva elérte a síkságot”.

 

Hasonlóan írt a szultáni napló is: „lassan-lassan, majd megállva, majd menetelve, ikindi előtt megérkezett a mohácsi mezőre, a haszontalan gyaurok tábora elé”. A hadsereg déli, jobb szárnyát képező anatóliai haderő is elérte Majstól északra a síkságot, s megkezdte csatarendjének felállítását Bátya falu körzetében.

 

Tüzérséggel mind a három török hadtest rendelkezett, de a zömét a szultáni sereg harcvonalában állították fel. A mohácsi hadjárat során az oszmán seregben a - források tanúsága szerint - 300 ágyú volt. Hadzsi Chalfa leírása szerint

 

„a janicsársereg elé, a katonák közé százötven szekeret állítanak, melyek a nagy ágyúkat vonták. A kocsikra ráteszik a nehéz lövegeket, majd az egyik szekeret a másikhoz erősítik láncokkal. A janicsárok (a szekerek és az ágyúk között) a szokásos kilencsoros hadrendbe állnak.”

 

A forrásokból egyértelmű, hogy a török déli, jobb szárny és centrum még mozgásban volt, amikor megindult a magyar északi, jobb szárny támadása a ruméliai hadtest ellen.

 

„A csata jele elhangzott – írta Brodarics –, mire azok, akik az első sorban voltak, bátran nekimentek az ellenségnek. Ágyúink valamennyien eldördültek.”

 

A magyar ágyúk sortüze azonban, a viszonylag nagy távolság miatt, el sem érte a török csapatokat. Ezt az oszmán források egyöntetűen megemlítették.

 

„A délutáni ima idején az alávaló hitetlenek egyszerre megmozdultak és erre felé jöttek. Ekkor a mieink is megindultak és tüzelni kezdtek az ágyúkkal, de nem tudtak ártani. Az egyik tömeg – mely tetőtől talpig vassal volt födve s vasnyársat tartott a kezében – az ellőtt puska és ágyúgolyókkal teljességgel nem törődve, a legkisebb félelem nélkül vágtatott Ibrahim pasa ruméliai beglerbég felé. Mivel a ruméliai hadtest még szét volt szóródva, nem bírt ellenállni, s egy része az uralkodó felé futott.”

 

Brodarics is sikerekről beszélt:

 

„…a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, s többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett.”

 

Dzselálzáde szerint elsősorban a ruméliai hadtest előtt biztosító csarkadzsi lovasság húzódott vissza a hadrendhez, s így nyitottá vált a török és magyar csapatok közötti térség. A magyar jobb szárny csapatai „mint sötét felhő vagy villámos felleg egyszerre rohantak és a térség közepéig jöttek előre.” Brodarics szerint a győzelem láttán Báthori András visszasietett a királyhoz, s kérte, hogy a második csatarend is induljon meg. A királyi had is megindult – „már amennyire a vértes had sietni képes” – írta Brodarics:

 

„Előnyomultunk erre mi is, árkon-bokron keresztül: s amint ahhoz a helyhez értünk, ahol az imént a harc folyt, sok halottat lehetett látni ott a mieink közül szerte a mezon heverve, de még többet az ellenség közül, néhányan még éltek is és lélegzettek.”

 

Dzselálzáde szerint a magyar jobb szárny Tomori vezetésével, részben a török végvidéki lovas hadakra, illetve a ruméliai hadtestre támadott. A magyar középhad – a volt második csatarend – pedig a szultáni derékhadra támadott.

 

„A hadsereg centruma – írta Dzselálzáde –, körülbelül hatvanezer vastestű, s lovastul együtt acélba bújt átkozott – kik a csatasorban úgy voltak elrendezve, hogy minden lovas mellett jobbról és balról két puskás gyalogos állt – az iszlámnak győzelmes hadseregére rohant. Minden gyaur a lándzsáját egyenesen, magasra tartotta volt, mikor azonban felénk rohantak, egyszerre lebocsátották s a ló nyakára hajolva vágtattak.”

 

Lufti pasa is arról írt, hogy a magyar király „maga pedig százezer, ördöggel cimboráló seregével, mint egy vashegy, zúdult egyenesen Szulejmán szultán középhadára.”

