Népfölkelések

„...sok ezer fazéknak elrontására is elég egy bot...”

Az elmúlt napon már két alkalommal is szóltunk arról, hogy paraszti hadak – jobbágyi elemek – keltek fegyverre a törökök ellen (egyszer a Karácsony György-féle felkelés kapcsán, s egyszer a kanizsai és szentgyörgyvári perpatvar okán). A „népfölkelésnek” – ez középkori eredetű – intézménye nem volt ismeretlen a magyar hadügyben – legjelesebbül gondolhatunk 1456-ra, a nándorfehérvári diadalra, mikor is Hunyadi János diadalában része volt Kapisztrán János szózatára fellelkesült javarészt paraszti hadnak is...

Azonban a népfölkelés – az 1514-es Dózsa György parasztháború – árnyékában egyrészt baljóslatú omen is volt egyben a XVI. században, noha éltek vele, másrészt viszont katonai értéke is megkérdőjelezhető volt.

Ez utóbbi szemszögből közelítsük meg most a kérdést. Az elmúlt évszázad második felében a magyar történeti irodalomban uralkodó „osztályharcos” marxista szemlélet igyekezett felnagyítani a paraszti tömeg harcos részvételét mind a török elleni honvédő, mind az erdélyi fejedelmek vezette szabadság küzdelmekben is. Azonban voltak a realitás talaján álló kutatások is, jelesül itt Nagy László hadtörténész hajdúsággal kapcsolatos széles elemző munkájára utalok (lásd. bővebben: Nagy László: Hajdúvitézek. Bp. 1986).

Más elemzéseiben is kitért a hadra kelt paraszti népességre nem tagadva annak meglétét a XVI. és a XVII. század küzdelmeiben, de hangsúlyozza azt is, hogy noha elvileg a „népfölkelés” intézményével akár 100-ezer jobbágy is mozgósítható lett volna, ennek azonban már azért sem lehetett semmi gyakorlati haszna, hiszen ekkora számú agrárnépesség kivonása a korabeli mezőgazdasági termelésből – és éppen „dolog időben”, hiszen amint arról megemlékeztünk már a hadakozás ideje éppen az éves mezőgazdasági munka ciklushoz igazodott (ha voltak is kivételt képző esetek) – súlyos gazdasági helyzetet generált volna, így gyakorlatilag ez kivitelezhetetlen volt. Más tekintetben azonban a paraszti hadak harcértéke, fegyverzetének, fegyelmének, és katonai tapasztalatának minősége sem volt megfelelő. Ennek ellenére lássunk néhány példát...

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – ki nem is egyszer élt a „népfölkelés” intézményével – maga így nyilatkozott annak harci értékéről: „...én semmit nem tartok nem 13 hanem 23 ezer parasztnak is hadától, sok ezer fazéknak elrontására is elég egy bot...”

Bethlen már előzményekből – éppen a Bocskai-féle szabadságküzdelmek idejéből – ismerhette közelről a paraszti hadak értékét. De azt is el kell mondanunk, hogy az 1604-ben fölkelt Bocskai István hadaihoz éppen önként és nem általános parancsra áramlottak nagy számmal a paraszti hadak, itt tűntek fel – a részben jobbágyi eredetű fegyverre kelt hajdúság mellett – a „hátibőrös, gubás, mezítlábas” baltára, kaszára vagy egy szál ólmosbotra fegyverkezett jobbágyok. És a harcban – éppen a császári hadaktól elszenvedett sérelmek és bántások okán – sem maradtak alul.

Mátyás főherceg 1605 elején éppen azzal utasította el a király-párti vármegyék „népfölkelés”-re tett javaslatát Bocskai ellenében, hogy a – királyi zászlók alatt – táborba gyűlt föld népe fegyverét majd éppen a király-pártiak (értsd a nemes vármegye, avagy földesurai) ellen fogja fordítani. Amikor Bocskai hadaiban feltűntek az önkéntes paraszti hadak – már 1604 novemberének folyamán – akkor Rimay János szerint éppen nagy örömmel fogadták őket a hajdúk, akik nem is garázdálkodtak rajtuk. A források szerint éppen ekkor az Erdélytől távol lévő Bocskai mellett „Erdőelvében” is hadra kelt valamely „gyülevész had”, bizonyos Solti Péter vezetésével megrohanták a balázsfalvi kastélyt és az ott lévő vallonokat, császári zsoldosokat mind levagdalták.

