Nagy Kálmán - Gondolatok a mohácsi csatamezőn

Nagy Kálmán: Gondolatok a mohácsi mezőn

Sátorhely felé, hol kanyarog az út,

Vadgesztenyefák közt, mely mellette fut,

Hol a dús termőföld gazdagon fizet,

Az út mellett balra, - áll egy kis liget.

Tízszirmú virága már messziről látszik,

A múltat idézve emlékezni csábít.

Idézi emlékét mohácsi csatának,

Rabsorba hullását édes jó hazánknak.

És a hősöket is, akik érte haltak,

Hazánk szent földjéért vérükkel áldoztak.

Rájuk emlékeztet: föld, fa és a kő,

Kegyelet helye ez, hősi temető.

Erre int a kapu hófehér kerete,

Bátrak halálára több ezer szegecse.

És hogyha tovább lépsz, jönnek új emlékek,

A régmúlt időkből, bevillannak képek.

Térképkő? - a csata, a seregek állása,

Átrium a földben? - népünk eltiprása.

És a középen a szökőkút rózsa?

Az elfoglalt ország, három részre osztva.

Szirmából víz bugyog, - a reménynek forrása,

Hogy ennek a népnek van megújhodása!

Ha felmész a lépcsőn, a temetőt látod,

Öt magyar tömegsírt, rengeteg virágot.

Tízezer tiszafa foglalja keretbe,

Óvja hősök álmát és ügyel a csendre.

A sírhalmok között kopjafák vezetnek,

Mutatják az utat, egykor hol temettek.

Több mint száz kopjafa, csatát idézi,

Faragott alakok, ámul, aki nézi.

Gyermek Lajos király Tomorival szemben,

Hős püspök kezében, buzogány a fegyver.

Horkanó vad lovak torz haláltusája,

Névtelen harcosok pajzsa, csatabárdja.

Szulejmán szultánnak szigorú alakja,

Több levágott fejjel kosarába rakva.

Aztán újra Lajos, amint mennybe szála,

Mária királyné, mint angyal szárnya...

Újabb fegyveresek! - Íj pendül nyíllal,

Itt egy dárda áll ki, amott egy kard villan.

Tomori jön püspöki süvegben,

Kanizsai Dorottya temető kereszttel.

Ez már a vad csata és te ott vagy, éled.

Ágyúk hangját hallod, a vér szagát érzed.

Ágaskodó lovak, vitézek vértben!...

Lent a sebesültek fetrengenek vérben.

Csak egy pillanat volt a szárnyaló képzet.

Mélységes csend övez, eltűnnek a képek.

Lélekharang hangja töri meg a csendet

És elszáll a varázs, megnyugszik a lelked.

Hisz közben az évek szélvészmódra szálltak.

Ősi ellenségek barátokká váltak.

Török és a magyar testvérkezet fognak,

És egymást segítve építik az újat.

Melyre emlékeztet: föld, fa és a kő!

Hősök temetője! - mohácsi mező.

A hősök sírjához visznek friss virágot,

Megtisztelve ezzel egy eltűnt világot.