 

A támadás azonban a török „ágyútelepen nem tudott áthatolni, mert az iszlám padisahja előtt 12 ezer puskás, nyilas és alabárdos állott több sorban, ezek előtt pedig az ágyúk egymáshoz valának kötve láncokkal s ennélfogva a király ezen az akadályon nem tudott győzedelmeskedni”

 

Így írt Dzselálzáde is:

 

„Amint a nyomorult gyaurok ide értek, látták, hogy az ágyúszekerek és tüfenkcsik, mint valami várfal állnak előttük, melyeket nem lehet áthatolni.”

 

A szultáni napló szerint a középhad janicsárcsapatai három-négy puskasortűzzel igyekeztek visszavetni az ágyúsorok előtt összetorlódott magyar nehézlovasságot. Hadzsi Chalfa így írt erről:

 

„Jönnek a pogányok s mindannyian a centrumra rohannak, de akkor látják, hogy nem tudják azt áttörni a szekerek miatt, s így (egy bal fordulóval) az anatóliaiak ellen fordulnak.”

 

Szinte valamennyi török forrás arról írt, hogy a magyar középhad, miután összetorlódott és nem tudott áttörni a török derékhadat képező szultáni csapatokon, balra fordult, s a török sereg déli-délkeleti szárnyán álló anatóliai hadtestre rontott.

 

„Mikor az ágyúüteg közelébe érkezett (ti. a magyar középhad), a puskás vitézek füstfelleget bocsátva az ég felé, úgy szórták a puskagolyót, mintha jégeső esett volna. A villámként ölő ágyúknak menydörgésszerű hangja rémületet terjesztett a föld színén. Miután ama rossz érzelműek nem bírták áttörni a janicsárok sorait s nem tudtak behatolni közéjük, fordulatot csinálva a bal szárnyon álló lovasságot támadták meg, s mint a gyors patak felhasogatja a hegy oldalát, úgy törték át itt több helyen a sorokat.”

 

Ekkor a király vagy Tomori parancsára a magyar sereg délkeleti, bal szárnya is támadásba indult, s megrohanta a törökök jobb szárnyát, az anatóliai hadtestet. Kemálpasazáde szerint:

 

„a nyomorultaknak a balszárnyon lévő nagy csapata, mely az anatóliai hadtestet támadta meg, rettenthetetlen vitézséggel harcolt”.

 

Kemálpasazáde szerint ekkor történt, hogy három magyar vitéz a szultánig verekedte magát előre:

 

„A hitetlenek seregéből három Ahrimán termetű részeg páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat, mint a cikázó villám szokta meghasította a felhőt, s ijesztő módon termett a (szultán) előtt. Azonban a padisah személye körül levő és harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életunt vakmerő lovaiknak lábait megsebesítvén, a bástya termetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal.”

 

Brodarics István királyi kancellár és szerémi püspök – fegyvereseivel – a második csatarendben, a király jobbján harcolt, s részt vett a török derékhad elleni rohamban. Leírta, hogy áttörtek az általa Földvárnak nevezett (Bátya) falun, mely

 

„tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük.”

 

A falun túl rohant bele az ő csapata is a török ágyúsorokba. Szerinte

 

„az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak”.

 

Az említett völgy feltehetően az a széles, közel két km hosszú és egy km széles terepmélyedés lehetett, amely a Nyárád magaslat alatt terül el keletre, a magaslatok és a volt Bátya falu között.

 

Miután a magyar balszárny rohama elakadt az anatóliai hadtest harcvonala előtt, a királyi derékhad egy része is ide sietett, de a török csapatok ezeket is visszaverték.

 

„A vereséget szenvedett páncélos csoport az ágyúk elől kitérve a jobb szárnyon álló anatóliai vitézek soraiba hatolt be. Ámde ezek a vallásvédő bajnokok semmit sem tágítva, a kardok martalékává tették az utálatos csoportot – írta Dzselálzáde –, a karddal, mint éles borotvával, levagdalták testükről a fejüket”.

 

Brodarics leírása szerint elsőnek a magyar sereg északi, jobb szárnya, a zömében horvátokból álló csapatok futamodtak meg.

 

„Sokan eredtek futásnak azon az oldalon, azt hiszem, az ágyúgolyók ejtették őket rémületbe, melyeket az ellenség csak most kezdett harcba vetni.”