Ugyanígy érte támadás a paraszti hadaktól – s ugyancsak ilyen kimenetellel – azt a császári csapatot is, amely Debrecenből igyekezett a Bocskai hadaitól szorongatott fontos végvár, Szatmár felé. Magának Szatmárnak Bocskai hadától való ostroma is tanúságos példa volt. 1605 januárja folyamán amikor fokozódott az ostrom, a források azt tanúsítják, hogy a hadban lévő kevés hajdúk a sáncokról inkább a lőréseket, a palánkokat és a bástyákat puskázta erősen – avagy fedezte tüzével azt a tömegrohamot, amelyet éppen a fegyverre kelt parasztok hajtottak végre, akik a falakra tömegével özönlöttek: „iszonyúképpen hágták, turmatim csoportonként és inkább mind azon mentek fel derék ostromra (…) Ha egyszersmind egy rendet huszonötiglen valót lesepertek is bennek, azon szempillantásban mindjárst annyi állott helyébe.” (mint erről Szamosközy István megemlékezett.)

A szatmári védők – nagy részt vallon zsoldosok, asszonyaikkal egyetemben – kitartóan védekeztek, de a paraszti tömegek ilyen bátor rohanása annyira megrémisztette őket, hogy végül kegyelemre megadták Szatmárt Bocskai kapitányainak. Hiszen – mint mondták – „...életekben vakmerőbb népet, ki halálával úgy ne gondoljon, nem láttanak.” Ugyanígy a földnépe sikeres fegyverténye volt Szamosújvár megszerzése, sőt annak a meggátolása is, hogy oda érdemleges segítség érkezzék: Déváról indult ki egy császári had, de Aranyosszékben, Torockószentgyörgy környékén éjszakai támadásban lepték meg őket és megsemmisítették a hadat (maga a császári had parancsnoka is elesett a küzdelemben).

Visszatérve Bocskai harcáról Bethlen Gábor fejedelem hadjáratainak idejére, a fejedelem maga írta meg a vármegyékhez Felső-Magyarországra (1619-ben), hogy fizetett hadaihoz sokszor és nagy számmal csatlakoznak „zászló nélkül járó” hadak, „sok hívatlan vendég és praedáló község lázadott fel...” ezektől meg kell tisztítani a vármegyét... De – és ezt hangsúlyosan említi a fejedelmi parancs - „nem öléssel, kínzással vagy súlyos kegyetlenséggel”, sőt akik „hadra valók”, azokat rendeli, hogy táborba szállítsák őket. Már most kire is gondolhatott Bethlen?

Nagy László véleményével összegezhetjük így:

„A különbség a rendeletileg fegyverbe szólított és önkéntesen fegyvert fogó jobbágyok harcértéke között nyilvánvalóan onnan adódik, hogy önként csakis a harcra legalkalmasabbak fogtak fegyvert: főként olyanok, akik ezzel közvetlenül létfeltételeiket védték, vagy ezúton akartak kikerülni a jobbágyi állapotból. Természetesen mindenekelőtt olyan pásztorkodást folytató elemek voltak a legalkalmasabbak a harcra, akik a fegyverek kezelését a természettel vívott küzdelemben gyerekkoruk óta gyakorolták. Ezek a ridegebb életkörülmények között élve, könnyebben tudták elviselni a háború terheit, megpróbáltatásait.”

Pásztor a mezőben... a háttérben Csesznek vára. XVII. század végi ábrázolás.

lásd. Bethlen Gábor levele Thurzó Imrének, 1621. június 7. In: Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor kiadatlan politikai levelei. Bp. 1879. 318. vö. Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Szerk. Perjés Géza. Bp. 1976. 207., 329., 394., 430.
vö. Nagy László: „Megint fölszánt magyar világ van” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelmeiben. Bp. 1985. 62-66.