 

A szemtanú szerint ekkor tűnt el soraikból a király, az esztergomi érsek és sokan mások az uralkodó kíséretéből. Tomori – mint sokan mondták – „az első sorokban esett el bátran küzdve”. Brodarics is az első sorokban harcolt a török ágyúk előtt:

 

„Noha a király serege erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, ama mocsaras víz mellé (ti. a közelben húzódó Borza-patak vizenyos völgyébe), de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.”

 

A török ágyúk tűzvonala egy szemtanú, Zaratinon szerint legalább egy olasz mérföld (kb. 1,8 km) hosszan húzódott. Egy velencei kém jelentése szerint az ágyúfüst olyan sűrű volt, hogy a magyart nem lehetett a töröktől megkülönböztetni. Az említett német zsoldos katona is így számolt be erről:

 

„Amikor az ágyúk közelébe nyomultunk, kegyetlen tüzelésbe fogtak, hogy ott senki meg nem maradhatott.”

 

A török hadak az egész arcvonalon azonnal üldözőbe vették a hátráló, sőt helyenként megfutamodó magyar csapatokat. Ferdi szerint a

 

„ruméliai hadtesttel szemben álló gyaur sereget a hit harcosai négy oldalról közbe fogták és több ponton megrohanták. Az anatóliai hadtestre rohanó tévelygő csoport is néhány támadás és hátrálás után erőtlenül és tehetetlenül földre rogyván, összetiportatott. A gyaurok serege állóhelyéről mindenfelől megfutott, a hit harcosai pedig űzőbe vették és napestig aprították”.

 

Lufti pasa is hasonlóan írt:

 

„A hit harcosai pedig űzőbe vették a gyaurokat és szekérvárukig oly sok gyaurt vágtak le, hogy nem lehet kimondani. Magyarország királya pedig nyomtalanul eltünvén, nem lehetett tudni, hogy mi történt vele.”

 

Kemálpasazáde leírása alapján a menekülő magyarok egy

 

„nagy csapata az éj sötétjében eltévesztette az utat, s a folyónak rohanva lovastul együtt beleveszett az ingoványba. Másik csapata pedig mely megmenekült a harc tüzétől, jobbnak tartván a vízbe fulladást, a Duna hullámaiba vetette magát. Néhány nap múlva aztán Belgrád és Szemendre mellett vitte a víz e szerencsétlenek hulláit”.

 

Ibrahim Pecsevi azt írta, hogy este a király elfutott a csatatérről az életben maradottakkal. A mező szélén lévő és „király hídja” nevű mocsárhoz érve, ott olyan nagy tolongás volt, hogy a hátul jövők a mocsárba szorították az előttük levőket, akik a vízbe fúltak, köztük a király is.
Brodarics is megemlékezett a fejvesztett futásról:

 

„Menekültek mind egy szálig, ki merre legközelebb tudott, főként azon a helyen keresztül, ahonnan kevéssel előtte ujjongva, a győzelem reményétől eltelve jöttünk, táborunk helyén át, melyet az ellenség már előzőleg úgy szétdúlt és fölprédált, hogy csak nyomai maradtak meg, és mindent elborított azok holtteste, akik a táborban visszamaradtak.”

 

A szerémi püspök szerint az egész csata egy és fél óráig tartott. Ugyanezt mondja a csatából megmenekült német zsoldoskatona is:

 

„Alig tartott az egész egy óráig, akkor a Barát népe megfutott, és mindenki rohant a szekértáborhoz, ami nem volt megszállva(!), és a magyarok megnyitották és szétszaggatták (ti. a tábort körülzáró szekérsorokat); ha a szekértábor sértetlen maradt volna, védhettük volna benne magunkat, az ellenség nem árthatott volna nekünk, de a sok magyar gazember nem gondolt sem hűségre, sem barátságra, csak a csúf menekülésre. Néhányan még a javaikat is kidobálták a szekerekből, hogy könnyebben menekülhessenek és sokan elhajították a páncéljukat.”

 

Miután a magyar hadak lovassága megfutamodott, a sereg derékhadában harcoló gyalogság – a menekülés lehetőségének híján – zárt rendben tovább folytatta a harcot. Brodarics is azt írta, hogy a 13-14 ezer gyalogos közül legfeljebb 2000 ember menekült meg. Egy régi zsidó forrás is arról írt, hogy

 

„alkonyatkor a németeket és a cseheket kardélre hányták; a még megmaradt lovasok pedig, hogy életüket mentsék, elfutottak”.

 

Marino Sanuto is arról számolt be, hogy a pápa pénzén felfogadott 4-5 ezer cseh zsoldoskatona is mind meghalt. Elestek azok a német katonák is, akik a magyar harcvonalban maradt 53 ágyút őrizték. A csatából megmenekült német zsoldoskatona írta:

 

„Vagy háromszáz landsknecht is volt ott és az ágyúkhoz rendelték őket (erre fizettek is nekik valami kis zsoldot), nem hiszem, hogy egy is megmenekült közülük!”

 

Hogy mennyi volt II. Lajos magyar és cseh király hadainak embervesztesége, azt csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani. Brodarics szerint hősi halált halt hét főpap, huszonnyolc főúr, ötszáz nemesúr, négyezer lovaskatona, tízezer gyalogoskatona; ottveszett 5.000 szekér, 500 szakállaspuska, mind a 85 ágyú (részben a csatatéren, részben a mohácsi kikötőben), 200 hajó és 15 ezer ló.

 

Az utókor számára örök rejtély marad – katasztrofális politikai következményeiről nem is beszélve – II. Lajos magyar és cseh király halála. Brodarics azt a verziót örökítette meg, melyet a király egyik megmenekült kamarása, Ulrich Zettrich von Kynsburg sziléziai nemes jelentett Budán a királynőnek. E szerint az uralkodó menekülésekor lovával együtt a vízbe fúlt;

„azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács felett, fél mérföldnyire, a Csele nevű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele lovával együtt, úgy ahogy fel volt fegyverkezve.”

 

A kortársak közül sokan, elsősorban a lengyel királyi udvarban, kételkedtek a szerencsétlenségben, s arra gyanakodtak, hogy a királyt a csata utáni zűrzavarban megölték. A kortársi gyanúk legrészletesebb leírását Szerémi György udvari káplán hagyta az utókorra.

 

A török sereg komolyabban nem üldözte a menekülő magyar hadakat. A szultáni napló szerint:

 

„A győztes szultán csaknem éjfélig lóháton maradt összes szolgáival, aztán pedig sátorába tért pihenni; míg a győztes sereg katonái leszálltak, de reggelig kezükben tartották a kantárszárat, sem a főbbeknek, sem a közemberek közül senkinek sem volt szabad a málhához menni.”

 

Az ütközet másfél-két óráig tarthatott – 13. 00 és 14. 30-15. 00 óra között – mindössze. Kb. 15 ezer ember halt meg csak magyar részről. Sok báró, nemes, püspök, és vezető katona. Az ország harcedzett katonasága megtizedelődött. A kevésbé ismert halottak közül: Péter főispán komáromi várkapitány, királyi főajtónálló. A tekintélyes főúr a második csatarendbe sorolt egyik lovassereg parancsnoka volt. Azok közé tartozott, akik a vesztett csata után a király köré tömörültek, hogy kimentsék a véres forgatagból. Tervük nem sikerült. II. Lajos – a ma leginkább elfogadott verzió szerint – a Csele patakban lelte halálát. Holttestüket egymás közelében találták meg.

 

A csata után két királyi sereg maradt az ország területén. Mindkettő Mohácshoz igyekezett, de egyik sem érkezett meg oda.

1) Frangepán Kristóf még szeptember 1-én is Zágrábban várakozott a horvát hadak gyülekezésére. A csata után 500 fős miniseregével azonnal megindult a Dunántúlra menteni a menthetőt. Megsemmisített néhány portyázó csapatot és megsegítette a Fehérvárt.

2) Szapolyai János Szeged térségében kb. 10 ezer fős sereggel várakozott a Tisza bal partján. A csata után tétlenül nézte azt is, hogyan fosztják ki a törökök Szegedet.
A mohácsi csata, a középkori magyar állam széthullása lehetővé teszi az oszmánok számára a kb. 180 kilométernyire fekvő Buda megszerzését. Az iszlám uralkodó élt is ezzel a lehetőséggel. Seregével végigdúlta a Duna mentét, az Alföldet, a védőőrség nélkül hagyott Pécset, Budát, Pestet, Esztergomot és a Dunántúli részeket egészen Győrig.